Gyökössy Endre: Budapesti romok közt járok

Aki e szörnyű rontást kiagyalta,

pokollal tört a szenvedő magyarra,

Hát érje utol, bárhol bujdokol,

már itt a földön őt is a pokol.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Rettentő vihar után

Állunk… Nézünk… Kérdezzük, mi maradt?

Az életünk. S hazánkból egy darab.

Akkor induljunk. Szerszámot a kézbe:

Legyen mindenki a munka vitéze!

Legyen mindenki termő hite hőse,

Hogy a gyorslábú halált megelőzze!

Így nem esik ki szánkból a falat,

Csak így marad meg, ami megmaradt.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Mi lett belőlünk?

Édes! Dolgozhattunk harmincöt évig.

Azt hittük: gondunk lassan tovaszáll.

Mi lett belőlünk? szánakozva kérdik…

Két borzas, árva, bús öreg madár.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Nehéz úton

Ne sírj, édes öreg párom!

Nehéz az út? Megpróbálom.

Ez sincs, az sincs? Majd lesz holnap!

Nagy jég hamar el nem olvad.

Nagy tűz gyorsan el nem alszik,

Esztendőkig dúlt a harc itt…

Csak a kedvünk meg ne törjön,

Csak a hitünk tündököljön.

Az imádság és a munka

Fordít mindent mi javunkra.

Hidd el: nem nő már az árnyék.

Meglásd: az Úr mellénk áll még.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Baja Mihály: Édesanyám halálára (1944. okt. 8.)

Lombhullató ősz idején

Édesanyám meghalt szegény.

Imádságos drága lelke

Visszaszállott az egekbe.

Elhagyottan, koldus-árván

Ülök nyűttes betegágyán,

Kihűlt kezét szorítgatom,

Ébresztgetem, szólítgatom.

Édesanyám, ugy-e, látod

Ezt a nehéz árvaságot?

Ennyi gondban, ennyi bajban

Mért is hagytál egymagamban?

Olyan jó volt, olyan szép volt,

Napsugaras volt az égbolt,

Körülöttem jártál-keltél,

Öreg zsoltárt énekeltél.

Hogy hideggé vált az élet,

Te adtad a melegséget,

Én is adtam, amit adtam:

Örök adósod maradtam.

Tudom, eljött, itt az óra,

Készültem a búcsúzóra,

Mégis nehéz búcsút venni,

A koporsód után menni.

De már ezt ő mind nem hallja,

Magzatának könnye, jajja

El nem űzi azt az álmot,

Mit a halál rábocsátott.

Édesanyám, Isten  hozzád!

Lehanyatlott kezed, orcád

Megcsókolni lehajoltam:

Köszönöm, hogy fiad voltam.

Egyedüli néma gyászban

Mikor a szemét lezártam:

Lement a nap, hullott rája

A halál vak éjszakája.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Isten terve

Bűneidet, magyar tépd szét,

az Istennek köss jó békét!

Érted is hull Fia vére,

bízd magad az Ő szívére.

Ne sóhajtozz sokat sírva,

ne készülj a sötét sírba;

régi ruhád gyorsan vesd le,

indulj el az új életre!

Kapj kapára, kapj kaszára,

Szoktasd a szád imádságra;

az égből az áldás rád száll

és nem maradsz gyenge nádszál.

Bűneid rakd ravatalra,

sok, de az Úr nem sokallja,

sok, de tízszer, százszor így tett:

megbocsátja most is mindet.

Terve van az Úrnak veled!

Hívd csak, magyar, megismered.

Harcod így jut el jobb végre,

békéd így lesz igaz béke.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.

Gyökössy Endre: Imádkozzunk

Bűneinkért összetörtél, Miurunk,

kínjaink közt imádkozni se tudunk,

pedig nincsen senki másnál kegyelem…

Te adod meg békém, párnám, kenyerem.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: Jegenyefa

„Jegenyefa tetejében

Ül egy holló feketében.

Gyászruhája engem illet,

Mert a rózsám már nem szeret.”

Mint egy lombokba dermedt rakéta,

Mely zölden is suhog az ég felé;

Mint gyújtatlan nagy gyertya, melybe néha

Lángot lop egy kéz – tán az Istené;

Mint egy szívből szakadt merész kiáltás,

Mely számon kérni az egekbe tör;

Mint egy gárdista tiszt, ha jő a váltás.

