Csöndes nyári eső szitál álmatagon,
Begyűrném, ha volna karimás kalapom,
De csak így hajdonfőtt, jó városi módra
megyek, esernyőmnek nyelébe fogózva.
Itt a Nyulas puszta, itt hallgat előttem,
Csak lelke lobog rám tűnődve időtlen.
Hamuszín fátyolba burkolja magát, ha
Örök szeretőjét, a Napot se látja.
Milyen csönd. Világűr csöndje szakad itt rám.
Egy-egy messzi szekér zörög bele ritkán.
Madara nincs. Távol két gulya legelget,
Olyan, mint a földre leszállt fehér felleg.
Hosszú, széles árok, mocsarak teknője,
Húzódik bodzával, fűvel telenőve.
holott vizesárok, kimúlt ez, úgy látom,
Egy pár görbe fűzfa állong őrt a gáton.
Mellette keményen kitartó vonalban
Telefondrót, póznák sűrűsödő rajban;
Itt villan a villám hírnek villanatja,
A néma póznákat csöndesen zúgatja.
Balra nagy zöld mező négyszögre kiszabva,
Terített asztal ez számanincsen napra.
Sarkában a tanya cserepes tetővel,
Előtte szőnyegül a selyemfű zöldell.
Fehér tyúk szaladgál az esős mezőben,
Az eltűnt táborból idehagyott őrszem;
Most hogy árnyékát sem látja: riadozva
Kiabál, bár héja sem köröz orozva.
Messze, messze délen tömör lombos fákkal
Beszegett a határ, nem is látni átal.
Piros, fehér pettyek ütnek ki belőle,
pici házak, gondok, bajok temetője.
Tizenegy gyárkémény feszül a határon,
Amott itató kút, gémes kettő-három.
Nagy zöld lombok alatt, fákkal közrekapva
Új iskola vár a szeptemberi napra.
Nagy Sándor tábornok halma rám sötétlik,
Tompa obeliszkje néz a pusztán végig;
Álmodik az ember hajdani csatákat,
Amott ágyús szekér – nem, egy vonat vágtat.
Vonat csúszik lassan ki a Hortobágyra,
Unalom vonata, alszik aki látja.
Szürke-barna füstje, mely földig aláfoly,
Húzódik utána, mint özvegyi fátyol.
Keletre komoran a Nagyerdő hallgat,
Ismerek ott minden lombot, minden gallyat.
Szebbik életemnek regényes tanyája,
Képzeletem most is andalogva járja.
De testem a pusztán át ballag előre,
hova csal, hova visz suhogó szellője?
Egy keresztút vág át nyugat iránt rajta,
Öt kis lány halad ott, fél-falusi fajta.
Hogy virít piros,
kék, sárga kis ruhájuk,
Pedig a gyémánt Nap
nem is tűz le rájuk.
Hamuszín ködfátyol
takarja be lágyan –
Mintha csk utánuk
vonna, vinne vágyam.
Menjetekkis lányok
előre, előre,
Ti vagytok a
puszták álomba vivője.
A szitáló eső
halvány álomfátyol,
Alatta öröm ring s
esteli bú gyászol.
(Fényképszerű
fölvétel Debrecen nyugati határáról. 1938. július)
×) A Déri Múzeum Oláh Gábor-szobájában őrzött kiadatlan,
kéziratos verseskötetből
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése