A
romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket
a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai
kultúra áramlatából. Műveit számos
nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi
kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni
tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel
nem becsülte túl a jelentőségét.
A
szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló,
bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később
is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a
reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége
is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves
írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely
még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az
írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.
Élete,
akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban
óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig
elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött
házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép
ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is
megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség
hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei:
késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig
írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.
Ars
poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.
„Amivel a
költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert
világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az
1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén
Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli
jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek
magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai
sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket.
Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket.
Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat,
legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal
is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.
Ezekből a
fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is.
Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja
szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a
Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út
során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest
bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe,
kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos
hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László
báróval, Hunyad megye főispánjával, aki
pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg
környékén. Az úri haramia nem a
gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek
egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok
levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának
ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János
különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit
csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.
Jókai
mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a
nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek
orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg
a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében
látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának –
kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a
külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap
főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit,
hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás
veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó
küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend
Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.
Az És mégis mozog a föld a
reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a
történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai
illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról
álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül
idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több
reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a
kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével
kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy
vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó,
elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet
és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.
A főhős
sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol
elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a
korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi
pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.
Mikszáth
Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem
nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok
selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja
azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is
legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany
emberben. A műnek számos önvallomásos eleme
van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya,
Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló
örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.
A korábbi
regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók
szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad.
Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe
szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez
vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem
nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy
civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban –
újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő
ábrándképe.
**
ÉS MÉGIS MOZG A FÖLD
„Eppur si muove!”
Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé,
megdobbantá lábával a földet, éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté
el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld
mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.
Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták,
hogy ez a mély álom mégis nagyon közeli
rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.
Egy ilyen nyughatatlan ember története a regény.
A debreceni Nagyerdőn van egy híres tanya,
többnyire diákok látogatják, jó boráért, jó gazdájáért még Csokonai idejéből
emlékezetes hely. Annak pincéjébe Nagy uram, a kocsmáros csak válogatott
vendégeit eregeti. A diákok úgy hívják azt egymás közt, hogy „sacro sanctum”.
Ott gyűlnek össze, ott énekelnek tiltott nótákat, játszanak a tiltott
hangszeren, a tárogatón, szavalják a tiltott, rebellis verseket. S ott írják a
Csittvári krónikát. Nevezetes könyv az. „Csitt” – azt teszi, hogy legyünk
némák. Gyűjteménye mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a
nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amiket a hatalom
vaskeze kitépett a lapokból.
A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és
becsületszó kötelezte őket soha senkinek semmi esetben el nem árulni a krónika
hollétét. A kollégium szabályai erősen tiltották a kocsmázást, de még inkább a
titkos krónika vezetését. Nem csoda hát, h a most, amikor összejövetelüket a
kollégium egyik tanára s a vele érkezett nyomozóbizottság zavarja meg, inkább
engednek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy a
krónikaírás gyanújába keveredjenek. Amíg egyik társuk tettetett részegséggel
feltartóztatja a szigorú „hatóságot”, addig a többiek lapjaira szedve ruhájuk
alatt tüntetik el a krónikát, s nem is marad más áruló jel, csupán egy
tintacsepp az ivó asztalán. Ez is elegendő ok, hogy a diákokat az iskolai
törvényszék, a „sedes” elé idézzék. Ott ki-ki a maga módján védekezik. A sánta
Bíróczy, akiből jó prókátor lesz, nevetségessé teszi az egész bizottságot, Barkó
Pali, aki Ázsiába készül, hogy felkutassa a magyarok őshazáját, török, tatár,
perzsa nyelven válaszol a kérdésekre. A krónikaírók vezére, Jenőy Kálmán önként
tesz vallomást. A fegyelmi vétséget elismeri, s nyugodtan várja a büntetést, a
Csittvári krónikával kapcsolatban azonban minden válaszadást megtagad.
Az ítélet készen áll. Öten mint főcinkosok:
Jenőy, Bíróczy, Borcsay, Barkó Pál és Csuka Ferenc, az atlétatermetű
teológiahallgató az iskolából mindenkorra kitiltatnak, s az áruló Aszályi, aki
társait bevádolta az iskolaszék előtt, ugyancsak kicsapatik.
A kiakólbólított diákok nyakukba vették a
gyalogutat. Hová fognak menni? – Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték
egymástól. Hanem megkérdezte őket egy úriember, aki ötlovas szekéren jött
utánuk nagy csengettyűszóval. Csollán Berti volt az – környékbeli földesúr -,
hetedhét országon híres nagy csínytevő. Ő látta vendégül a kicsapottakat
gödénylaki udvarházában. Nem is engedte volna tovább őket szépszerével –
szökniük kellett. Ki-ki magával vitte Csollán Berti furfangos ajánlólevelét…
Mielőtt elváltak volna egymástól, fogadást
tettek, hogy tizenkét év múlva egymást felkeresik Pesten. „Visszajövök
Tatárországból is” – ígéri Barkó Pali, aki egy tekercs pénzt kapott útravalóul
Csollán Bertitől, a tekercsre rá volt írva: „száz tallér”. Barkó Pali sosem
tudta meg, hogy a csomag tartalma csupa értéktelen, forgalomból kivont
hétgarasos. Amikor már beutazta Perzsiát, Tibetet, Kínát, Szibériát,
köszönettel adta vissza a pénztekercset az ajándékozónak. Sosem nyitotta fel,
mégis szerencsét hozott. Csollán Berti többi ajánlólevele is célba ért. A sánta
Bíróczyt a levél címzettje, a furfangos pesti ügyvéd, Korcza fiskális a
faramuci ajánlás ellenére is felfogadta patvaristájának. A délceg teológus,
Csuka Feri trombitásnak vált be s süket Sátory huszár strázsamester mellett. A
színésznek készülő Borcsay Mihály el sem jutott a címzettig, a hóbortos
művészetrajongó Bálvándy báróig – összetalálkozott egy színésztársasággal,
beleszeretett a primadonnába, s felcsapott hősszerelmesnek.
Hát Jenőy Kálmán? Vele űzte Csollán Berti a
legkegyetlenebb tréfát. Pesten lakik a felesége, jóindulatú, kegyes
öregasszony, mondta, hozzá ajánlja titkárnak. Hanem amikor Kálmán átadta a
levelet, meglepetés várt rá. A tisztes öreg asszonyság helyett egy tizenkilenc
éves delnő állt előtte. A válófélben lévő Sátory Katinka. S hogy mi volt a
levélbe írva? Az csak a szép hölgy sötétveresre gyúlt arcából sejthető. Nem
csoda, ha Kálmán nem fogadja el a felajánlott „gondoskodást”, inkább hazatér
nagyanyja házába, s egyedül készül a jurátusvizsgára.
Az ősi ház népe, Béni bácsi, a nehézfejű s
gyermeki természetű nagybácsi, s Cilike, a vidám, fürge, tűzrőlpattant rokon
leány szeretettel fogadja a kicsapott fiút. Csak az öreg Jenőynétől tartanak, s
nem ok nélkül. A nagy haragú, de családját mindenek fölött szerető nagyasszony
keményen megleckézteti Kálmánt: „Mentül magasabbra fogsz hágni, annál
magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig
leszállsz a porba, ott hagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre.”
A nagyasszony megtartja szavát. Keménynek
mutatkozik akkor is, amikor kedvence, nevelt leánya, Cilike elszökik a
vándorszínészekkel, beáll a Bányaváry néven színigazgatóvá lett Borcsay
társulatba színpadi princessznek, színész mátkájának. Jenőyné kitagadja
Cilikét, s Kálmánt is figyelmezteti. „Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal:
komédiás vagy poéta.” Kálmán pedig lázadt nagyanyja parancsai ellen. Korcza
ügyvéd úr patvaristájaként sem hagyott fel a poétasággal. Nappal hosszú
kivonatokat készített a peres iratokból, éjjel pedig írta nagy művét, a drámát.
S ekkor – alig múlt húszéves – teljes hevével perzselte meg az első szerelem.