Arcát, fejét tisztelgőn veti föl;

Magyar kapuk félfáján őrnek álló

Kemény legény, dacos és hallgatag;

Kinek sóhaját majd az égbe váltó

Sötét szellemek népe hallja csak;

Szent fába bűvölt pogány alirumna,

Ki bűvös igét félhangon susog;

Nem alszik soha, mert ha elaludna:

Tűzzel perzselik föl vad máguszok;

A magyar föld panaszát jajgató bús

Mondatnak fölkiáltó nagy jele,

Kinek magvát valami béna koldus

Vándorlás közben itt hullatta le;

Költői téma, kép; örök Természet

Színpadán díszlet, frappáns és tömör,

Belőle alkonyatkor (hogyha nézed)

Halavány lila ködgomoly ömöl;

Kóbori hollók fekete csillagnak

Szállank le rá; Dantei gyászba foly

Alattuk a táj, néha kivillognak

Levelei, mint bánatból mosoly;

A fölfelé törés örök, beszédes

Szimbóluma, ha madár szállja meg:

Mind fölfelé tör rajta, mert ha kérdez:

Hová? – az ága fölfelé remeg.

Ha költők árnyát nézem a magyar fa

Rengetegében,  e z   magam vagyok;

Egyenes, büszke, szárnyaló; ha rajta

Harmat csillan: az  é n  könnyem ragyog.

- (Arany: hatalmas tölgy bús rengetegben;

Vörösmarty: a holdban tört fenyő;

Petőfi: fűz s akác, suhogva rebben

Át rajta pillangó és zord idő.

Ady: fekete-zöld hárs, fürtvirága

Oly kábító bús illatot ködöz;

Tóth Árpád: szomorúfűz boltos ága,

A Tisza foly alatta; vérvörös

Iharba gyúl a Vajda lángja ottan,

A vaáli erdőn, a vad iharosban…)

Szeretlek, magyar ciprus, égbe lobbant

Jegenyefám, te szóló némaság;

Te Szent László, testtel kiválva: ropant

Magános alakod magasba vág.

Ritka, mint a nemes faj. Alacsonyka

Tömegből kisurranó torony.

Még csúcsod ég, nap bíborába vonva,

Mikor derekad már éjtől korom.

- 1940. július -

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: Sétáló halottak

December, Tompa, szürke alkonyatban

Barangolok a város omlatag

Ködében.

Már az idő ma-gátján áthaladtam;

Lábam alá hervatag múlt napok

Csak omlanak.

A görgő lég-buroknak

Avar-ködébe léptem.

Fejem fölött mély csillagok forognak.

Egy holt barátom képe halovány

Hold-arccal rémlett a hullt nap nyomán:

eméke villogott agyam lidérci

Lápján. Nem tudtam előre kiférni.

Egyszer csak ott jön a halk rém velem.

Beszélünk, évek régi gyöngyeit

Hullatva. Szavamat úgy tördelem,

Mintha meghalt barátom álmatag

Duruzsolását kísérném a terc

Hangvonalával. Néha rám kacag.

Nem szólok rá. „Mit hallgatsz? Nem felelsz?”

De. Lelkem halkan kondul a szavára,

De sejtelemben nem foghatja fel,

Mert csont-halott, lehullott rég az álla

Köpcös termete még tömör anyag

Hatásával dübög velem előre;

De porszem részecskéi hullanak,

Fúja az északi szél felezője.

Megyünk. Az árnyékomnak érezem;

Bár néha vállához téved kezem;

Megveregetném, de csak levegőbe

Paskolok. Ráz a hideg szele tőle.

Megyünk. Bejárjuk múlt időnk beszédes

Kis utcáit. Kísérnek bús kutyák.

Egy-egy kihajló szárazág letépdes

Rólunk minden deret. Az ifjúság

Aszott fakó levelei csörögnek

Utánunk. Tűnt nótát dúdol a szél.

Feljajló

 szava hallik tompa rögnek.

Az árnyék is beszél.

A sárga hold hömpölygő gömbje lassan

Gördül föl az ég szürke kaptatóján.

Az isten kuglizik tán… Mély magasban

Égtengerben így úszik méla bólyám,

A nagy világhajók jöttére várva.

Hogy vagy Pista? – fordulok a halotthoz.

Rám néz, nevet. Jól! Nem rekeszt kaszárnya

Rideg öble; minden nap új napot hoz;

Kiülök életem piros falára,

Úgy nézek hátra, úgy nézek előre;

Elöl, hátul rossz sorsom temetője.

Megyünk vidáman, de hallgatagon.

Szívem riadt verését hallgatom:

Hova megyünk? – szeretném kérdeni.

De hátha nem felel rá. Isteni

Csend ül üveghegyként a tájon.

Elzsibbadt létem, hogy a kín ne fájjon.

Halott barátom biztosan vezet,

Toronyiránt, nem mint a légbe szálló

Sérült repülőgép: a kopott emlékezet.

Megyünk, megyünk. Már lassanelmaradnak

A szürke évek, az arany napok.

Ránk nyúlik árnya omladó falaknak,

Sok sírkő, sírkereszt ragyog

Kiállított őrként, ezer, körültem.

Úristen, hova jöttem én? – Kövülten

Megáll meleg szívem piros patakja,

Lábam gyökeret ver. Hajam fehér.

Halott barátom rám nevet; kacagja

Dermedt vidorságom. „Remegsz? Ne félj.

Megérkeztünk pompás kis palotámba.

A neve: Sír. Sötétes hidegében

Oly jó pihenni. Jöjj. Az ajtaját kitépem –

Nézd, szentjános-bogár ragyog: az éjben

Zölden aranyló tündér szikralámpa.”

Átölelt. Jeges vak félelem –

Zuhantunk. Örök szédület hajója

Futott velem.

- 1939. december -

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: A Nyulas pusztán

Csöndes nyári eső szitál álmatagon,

Begyűrném, ha volna karimás kalapom,

De csak így hajdonfőtt, jó városi módra

megyek, esernyőmnek nyelébe fogózva.

Itt a Nyulas puszta, itt hallgat előttem,

Csak lelke lobog rám tűnődve időtlen.

Hamuszín fátyolba burkolja magát, ha

Örök szeretőjét, a Napot se látja.

Milyen csönd. Világűr csöndje szakad itt rám.

Egy-egy messzi szekér zörög bele ritkán.

Madara nincs. Távol két gulya legelget,

Olyan, mint a földre leszállt fehér felleg.

Hosszú, széles árok, mocsarak teknője,

Húzódik bodzával, fűvel telenőve.

holott vizesárok, kimúlt ez, úgy látom,

Egy pár görbe fűzfa állong őrt a gáton.

Mellette keményen kitartó vonalban

Telefondrót, póznák sűrűsödő rajban;

Itt villan a villám hírnek villanatja,

A néma póznákat csöndesen zúgatja.

Balra nagy zöld mező négyszögre kiszabva,

Terített asztal ez számanincsen napra.

Sarkában a tanya cserepes tetővel,

Előtte szőnyegül a selyemfű zöldell.

Fehér tyúk szaladgál az esős mezőben,

Az eltűnt táborból idehagyott őrszem;

Most hogy árnyékát sem látja: riadozva

Kiabál, bár héja sem köröz orozva.

Messze, messze délen tömör lombos fákkal

Beszegett a határ, nem is látni átal.

Piros, fehér pettyek ütnek ki belőle,

pici házak, gondok, bajok temetője.

Tizenegy gyárkémény feszül a határon,

Amott itató kút, gémes kettő-három.

Nagy zöld lombok alatt, fákkal közrekapva

Új iskola vár a szeptemberi napra.

Nagy Sándor tábornok halma rám sötétlik,

Tompa obeliszkje néz a pusztán végig;

Álmodik az ember hajdani csatákat,

Amott ágyús szekér – nem, egy vonat vágtat.

Vonat csúszik lassan ki a Hortobágyra,

Unalom vonata, alszik aki látja.

Szürke-barna füstje, mely földig aláfoly,

Húzódik utána, mint özvegyi fátyol.

Keletre komoran a Nagyerdő hallgat,

Ismerek ott minden lombot, minden gallyat.

Szebbik életemnek regényes tanyája,

Képzeletem most is andalogva járja.

De testem a pusztán át ballag előre,

hova csal, hova visz suhogó szellője?

Egy keresztút vág át nyugat iránt rajta,

Öt kis lány halad ott, fél-falusi fajta.

Hogy virít piros, kék, sárga kis ruhájuk,

Pedig a gyémánt Nap nem is tűz le rájuk.

Hamuszín ködfátyol takarja be lágyan –

Mintha csk utánuk vonna, vinne vágyam.

Menjetekkis lányok előre, előre,

Ti vagytok a puszták álomba vivője.

A szitáló eső halvány álomfátyol,

Alatta öröm ring s esteli bú gyászol.

(Fényképszerű fölvétel Debrecen nyugati határáról. 1938. július)

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.

Oláh Gábor: A megszépítő szép

Imádatomnak szárnyát ha kibontom,

Örök szépség, csak tégedet ölel.

Ragyogsz virágon, porszemen, bolondon,

Egen és földön, távol és közel,

A szőke lányok kéktüzű szemében,

Az andalgó dal érzés-bársonyán.

Mert a szememnek e föld drága Éden,

Titkokkal csillagozott tartomány.

Be jó, hogy ilyen tükre vagyok fajtám

Zömének: minden szép, ha rám nevet.

Kozmikus viharok egybe nyilaltán

Az ellentét hívott ki engemet.

Mert a vihar a Tér Beethovenének

Kolosszális szimfóniája csak,

Lobogva sodrán odavisz az ének,

Hol az öröm a gyászra rákacag.

Nekem még a Bűn is szép, ha tömérdek

Vállán a bukás, gyászát emeli.

Ezer színt játszó gyöngy a rongy önérdek,

S egy nyúlós csiga háza mennybeli

pici pagoda. ormótlan fejével

Mozgó húsdomb a szürke elefánt,

Ha bálványoszlopaival letérdel:

Új dalra ver, mert szelleme se bánt.

A kerékvágás szépségét daloltam,

Poros hazámnak sara is arany;

Mert sárarany a népünk, megbotoltan

Ezer hibába: bűve-bája van.

Mocskos kis kölykök szurtos hada tisztán

Emelkedik, ha ránéz kék szemem,

Üvegvárosok ragyognak a pusztán,

Zug-életünk: világtörténelem.

A megszépítő bűvös csillagába

Írták sorsomat égi angyalok.

A hulló porszem aranyat szitálva

Tündérköd, melyen át szebben ragyog

A ma hídján átvágtat jelen,

Mely álomarcot ír a bús jövőnek,

A kavicsot gyémánttá tördelem,

S a fák, ha ránézek, az égbe nőnek.

A mesemondó Jókai fajából

Pattant ki létem alvó ibolyája.

Lelkem arany húrok zengő szaván szól,

a mindenség visszhangja felel reája.

Megmozdul még a göröngy is, ha nézem,

A színtelen bú színekbe szakad.

Oly pirosan dobog föl szívverésem,

Hogy hajnalt fest az éjszakák alatt.

Jertek hozzám, kiket szaggat az élet,

Igyátok álombontó hűs borom.

Hallgassatok, míg titkokat beszélek,

S képet mutogatok kék fátyolon.

Oly édes álmoknak borul varázsa

Reátok, hogy a térbe folyt teret

Végtelen idők perce koronázza

S álmodó lelketek feled, feled.

- 1937. április –

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Oláh Gábor: Az eltűnt idő nyomában

Most, hogy az élet lejtőjén zuhanok,

Visszafelé kezdem forgatni a filmet.

Jönnek a régen elzengett viharok,

Sok régi tragédia szelleme illet.

De sok röpke öröm pillangója leszáll

Remegő szívem bíbor szirmaira.

El-elsuhan mellettem a sárga halál

Sokszor alig-alig arasznyira.

Jaj, ez a ködszürkébe takart vak idő

Az embermészárlás őrült kora volt.

Európa ledöngölt nagy véres temető,

Mikor madarak helyett a puska dalolt.

Úgy vágták az embert, mint aratáskor

Kaszások az életet, rendbe rogyón;

Húsz millió anya szíve szakadva gyászol,

Kuvik ül a halál lobogón.

Előtte: ezüst záporban fürdik a század,

Most lépjük át a titkos huszadik küszöbét.

A gépbe dobott nép zendül, szava lázad,

A régi alázat már büszke cseléd.

A dalolók sejtelmes dala holdat igéz,

A tudattalan tava örvénybe kering.

A szerelem gyönyörű, csepegő színméz,

az angyalok édes testvéreink.

Tovább e csapáson. De jaj, be sötét

Felhőkbe szakad az utam amott!

A háborodás veti rám kusza ködét,

S századdá feszíti a pillanatot.

Kilépve magamból, csatázva magammal,

Tébolyodó cserepekbe törik a képzeletem.

Veri agyamat valami fekete angyal,

S magam a tengerbe vetem.

Úszom a szintje alatt. Suta rémek

Villanyos ütése csapdos az árba rogyott

Testen. De kigyúl fárosza a révnek:

S az irgalom fehér ölébe fog ott.

Egy idegen lány alt-hangja bedöngi

Mint a méhdöngés, őszbe tarolt

Lelkem mezejét. És észre sem veszi senki:

Hogy életre támad a holt.

Már arany ködök libegnek elébem,

Tavaszi mámor ring a tájak ölén.

Álmodva élem az életem ébren,

Azúr kupolás ég borul le fölém.

Az örök Művészet lebegő temploma zeng

Fölöttem. Az élet most angyali álom.

Arany sas a lelkem, kering odafent,

Egy bíbor csillag az ideálom.

Gyermekkorom édes, tündéri szaka:

Az örök időbe ne merülj le, ne szállj!

Ott rémlik az ég peremén az éj gyásza maga,

Itt a virágzó rét csupa bű, csupa báj.

Nap, állj meg az égen, mint rég Gibeonban,

Hadd éljem a tovatűnt pillanatot.

Hadd itassam meg isteni szomjam,

Mely dalolóvá avatott.

Megfogtalak, eltűnt évek csoda árnya,

Bűvös körödig verem át magamat.

Míg a varázslat perce tova szállna,

Állok az öröklét forgó boltja alatt.

Magam vagyok tűnő múltja magamnak,

Bennem döng a jövő szívdobogása.

S míg mellettem az évek zúgva rohannak:

A végtelent veri lelkem szárnyacsapása.

- 1937. április –

^×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan, kéziratos verseskötetből

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.