Jókai Mór (1825-1904): És mégis mozog a föld

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

ÉS MÉGIS MOZG A FÖLD

„Eppur si muove!”

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet, éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy  ez a mély álom mégis nagyon közeli rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan ember története a regény.

A debreceni Nagyerdőn van egy híres tanya, többnyire diákok látogatják, jó boráért, jó gazdájáért még Csokonai idejéből emlékezetes hely. Annak pincéjébe Nagy uram, a kocsmáros csak válogatott vendégeit eregeti. A diákok úgy hívják azt egymás közt, hogy „sacro sanctum”. Ott gyűlnek össze, ott énekelnek tiltott nótákat, játszanak a tiltott hangszeren, a tárogatón, szavalják a tiltott, rebellis verseket. S ott írják a Csittvári krónikát. Nevezetes könyv az. „Csitt” – azt teszi, hogy legyünk némák. Gyűjteménye mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amiket a hatalom vaskeze kitépett a lapokból.

A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket soha senkinek semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. A kollégium szabályai erősen tiltották a kocsmázást, de még inkább a titkos krónika vezetését. Nem csoda hát, h a most, amikor összejövetelüket a kollégium egyik tanára s a vele érkezett nyomozóbizottság zavarja meg, inkább engednek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy a krónikaírás gyanújába keveredjenek. Amíg egyik társuk tettetett részegséggel feltartóztatja a szigorú „hatóságot”, addig a többiek lapjaira szedve ruhájuk alatt tüntetik el a krónikát, s nem is marad más áruló jel, csupán egy tintacsepp az ivó asztalán. Ez is elegendő ok, hogy a diákokat az iskolai törvényszék, a „sedes” elé idézzék. Ott ki-ki a maga módján védekezik. A sánta Bíróczy, akiből jó prókátor lesz, nevetségessé teszi az egész bizottságot, Barkó Pali, aki Ázsiába készül, hogy felkutassa a magyarok őshazáját, török, tatár, perzsa nyelven válaszol a kérdésekre. A krónikaírók vezére, Jenőy Kálmán önként tesz vallomást. A fegyelmi vétséget elismeri, s nyugodtan várja a büntetést, a Csittvári krónikával kapcsolatban azonban minden válaszadást megtagad.

Az ítélet készen áll. Öten mint főcinkosok: Jenőy, Bíróczy, Borcsay, Barkó Pál és Csuka Ferenc, az atlétatermetű teológiahallgató az iskolából mindenkorra kitiltatnak, s az áruló Aszályi, aki társait bevádolta az iskolaszék előtt, ugyancsak kicsapatik.

A kiakólbólított diákok nyakukba vették a gyalogutat. Hová fognak menni? – Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól. Hanem megkérdezte őket egy úriember, aki ötlovas szekéren jött utánuk nagy csengettyűszóval. Csollán Berti volt az – környékbeli földesúr -, hetedhét országon híres nagy csínytevő. Ő látta vendégül a kicsapottakat gödénylaki udvarházában. Nem is engedte volna tovább őket szépszerével – szökniük kellett. Ki-ki magával vitte Csollán Berti furfangos ajánlólevelét…

Mielőtt elváltak volna egymástól, fogadást tettek, hogy tizenkét év múlva egymást felkeresik Pesten. „Visszajövök Tatárországból is” – ígéri Barkó Pali, aki egy tekercs pénzt kapott útravalóul Csollán Bertitől, a tekercsre rá volt írva: „száz tallér”. Barkó Pali sosem tudta meg, hogy a csomag tartalma csupa értéktelen, forgalomból kivont hétgarasos. Amikor már beutazta Perzsiát, Tibetet, Kínát, Szibériát, köszönettel adta vissza a pénztekercset az ajándékozónak. Sosem nyitotta fel, mégis szerencsét hozott. Csollán Berti többi ajánlólevele is célba ért. A sánta Bíróczyt a levél címzettje, a furfangos pesti ügyvéd, Korcza fiskális a faramuci ajánlás ellenére is felfogadta patvaristájának. A délceg teológus, Csuka Feri trombitásnak vált be s süket Sátory huszár strázsamester mellett. A színésznek készülő Borcsay Mihály el sem jutott a címzettig, a hóbortos művészetrajongó Bálvándy báróig – összetalálkozott egy színésztársasággal, beleszeretett a primadonnába, s felcsapott hősszerelmesnek.

Hát Jenőy Kálmán? Vele űzte Csollán Berti a legkegyetlenebb tréfát. Pesten lakik a felesége, jóindulatú, kegyes öregasszony, mondta, hozzá ajánlja titkárnak. Hanem amikor Kálmán átadta a levelet, meglepetés várt rá. A tisztes öreg asszonyság helyett egy tizenkilenc éves delnő állt előtte. A válófélben lévő Sátory Katinka. S hogy mi volt a levélbe írva? Az csak a szép hölgy sötétveresre gyúlt arcából sejthető. Nem csoda, ha Kálmán nem fogadja el a felajánlott „gondoskodást”, inkább hazatér nagyanyja házába, s egyedül készül a jurátusvizsgára.

Az ősi ház népe, Béni bácsi, a nehézfejű s gyermeki természetű nagybácsi, s Cilike, a vidám, fürge, tűzrőlpattant rokon leány szeretettel fogadja a kicsapott fiút. Csak az öreg Jenőynétől tartanak, s nem ok nélkül. A nagy haragú, de családját mindenek fölött szerető nagyasszony keményen megleckézteti Kálmánt: „Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba, ott hagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre.”

A nagyasszony megtartja szavát. Keménynek mutatkozik akkor is, amikor kedvence, nevelt leánya, Cilike elszökik a vándorszínészekkel, beáll a Bányaváry néven színigazgatóvá lett Borcsay társulatba színpadi princessznek, színész mátkájának. Jenőyné kitagadja Cilikét, s Kálmánt is figyelmezteti. „Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás vagy poéta.” Kálmán pedig lázadt nagyanyja parancsai ellen. Korcza ügyvéd úr patvaristájaként sem hagyott fel a poétasággal. Nappal hosszú kivonatokat készített a peres iratokból, éjjel pedig írta nagy művét, a drámát. S ekkor – alig múlt húszéves – teljes hevével perzselte meg az első szerelem. Kálmán rabja lett Sátory Katinka vétkező, szép szemének. Nem poétázott többé, nem komédiázott, hanem gavallér lett. Naphosszat a szépasszony után járt, őt kísérte táncvigalmakba, estélyekre, színházba. Német színházba persze, hiszen más nem volt még Pesten. Neki olvasott fel regényt – persze német regényt. Arra is kész lett volna, hogy akár becsületbeli adósságra felvett kölcsönből is külföldre kísérje szíve hölgyét, ha a döntő pillanatban vissza nem tartja a keserű csalódás: Katinka kegyeit nem csupán ő élvezi, részesül abban a szépasszony régi hódolója, Bálvándy báró is. S visszatartják a régi krónikaíró társak: Csuka Feri adja kezébe a fiatal tudósnak, Barkó Pálnak nyomtatásban megjelent úti leveleit. Éppen idejében figyelmezteti ez Kálmánt a haza iránti kötelességére. Menekülni Katinka elől, ez Kálmán célja. Éppen kapóra jön Bíróczy ajánlata: Decséry főispán hazalátogat a birtokára, s maga mellé venné jurátusnak. Decséry tudta, hogy a világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik. Kiszemelte hát magának az ország fiataljai közül azokat, akik ész vagy birtok szerint nagy reményre jogosítanak, s azokkal úri házában úgy bánt, mint saját gyermekeivel. Kálmán könnyen meghódította a Decséry családot: az öreg grófot, a hercegnét, s a főispánnál is kegybe jutott. Őt magát viszont fogva tartotta Dorothea grófkisasszony bámulatra méltó, elefántcsontra festett képhez hasonlatos szépsége, aranyfényű haja, tengerszemkékségű szeme. Igaz, a komtessz magasan áll felette, de ő szentül megfogadja: felnő, hogy méltó legyen hozzá.

Bálvándy báró díszes ünnepséget tart Kordicán abból az alkalomból, hogy öröklött birtokába lép. A Kárpátok hegyei kitűnő terepül szolgálnak a tervezett, fényes vadászathoz. Részt vesz a vadászaton a Decséry család is s velük az ifjú jurátus, Jenőy Kálmán. S a szomszédság jogán ott van az elhagyott szépasszony, Sátory Katinka is. A véletlen közös vadászhelyre sorsolja a hajdani szerelmeseket. Az érzelmek lángja már kialudt, de még hátravan a tisztázó magyarázkodás. „Engem több társammal együtt ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, akik ezt felfogadták, mind megindultak már azt a göröngyös utat törni. Mindenik haladt, mindenik küzdött… csak én nem tettem semmit. Pedig rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása.” Így védekezett, mentve távozását Jenőy Kálmán.

Katinka érezte, hogy a valódi indok nem ez. „Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, ahová koldusbot vezet… És aztán hová menekül ön? Tán ment azoknak a tudósoknak nyomdokába? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az excellenciás urak hintajába, s vitette magát azon az úton, amelyen nem göröngyök, de sima parkettek fogadják a vándort… ahol magas hivatalok és fényes címek teremnek, s ahol a stációkat nem kidült poéták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. És most szerelmes ön egy nagy méltóságú, angyalian szép madonnaarcba.” A haragvó, féltékeny asszony ébreszti rá Kálmánt, milyen jövő vár rá a Decséry család pártfogoltjaként, mivel kell fizetnie a felemelkedésért: el kell hagynia protestáns hitét, fejet kell hajtania a főispán politikai nézetei előtt, s szolgálni kell a szép arcért. Ha a grófkisasszony egyáltalán őreá fog várni.

A kordicai statuciót fényes esemény zárta: színházi bemutató. S a színházigazgatóban Kámán – Borcsayra ismert. A hősnő pedig – Cilike. Ihletett művésznő volt, a közönség elragadtatva fogadta. Hát még Kálmán! Amint a függönyt leeresztették, nem törődött semmivel, sem a nagyanyai átokkal, sem azzal, mit mondanak az ismerős hölgyek, hanem egy perc múlva ott sírt Cilike karjai között. S együtt töltötték hármasban a rákövetkező napot is az Oltár-hegy csúcsán, közel az éghez. Itt mutatta meg Kálmán barátainak még bevégzetlen drámáját. Bányaváry szenvedélyes elragadtatással üdvözölte a művet.

A Decséry család Bécsbe költözött. Kálmánnak nem maradt más emléke Dorotheáról, csak a mestermívű miniatűr, amit róla festett. Kálmán szállást fogadott, és a drámáját írta. A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom a pályadíj. Erre nyújtja be elkészült művét Jenőy Kálmán. A dráma valóságos remekmű. „Gyémánt! – lelkesedik a hű barát, Bíróczy. – Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakják is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közül.”

A pályadíjat nem Jenőy nyerte el. Egy idegen nyelvből fordított műnek adták a koszorút. Az ő remekművéről nem esett szó. Még csak egy buzdító említés aprópénzre sem járt érte. Kálmán az ügyvédi diplomáját ugyanakkor vette kezéhez, amikor drámája kudarcáról értesült. Mindkettőről tudomást szerzett persze az öreg nagyasszony is, s a maga módján büntetett. Fényűző lakást rendezett be az unokája számára, s előkelő dölyffel, nyers komorsággal csak ennyit mondott: „Ne légy te semmi; légy csak őr!” Kálmán tehát tanult úrnak lenni. S nem sikertelenül. Az előkelő szalonokban szívesen látott vendég lett. A nádori udvar bizalmát is elnyerte. Magas kinevezést kapott: a helytartótanács titkári tisztjére. S égi, angyaloknak való szerelemmel imádta választottját, Decséry Dorotheát.

A pesti Duna-parton, a Rondellában ütötte fel tanyáját a vándor magyar színésztársaság. Bányavári direktor eltökélte, hogy Jenőy remekművét mutatja be a közönségnek, azzal arat sikert. Az ostoba cenzor erkölcstelen eszmékre meg új szavakra vadászva elszalasztotta a veszedelmes, lázító morált, s megadta a játszási engedélyt. Hanem az egyetemes, megragadó hatás, melyest Kálmán a bemutatótól várt – elmaradt. „A mai kor népének a te eszméidet utolérni röpte nincsen” – állapította meg Bíróczy a dráma olvastán, s igaza lett. A bemutatót a Decséry család idegenkedve fogadta. Dorothea is megrettent a drámából sütő szenvedélytől. A nádor pedig megvonta Kálmántól személyes jóindulatát. Az önérzetes ifjú nyomban leköszönt fényes udvari hivataláról.

A hajdani semmirekellő diáktárs, Aszályi csúfolódó kritikája Jenőyné nagyasszony kezéhez is eljutott. Kálmán rettegve várta nagyanyja válaszát, s mikor a levél megérkezett, bontatlanul akarta visszaküldeni, ne kelljen tapasztalnia a szeretett öregasszony ridegségét. Bíróczy olvasta fel végül Jenőyné gyengéd sorait: „Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod, nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni…” Kálmán örömmel fogadta meg a tanácsot. Röpült Itáliába, Dorotheája nyomában, akit búcsú nélkül, szinte szökve távolított el tőle a családja. Indulás előtt egy műpártoló csizmadiától, Tseresnyés mestertől fontos címet kapott, egy genuai varga címét, aki bevezette a messziről jött vendéget a carbonari mozgalom titkaiba. Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, s az ifjúban felébredt az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, amik jobban melegítenek, mint egy halvány fényű madonnaarc.

A költészet múzsáját ezenközben más múzsa váltotta fel. Egy vetélytárs isten, a festészet nemtője. Kálmán szépen haladt a festészetben, s remélte, hogy megtalálja a pályát, melyen dicsőségszomját kielégítheti. Az öreg nagyasszony is erre biztatta levelében, s keserű gyűlölettel szólt a színésszé lett leányról, méltó büntetésnek tartva a társulat bukását s a feneketlen nyomort. Kálmánnak azonban éppen ez a levél nyitotta fel a szemét. Tehát azért volt az ő útra küldése, hogy amazok elpusztuljanak? Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé, haladéktalanul utazott haza. Jenőyné nem bocsátotta meg az újabb árulást. „Te választottál magadnak pályát: járj rajta” – mondta kérlelhetetlenül, s azontúl idegenek voltak egymásnak. Kálmán pedig megkereste a városban a legpiszkosabb kávéházat, leült a legrongyosabb korhelyek mögé, s ott megtalálta a kocsmatöltelékké züllött Bányaváryt. És még valakit. Tseresnyés uramat, a műpártoló csizmadiát, aki szerény házában adott éjjeli szállást mindkettőjüknek, olyan nagyon sajnálta a ragyogó talentum szomorú pusztulását. Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. Mi kell több? Kálmánnak újra volt már otthona. És ebből a szűk odúból… megmozdította a földet!

Egész éjjel dolgozott új darabjának kéziratán, ott aludt el az asztalra borulva. Reggelre kelve az immár kijózanodott barát lelkesen fogadta. Elcsente s végigolvasta az új darabot, és nagyszerűnek találta. Gyors betanulással előadható. És a siker tökéletes volt. A lusta, mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, amelyben magára ismer, nyelv, amelyet megért, humor, mely kedélyével rokon. Kálmán nevének dicsőség. Bányavárynak tele színház. S mire az egyik színmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, a harmadikkal. Fél év alatt az egész ország zengett a hírétől. Bányaváryt éltette a siker, s Cilike visszanyerte a házi boldogságot. Nemsokára keresztelő ünnepelhettek a színidirektor budai lakásán: Cilikének fia született. A keresztelői lakomán találkozott egymással Jenőy Kálmán és a színházi mecénássá lett Sátory Katinka. A szép delnőnek pajkos jókedve volt. Ő adhatta hírül először hűtlen szerelmesének, hogy Bálvándy báró és Decséry Dorothea grófnő örök hűséget esküdtek egymásnak. Hanem Katinka igazi keresztelői ajándékot is hozott, a nádor őfelsége levelét, amely engedélyezi a magyar színtársulatnak, hogy előadásokat tartson a pesti német színházban. S ettől kezdve a magyar múzsa dicső szolgálói átjártak a Duna jegén a művészet oltárán áldozni. Fagyban, hóban, gyalog, királyok és királynék, kik a hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban bíborpalástjukat. Nem biztonságos az élet. Hát még ha túlságosan is szédítő a siker. Bányaváryt is megszédítené, csaknem elszegődik külföldre, idegen nemzet művészének. Kálmán tartja vissza kemény fenyegetéssel: még egy utolsót játszhatnak, aztán a társulat hagyja el Pestet, a szépasszonyokat, a csábítást.

A színészek távoztával Jenőyné nagyasszony ismét kegyébe fogadná Kálmánt, ám neki nem kell az ajánlott jólét. Szegény akar maradni és dolgozni, dolgozni fáradhatatlanul. Nappal fest, éjjel ír, s folyóirat kiadásán buzgólkodik. Nagy és nemes eszmékkel kíván hatni, mozdítani a mozdulatlan földön. Közeledett már a tizenkét év határa, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy ismét összejöjjenek. Ám a sors fekete keresztet húzott az egész számításon végig: Európában aratott a kolera. Csuka Feri az első áldozata Pesten, Bíróczyt és Borcsayt pedig feltartóztatta a vesztegzár. Jenőy Kálmán életét nem a kolera fenyegette, hanem a mellbetegség. Egyedül feküdt kórágyán, s annak vén cselédje. S a nagyanya nem jött unokáját végnapjaiban meglátogatni. És nem jött a másik sem, az a szeretett, halvány madonnaarc. Csak a levél, a nagyon várt vallomással: „Ó, várj reám, és fogadj megbocsátva! Örökkön-örökké: Dorothea.”

Barkó Pál Tibetből érkezett meg a tervezett találkozóra. Egyedül. Jóbarátját már a ravatalon találta. Nagy fényűzés nem telt a végtisztességhez, de a tisztesség őszinte volt. Mikor a koporsót fölemelték a hintóra, Tseresnyés uram a sírkövet is föladta. Négyszögű márványkocka volt az, s rajta a felirat csak ennyi: „Volt. Nincs. Lesz.” A Kerepesi temetőben hosszú évek múltán is többször találkozott két gyászruhás hölgy. A büszkeségében megtört öregasszony és egy fiatal nő, akinek madonnaarcán a szenvedés siettette az idő rombolását. Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.

Negyven év múlt el. A költő álma valóra vált. A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava teljesedésbe megy. A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.

BALASSA ANNA

Forrás: 66 híres magyar regény 66-88. old., Móra Könyvkiadó 1995.