Kálmán rabja lett Sátory Katinka vétkező, szép szemének. Nem poétázott többé,
nem komédiázott, hanem gavallér lett. Naphosszat a szépasszony után járt, őt
kísérte táncvigalmakba, estélyekre, színházba. Német színházba persze, hiszen
más nem volt még Pesten. Neki olvasott fel regényt – persze német regényt. Arra
is kész lett volna, hogy akár becsületbeli adósságra felvett kölcsönből is
külföldre kísérje szíve hölgyét, ha a döntő pillanatban vissza nem tartja a
keserű csalódás: Katinka kegyeit nem csupán ő élvezi, részesül abban a
szépasszony régi hódolója, Bálvándy báró is. S visszatartják a régi krónikaíró
társak: Csuka Feri adja kezébe a fiatal tudósnak, Barkó Pálnak nyomtatásban
megjelent úti leveleit. Éppen idejében figyelmezteti ez Kálmánt a haza iránti
kötelességére. Menekülni Katinka elől, ez Kálmán célja. Éppen kapóra jön
Bíróczy ajánlata: Decséry főispán hazalátogat a birtokára, s maga mellé venné
jurátusnak. Decséry tudta, hogy a világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot
nevelik. Kiszemelte hát magának az ország fiataljai közül azokat, akik ész vagy
birtok szerint nagy reményre jogosítanak, s azokkal úri házában úgy bánt, mint
saját gyermekeivel. Kálmán könnyen meghódította a Decséry családot: az öreg
grófot, a hercegnét, s a főispánnál is kegybe jutott. Őt magát viszont fogva
tartotta Dorothea grófkisasszony bámulatra méltó, elefántcsontra festett képhez
hasonlatos szépsége, aranyfényű haja, tengerszemkékségű szeme. Igaz, a komtessz
magasan áll felette, de ő szentül megfogadja: felnő, hogy méltó legyen hozzá.
Bálvándy báró díszes ünnepséget tart Kordicán
abból az alkalomból, hogy öröklött birtokába lép. A Kárpátok hegyei kitűnő
terepül szolgálnak a tervezett, fényes vadászathoz. Részt vesz a vadászaton a
Decséry család is s velük az ifjú jurátus, Jenőy Kálmán. S a szomszédság jogán
ott van az elhagyott szépasszony, Sátory Katinka is. A véletlen közös
vadászhelyre sorsolja a hajdani szerelmeseket. Az érzelmek lángja már kialudt,
de még hátravan a tisztázó magyarázkodás. „Engem több társammal együtt ifjúkori
fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény,
önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval,
karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, akik ezt felfogadták,
mind megindultak már azt a göröngyös utat törni. Mindenik haladt, mindenik
küzdött… csak én nem tettem semmit. Pedig rám volt bízva a legdrágább: a
nemzeti nyelv győzelemre juttatása.” Így védekezett, mentve távozását Jenőy
Kálmán.
Katinka érezte, hogy a valódi indok nem ez. „Ön
tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára,
ahová koldusbot vezet… És aztán hová menekül ön? Tán ment azoknak a tudósoknak
nyomdokába? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az excellenciás urak hintajába, s
vitette magát azon az úton, amelyen nem göröngyök, de sima parkettek fogadják a
vándort… ahol magas hivatalok és fényes címek teremnek, s ahol a stációkat nem
kidült poéták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. És most szerelmes ön
egy nagy méltóságú, angyalian szép madonnaarcba.” A haragvó, féltékeny asszony
ébreszti rá Kálmánt, milyen jövő vár rá a Decséry család pártfogoltjaként,
mivel kell fizetnie a felemelkedésért: el kell hagynia protestáns hitét, fejet
kell hajtania a főispán politikai nézetei előtt, s szolgálni kell a szép
arcért. Ha a grófkisasszony egyáltalán őreá fog várni.
A kordicai statuciót fényes esemény zárta:
színházi bemutató. S a színházigazgatóban Kámán – Borcsayra ismert. A hősnő
pedig – Cilike. Ihletett művésznő volt, a közönség elragadtatva fogadta. Hát
még Kálmán! Amint a függönyt leeresztették, nem törődött semmivel, sem a
nagyanyai átokkal, sem azzal, mit mondanak az ismerős hölgyek, hanem egy perc
múlva ott sírt Cilike karjai között. S együtt töltötték hármasban a rákövetkező
napot is az Oltár-hegy csúcsán, közel az éghez. Itt mutatta meg Kálmán
barátainak még bevégzetlen drámáját. Bányaváry szenvedélyes elragadtatással
üdvözölte a művet.
A Decséry család Bécsbe költözött. Kálmánnak nem
maradt más emléke Dorotheáról, csak a mestermívű miniatűr, amit róla festett.
Kálmán szállást fogadott, és a drámáját írta. A testvérhazában most épült fel
az első országos színház. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják
kezdeni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz
arany jutalom a pályadíj. Erre nyújtja be elkészült művét Jenőy Kálmán. A dráma
valóságos remekmű. „Gyémánt! – lelkesedik a hű barát, Bíróczy. – Azon mű ez,
melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakják
is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani
valamennyi közül.”
A pályadíjat nem Jenőy nyerte el. Egy idegen
nyelvből fordított műnek adták a koszorút. Az ő remekművéről nem esett szó. Még
csak egy buzdító említés aprópénzre sem járt érte. Kálmán az ügyvédi diplomáját
ugyanakkor vette kezéhez, amikor drámája kudarcáról értesült. Mindkettőről
tudomást szerzett persze az öreg nagyasszony is, s a maga módján büntetett.
Fényűző lakást rendezett be az unokája számára, s előkelő dölyffel, nyers
komorsággal csak ennyit mondott: „Ne légy te semmi; légy csak őr!” Kálmán tehát
tanult úrnak lenni. S nem sikertelenül. Az előkelő szalonokban szívesen látott
vendég lett. A nádori udvar bizalmát is elnyerte. Magas kinevezést kapott: a
helytartótanács titkári tisztjére. S égi, angyaloknak való szerelemmel imádta
választottját, Decséry Dorotheát.
A pesti Duna-parton, a Rondellában ütötte fel
tanyáját a vándor magyar színésztársaság. Bányavári direktor eltökélte, hogy
Jenőy remekművét mutatja be a közönségnek, azzal arat sikert. Az ostoba cenzor
erkölcstelen eszmékre meg új szavakra vadászva elszalasztotta a veszedelmes,
lázító morált, s megadta a játszási engedélyt. Hanem az egyetemes, megragadó
hatás, melyest Kálmán a bemutatótól várt – elmaradt. „A mai kor népének a te
eszméidet utolérni röpte nincsen” – állapította meg Bíróczy a dráma olvastán, s
igaza lett. A bemutatót a Decséry család idegenkedve fogadta. Dorothea is
megrettent a drámából sütő szenvedélytől. A nádor pedig megvonta Kálmántól
személyes jóindulatát. Az önérzetes ifjú nyomban leköszönt fényes udvari hivataláról.
A hajdani semmirekellő diáktárs, Aszályi
csúfolódó kritikája Jenőyné nagyasszony kezéhez is eljutott. Kálmán rettegve
várta nagyanyja válaszát, s mikor a levél megérkezett, bontatlanul akarta
visszaküldeni, ne kelljen tapasztalnia a szeretett öregasszony ridegségét.
Bíróczy olvasta fel végül Jenőyné gyengéd sorait: „Fiatal vagy még, van
tehetséged, van tudományod, nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd
meg azt is. Eredj el utazni…” Kálmán örömmel fogadta meg a tanácsot. Röpült
Itáliába, Dorotheája nyomában, akit búcsú nélkül, szinte szökve távolított el
tőle a családja. Indulás előtt egy műpártoló csizmadiától, Tseresnyés mestertől
fontos címet kapott, egy genuai varga címét, aki bevezette a messziről jött
vendéget a carbonari mozgalom titkaiba. Kálmán mély, rajongó kedélyét e
varázserejű szövetség magához ragadta, s az ifjúban felébredt az a tudat, hogy
vannak az életnek magasabb csillagzatai, amik jobban melegítenek, mint egy
halvány fényű madonnaarc.
A költészet múzsáját ezenközben más múzsa
váltotta fel. Egy vetélytárs isten, a festészet nemtője. Kálmán szépen haladt a
festészetben, s remélte, hogy megtalálja a pályát, melyen dicsőségszomját
kielégítheti. Az öreg nagyasszony is erre biztatta levelében, s keserű
gyűlölettel szólt a színésszé lett leányról, méltó büntetésnek tartva a
társulat bukását s a feneketlen nyomort. Kálmánnak azonban éppen ez a levél
nyitotta fel a szemét. Tehát azért volt az ő útra küldése, hogy amazok
elpusztuljanak? Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé, haladéktalanul
utazott haza. Jenőyné nem bocsátotta meg az újabb árulást. „Te választottál
magadnak pályát: járj rajta” – mondta kérlelhetetlenül, s azontúl idegenek
voltak egymásnak. Kálmán pedig megkereste a városban a legpiszkosabb kávéházat,
leült a legrongyosabb korhelyek mögé, s ott megtalálta a kocsmatöltelékké
züllött Bányaváryt. És még valakit. Tseresnyés uramat, a műpártoló csizmadiát,
aki szerény házában adott éjjeli szállást mindkettőjüknek, olyan nagyon
sajnálta a ragyogó talentum szomorú pusztulását. Szűk szobácska, barna kenyér,
házi eledel. Mi kell több? Kálmánnak újra volt már otthona. És ebből a szűk
odúból… megmozdította a földet!
Egész éjjel dolgozott új darabjának kéziratán,
ott aludt el az asztalra borulva. Reggelre kelve az immár kijózanodott barát
lelkesen fogadta. Elcsente s végigolvasta az új darabot, és nagyszerűnek
találta. Gyors betanulással előadható. És a siker tökéletes volt. A lusta,
mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, amelyben
magára ismer, nyelv, amelyet megért, humor, mely kedélyével rokon. Kálmán
nevének dicsőség. Bányavárynak tele színház. S mire az egyik színmű kopottá
lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, a harmadikkal. Fél év alatt az
egész ország zengett a hírétől. Bányaváryt éltette a siker, s Cilike
visszanyerte a házi boldogságot. Nemsokára keresztelő ünnepelhettek a
színidirektor budai lakásán: Cilikének fia született. A keresztelői lakomán
találkozott egymással Jenőy Kálmán és a színházi mecénássá lett Sátory Katinka.
A szép delnőnek pajkos jókedve volt. Ő adhatta hírül először hűtlen szerelmesének,
hogy Bálvándy báró és Decséry Dorothea grófnő örök hűséget esküdtek egymásnak.
Hanem Katinka igazi keresztelői ajándékot is hozott, a nádor őfelsége levelét,
amely engedélyezi a magyar színtársulatnak, hogy előadásokat tartson a pesti
német színházban. S ettől kezdve a magyar múzsa dicső szolgálói átjártak a Duna
jegén a művészet oltárán áldozni. Fagyban, hóban, gyalog, királyok és királynék,
kik a hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban bíborpalástjukat. Nem
biztonságos az élet. Hát még ha túlságosan is szédítő a siker. Bányaváryt is
megszédítené, csaknem elszegődik külföldre, idegen nemzet művészének. Kálmán
tartja vissza kemény fenyegetéssel: még egy utolsót játszhatnak, aztán a
társulat hagyja el Pestet, a szépasszonyokat, a csábítást.
A színészek távoztával Jenőyné nagyasszony ismét
kegyébe fogadná Kálmánt, ám neki nem kell az ajánlott jólét. Szegény akar
maradni és dolgozni, dolgozni fáradhatatlanul. Nappal fest, éjjel ír, s
folyóirat kiadásán buzgólkodik. Nagy és nemes eszmékkel kíván hatni, mozdítani
a mozdulatlan földön. Közeledett már a tizenkét év határa, melyet az egykori
krónikások maguk elé tűztek, hogy ismét összejöjjenek. Ám a sors fekete
keresztet húzott az egész számításon végig: Európában aratott a kolera. Csuka
Feri az első áldozata Pesten, Bíróczyt és Borcsayt pedig feltartóztatta a
vesztegzár. Jenőy Kálmán életét nem a kolera fenyegette, hanem a mellbetegség.
Egyedül feküdt kórágyán, s annak vén cselédje. S a nagyanya nem jött unokáját
végnapjaiban meglátogatni. És nem jött a másik sem, az a szeretett, halvány
madonnaarc. Csak a levél, a nagyon várt vallomással: „Ó, várj reám, és fogadj
megbocsátva! Örökkön-örökké: Dorothea.”
Barkó Pál Tibetből érkezett meg a tervezett
találkozóra. Egyedül. Jóbarátját már a ravatalon találta. Nagy fényűzés nem
telt a végtisztességhez, de a tisztesség őszinte volt. Mikor a koporsót
fölemelték a hintóra, Tseresnyés uram a sírkövet is föladta. Négyszögű
márványkocka volt az, s rajta a felirat csak ennyi: „Volt. Nincs. Lesz.” A
Kerepesi temetőben hosszú évek múltán is többször találkozott két gyászruhás
hölgy. A büszkeségében megtört öregasszony és egy fiatal nő, akinek
madonnaarcán a szenvedés siettette az idő rombolását. Mikor egymást meglátták,
félretértek, hogy ne találkozzanak.
Negyven év múlt el. A költő álma valóra vált. A
hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak
jelszava teljesedésbe megy. A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen
fordul előre tovább.
BALASSA ANNA
Forrás:
66 híres magyar regény 66-88. old., Móra Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése