Jókai Mór (1825-1904): Szegény gazdagok

A romantikus próza legkitűnőbb magyar mestere. Azon kevesek közé tartozik, akiket a világirodalom is számon tart, s nyelvi gátak sem rekesztik ki az európai kultúra áramlatából.  Műveit számos nyelvre lefordították, legnépszerűbb regényei angolul, németül is tucatnyi kiadást értek meg. „Jókai a magyar irodalom legnagyobb tanítómestere: írni tanultak tőle az írók, s olvasni az olvasók” – írta róla Sőtér István, s ezzel nem becsülte túl a jelentőségét.

A szabadságharc bukása után sorra jelentek meg a nemzetet, közönséget vigasztaló, bátorító regényei és elbeszélései, ezek révén nyerte meg olvasóit, akik később is lelkes hívei maradtak. Közismert március tizenötödikei szereplése, a reformkor és a szabadságharc ábrázolása, s hosszú ideig megőrzött ellenzékisége is növelte népszerűségét. Már életében elismerés és szeretet övezte, ötvenéves írói jubileuma valóságos nemzeti ünnep, műveinek százkötetes díszkiadása, amely még a párizsi világkiállítás látványosságai között is szerepel, nemcsak az írónak, hanem az olvasóközönségnek is szóló nemzeti ajándék.

Élete, akár egy Jókai-regény, ellentétek folyamata. A komáromi szülői házban óvó-vigyázó szeretetben nevelték, s anyja szigorú gondoskodása felnőttkoráig elkísérte – ám amint szembeszegült az akaratával, s színésznővel kötött házasságot, anyai átokkal kellett szembenéznie. Lelkes, romantikusan szép ifjúkori barátságai hamar ellobbantak, még a legjobb barát, Petőfi is megtagadta. Politikai pályafutása változatosnak bizonyult: diadal és vereség hullámai kergették egymást, s még a közönség szeretetének is voltak hullámvölgyei: késő öregségében kötött második házassága után a közvélemény, amely addig írófejedelemként tisztelte, elfordult tőle.

Ars poeticájáról és írói módszereiről közvetve vagy közvetlenül több helyütt vall.

„Amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig” – írja az 1872-ben megjelent És mégis mozog a föld című regényében. A „képzelem” avagy művészi fantázia terén Jókainak valóban alig akad vetélytársa. Megjárja az a régmúltat és a távoli jövőt, a levegőeget és a föld mélyét, a világ legtávolabbi szegleteit, a lélek magaslatait és mélységeit. Ám csupán ebből, a romantikus képzeletből még Jókai sem építkezhetett. A valóságban is gyűjtötte a felhasználható építőköveket. Tervszerű anyaggyűjtő utakon járta be Itáliát, Erdélyt, a Felvidéket. Szakemberek segítségével tájékozódott, számba vette a tájakhoz fűződő mondákat, legendákat. Országszerte gyűjtötte és lapja, Az Üstökös segítségével másokkal is gyűjtötte, majd felhasználta az anekdotákat.

Ezekből a fő forrásokból táplálkozott először 1860-ban megjelent regénye, a Szegény gazdagok is. Megírásához a közvetlen indítékot az 1858 októberében lett második erdélyi útja szolgáltatta, amelynek élményeit írásos és rajzos formában adta közre a Vasárnapi Újság. A kéthetes, többnyire lóháton és gyalogszerrel megtett út során nemcsak a lenyűgöző erdélyi tájjal ismerkedett Jókai, hanem valamelyest bepillanthatott a havasi embere, az Erdélyi-érchegységben lakó románok életébe, kultúrájába is, s meghallgatta a legendás Fatia Negrával kapcsolatos hátborzongató történeteket. A Szegény gazdagok a friss élmény ízeit őrzi. A kalandregény főhőse, Fatia Negra valóban élt, s azonos volt Nopcsa László báróval, Hunyad megye főispánjával, aki pénzhamisító és aranycsempész bandát tartott főúri kastélya, Hátszeg környékén.  Az úri haramia nem a gazdagoktól rabló, szegényeket istápoló betyárok fajtájába tartozott, tetteinek egyetlen mozgatója a pénzéhség, a haszonvágy volt. Ezt vette körül Jókai a titok levegőjével. „Akiket a pénzvágy megrontott, boldogtalanok lesznek” – a romantikának ezt a kedvelt erkölcsi tanulságát bizonyítja a regény, amelyet Arany János különös figyelmére méltatott: „Annyi benne az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesebb elbeszélők műveiben találunk” – írta róla.

Jókai mindig a legidőszerűbb feladatokat vállalta magára. Az elnyomatás korában a nemzet vigasztalója volt, a kiegyezés után mint ellenzéki képviselő a sérelmek orvoslásáért küzdött. A nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékait az önálló hadsereg a független gazdasági élet megteremtésében és a hazai kultúra fellendítésében látta. Ezeket a célokat szolgálják e korszaknak – alkotói fénykorának – kiemelkedő nagyregényei. a nemzeti hadsereg kérdése A kőszívű ember fiaiban, a külföldi és magyar gazdasági érdekek összeütközése a Fekete gyémántokban kap főszerepet, az És mégis mozog a föld pedig közös táborba szólítja a nemzeti kultúra katonáit, hogy szembeszálljanak a két fő ellenséggel, a hazai közönnyel és a germanizálás veszélyével. A regények középpontjába Jókai a nemzeti függetlenségért folyó küzdelmet állítja, melyet eszményi hősök (a Baradlay fiúk, Jenőy Kálmán, Berend Iván) vezetésével vívnak meg a reakció ellen, s az erkölcsi győzelem az övék.

Az És mégis mozog a föld a reformkorban játszódik, ezt a kort ismeri és kedveli legjobban az író, a történelmi regény példázata azonban a jelennek szól, s bizonyos mértékig Jókai illúzióit is tükrözi. Ő a kiegyezés után a nemzeti kultúra felvirágzásáról álmodik (álmodását vízióvá szélesíti a mű zárófejezetében), s ennek serkentésül idézi fel a reformkori elődök önfeláldozó küzdelmeit. Jenőy Kálmán alakját több reformkori költő vonásaiból és saját élete epizódjaiból formálja meg: a kollégiumból kicsapott Csokonai, a nemzeti drámát megteremtő s remekművével kudarcot valló Katona, a sikeres vígjátékíró Kisfaludy kölcsönzi egy-egy vonását a hősnek. Önéletrajzi fogantatásra ismerhetünk a fiát kitagadó, elátkozó, kemény természetű édesanya alakjában vagy Jenőy Kálmánnak a festészet és költészet, a két rokonmúzsa közti vívódásában.

A főhős sorsának vonalvezetésében akadnak következetlenségek, az anekdota néhol elnyomja a regény fő vonalát, mégis Jókai legjobb darabjai közé emeli a művet a korhangulat pontos és finom rajza, az irodalmi-kulturális küzdelmek hősi pátoszú, átélt ábrázolása és néhány költői szépségű jelenet.

Mikszáth Kálmán, Jókai legihletettebb életrajzírója így vélekedik. „Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó – nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.” A szemérmes, rejtőzködő természetű epikus is módját találja azonban, hogy az „elevenjét” is látni engedje legszemélyesebb s talán ezért is legjobb regényében, az 1872-ben megjelent Az arany emberben. A műnek számos önvallomásos eleme van: családi életének boldogtalansága, titkolt kései szerelme gyámleánya, Lukanics Ottília iránt, a felelősség és az érzelem konfliktusa s a vigasztaló örömforrások: a balatoni táj, a kert, a csillagok.

A korábbi regények naiv optimizmusát csendes rezignáció váltja fel, az illúziók szertefoszlottak, s a kiábrándulásból emberközeli, szemlélődő megbékélés fakad. Minden vagyon lopás. A főhős, Timár Mihály Jókai szigorú erkölcsi kódexe szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el, amikor lopással, csalással szerez vagyont s társadalmi megbecsültséget, vétkéért bűnhődnie kell: a szerelmet nem nyerheti el és nem is vásárolhatja meg. A boldogság pedig a Senki szigetén, egy civilizációtól meg nem rontott, pénzt és tulajdont nem ismerő más világban – újabb illúzió, az emberiség ősi elvágyódásának soha be nem teljesülő ábrándképe.

**

SZEGÉNY GAZDAGOK

Lapussa Demeter kiállhatatlan vénember. Egész napi mulatsága abból áll, hogy tűrhetetlen rigolyáial bosszantja a családját és egész környezetét. A család pedig nem tehet mást, némán tűr, és várja, mikor talál meghalni az öreg. Már nyolc esztendő óta nem tágítanak a betegágy mellől, nehogy az öregúr valamelyiküket ki találja felejteni a végrendeletéből. A Lapussák ugyanis gazdagok. Nem igazi urak, csak gazdagok. S a gazdagságból részesedni kíván Demeter úr fia, a fösvény és kapzsi János, ennek húga, Lángainé, a harmincas éveiben járó, rátarti özvegyasszony, s örökség illetné az elhalt harmadik testvér gyermekeit is: a nagyapjuk házánál élő Henriette kisasszonyt meg az öccsét, Kálmánt. Nekik ugyan még nincsen szavuk a h áznál, Henriette tizenhat éves, sápatag, érzékeny, angyali teremtés, sem véleménye, sem akarata, Kálmán pedig még iskolás, kissé könnyelmű, de jószívű fiú.

Némi változatosságot hoz a család civódásokkal és torzsalkodásokkal terhes, mégis egyhangú életébe báró Hátszegi Lénárd látogatása. János úr mutatta be a bárót azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy férjhez adja hozzá árva unokahúgát, a kevés szavú, szinte még gyermek Henriette-et. A gondolatot mindenki lelkesen támogatja. Nem csoda, báró Hátszegi igen kedves ember, kellemes társalgó, mindig vidám, eleven, és ami a legfontosabb: roppant birtokai vannak, s számláit – bármily magasak – mindig jó körmöci aranyakban egyenlíti ki. Amit pedig róla rebesgetnek, azt okosabb nem meghallani. Henriette-et nem kérdezi senki. Neki még sem esze, sem akarata, hogy olyan fontos ügyekbe, mint a saját férjhezmenetele, beleszólása legyen. Csak az eljegyzési előkészületekből veszi észre, hogy tulajdonképpen már menyasszony.

Kitűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kell történnie, ám a megelőző éjszakán Henriette váratlanul megbetegszik. Rézoldatmérgezés, állapítja meg az orvos. Bizonyára az ómódi, rosszul tisztított rézedények okozták. Csupán az a furcsa, hogy ugyanaznap éjszakáján ez már a második eset. Hasonló tüneteket fedezett fel az orvos a Lapussa család régi ügyvédjének, Sipos úrnak házában, az ügyvéd úr segédje, egy igen derék fiatalember, Vámhidy Szilárd volt a szenvedő. Talán csak nincs összefüggés, a két eset között?

Bizony, hogy van. Ezt tudjuk meg Henriette elorzott és illetéktelen kezekbe jutott leveleiből. Henriette, a gazdag család leánya és Szilárd, a szép reményű, de nincstelen ifjú egy táncvigadalomban ismerkedtek meg, a viszony innen fűződött tovább. A szerelem talélékony és furfangos, tud magának utat csinálni: a fiatalok Kálmán úrfi latinfeladatainak fogalmazványaiban naponta üzentek egymásnak. Azt tervezték, hogy amint lehet, a család akarata ellenére is összeházasodnak. Az előkelő és gazdag kérő megjelenése meghiúsította terveiket. Nem maradt más megoldás, mint magukat megölni, egyszerre, egy napon, egy akarattal A kivitel módját a leány eszelte ki: ha rézkrajcárokat jó erős sós ecet közé tesznek, az rézoldatot képez, ami valódi, halálos méreg.

A sors úgy akarta, hogy mindketten életben maradjanak.

Szilárd beleegyezne, hogy elszakítsák a szeretett leánytól, hiszen érzelmeik változatlanok, s köti őket a lelki hűség mindaddig, míg egyikük meg nem üzeni a másiknak az egyezményes titkos jelszót, amit nem ismer senki más, csak ők ketten. A leányt azonban van mivel zsarolni. Az, hogy őt apácakolostorba zárják, inkább vigasztalás, semmint fenyegetés. Hanem hogy testvérét fegyintézetbe küldenék, s szerelmesére bűnvádi per és sáncfogság várna, ez több, mint amennyit érzékeny szíve elvisel.

Beleegyezését adja, hogy nőül megy Hátszegi báróhoz. Szerelmesét pedig feloldozza hűségesküje alól, megüzeni a titkos jelszót: „Mesarthim”. Egy szép, fényes csillag neve.

Két hét múlva végbement a menyegző báró Hátszegi Lénárd és Lapussa Henriette között, nagy pompával és illő dísszel. A menyasszony igen bátran viselkedett az egész szertartás alatt, köntösének hímzéseit s pompás hajékét le is írták a divatlapok.

Esküvő utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt – Pesttől Erdély belsejéig, ahol a báró birtokai feküdtek, váltott fogatokon is jó egy hétig tartott az út. Eközben az új asszony tapasztalhatta, hogy férje úri körökben mindenütt szívesen látott vendég, s hogy kitűnőek szót ért a csárdabeli betyárokkal is. Talán még magától Fatia Negrától, a környékszerte rettegett fekete álarcos rablóvezértől sem ijed meg.

Volt Erdélyben egy nagyon elterjedt hamispénzverő társulat, amely közel fél évszázadig felfedezetlen űzte mesterségét. Nem is lehetett könnyen leleplezni őket, hiszen „igazi” pénzt készítettek, színtiszta aranyból. Csak éppen a maguk gépein, maguk verték a tallérokat a kibányászott s megolvasztott aranyból, maguknak tartva meg a busás hasznot. Ezeknek titkos műhelye volt a Lucsia-barlang, s teljhatalmú vezérük, munkájuk irányítója, a haszon elosztója a titokzatos Fatia Negra. A környékbeli oláhok, de még alattvalói és cinkostársai is úgy tudják: a rablóvezérnek titokzatos hatalma van, az ördöggel cimborál. Nem is engedi, hogy élő ember meglássa a valódi arcát, még szépséges szeretője, Anica előtt is mindig álarcban mutatkozik. Hanem a hűségesküjét nemigen tartja szentnek. A nagy erejű juhász, Juon Táre világszép feleségét, Mariórát is el akarja csábítani. Ha nem megy szépszerével, mert az asszonyka nem adja be a derekát, hát majd engedni fog az erőszaknak. Csak hűséges védelmezőjét, a szelídített medvét kell mérgezett mézespogácsával megétetni. Fatia Negra csalárd terve tudomására jut szenvedélyes természetű szeretőjének, Anicának. S a megcsalt szerelmes bosszút forral. Értesíti a veszélyről Mariórát, s amikor Fatia Negra az éj leple alatt valóban megtámadja a védtelen asszonyt, Anica riasztja annak férjét, a hegyekben járó pásztort.

A fekete álarcos haramia Juon Táréban emberére akadt. Puszta kézzel küzdenek életre-halálra, az asszonyát védő férj és az erőszakos csábtó. S az iszonyú küzdelem Fatia Negra számára csaknem végzetes kimenetelűnek bizonyult, sebekből vérezve, csontja zúzottan kellett menekülnie a merénylet színhelyéről.

Hátszegi báró igen ritkán volt odahaza Hídvárott, s mikor hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, akikben ifjú felesége, Henriette semmi mulatságát nem találta. Egyedül sétálgatott a parkban, a helybéli pópa közvetítésével megismerte a környék szegény népét, s annak jótevője lett. A férje nem állta útját kedvteléseinek – hadd játsszék, hiszen gyermek még. Ékszerekkel halmozta el az ifjú asszonyt, az pedig az ékszerek árát a szegényeknek adta, iskolára, orvosságra. Mindenki áldotta a bárónét, s ő mindenütt otthon volt a szegénye között, egészen addig, amíg egy furcsa história rá nem döbbentette, jobban teszi, ha nem lépi át saját köre határait.

Henriette sosem viselt ékszert, egyszer tett csak kivételt, egy jótékonysági bál alkalmával feltette a fekete ezüst fülönfüggőket és a nyakboglárt, amelyeket postán kapott ismeretlen feladótól. Úgy sejtette, hogy leánykori szerelmese, Szilárd küldte az ajándékot, az ő kedvéért akarta viselni a vigadalomban. Tudta ugyanis, hogy a fiatal szolgabíró a közelben él, nem messze tőle, bizonyára ott lesz a bálon, s megismeri majd az ékszereket. Nem így történt. Az ékszereket egy helybéli özvegyasszony ismerte meg, tőle rabolta el nemrég Fatia Negra. Henriette tehát rablott ékszert viselt. A szégyenletes és menthetetlennek látszó helyzetből egy ismerős férfihang szabadította meg:

- Asszonyom, nyújtsa karját! Az ékszert én vettem Önnek Párizsban. Én felelek érte.

A férje volt az.

Ettől fogva az ifjú nő elkezdte szeretni férjét, kezdett kibékülni sorsával, s kezdett beletanulni az úriasszony életébe. Kellett is, hiszen egymást érték a társas mulatságok, vendégségek, vadászatok.

Egy vadászat alkalmával – furcsamód éppen azon az éjszakán, amikor Fatia Negra Juon Táréval küzdött életre-halálra. – Hátszegi bárót súlyos sebesülten hozták a házába vadászcimborái. Valami medvével volt találkozása. Onnan a csúnya sérülés. Henriette pedig ápolta a férjét odaadóan, ahogy szerető feleséghez illik.

A nagy pénzverő társaság végső feloszlása előtt Pazar ünnepélyt rendezett a föld alatt, a Lucsia-barlang legnagyobb termében. Ez ünnepi alkalommal esküszik majd hűséget Fatia Negra a szép Anicának, addig is, amíg majd más országban, igazi orcájával vezetheti őt a pap elé. A pompás látványosságot s a borzongató esküvési szertartást nem várt esemény zavarta meg. Anica útmutatására fegyveresek lopakodnak a barlangba, Juon Táre vezetésével. S amikor a leány, aki nem bocsátotta meg szerelmese hűtlenségét, s nem mondott le a bosszúállásról, megadta a jelt, a fegyveresek körülzárták a Lucsia-barlangbeli hamispénzverőket. Fatia Negrának ekkor ördögi ötlete támadt: fáklya tüzével felgyújtotta a hordókból kifolyatott szeszt, s míg a többiek összeégve, szemük világát veszítve keresték a menekülést, ő ismét egérutat nyert, s eltűnt az ismerős föld alatti járatok labirintusában.

A vén Lapussa Demeter holta után a család tagjai keserű vitában, perben állnak. A végrendelet Jánost, a legidősebb testvért tette általános örökössé, s a többieket kirekesztette. Lángainé megtámadta a végakaratot, s azt kívánta bizonyítani, hogy apja nem volt ép elméje birtokában, hiszen semmi oka nem volt unokáit, kik soha meg nem bántották, gyűlölni, kitagadni. János úr viszont azt hozza fel ellenében, hogy Hátszegi báró és neje nem szolgáltak rá az örökségre, a gyermek Kálmánt pedig súlyos váltóhamisítás vádja terheli: negyvenezer forintról szóló váltó a bizonyság, ezt Kálmán a nővére, Henriette nevére hamisította volna. A váltót lefoglalták, a vétkes ifjúnak azóta se híre, se hamva. Ha a báróné a váltót magáénak nem ismeri el, Kálmánra lesújt a törvény.

Henriette nem tudhatta, hogy az a hamisított váltó mindössze negyven forintról szólt, ennyire volt szüksége a családja elől menekülő Kálmánnak, hogy új életet kezdhessen, s Babérossy Leánder néven vándorszínész-társulatot alapítson. Az összeg utáni három nullát János út buzdítására ügyeskedték a váltóra. Henriette csak azt tudta, hogy az ifjú hibáját az ő önfeláldozásának kell helyrehoznia. El kell ismernie, hogy a hamisított aláírás az ő valódi kézírása. De hát a következmények?! A férjétől nem kérhet semmit. Mióta ismertté lett a végrendelet, a báró feltűnően elhidegült tőle. Hátszeginek különben sincs pénze, nemrég rabolta el négyezer aranyát Fatia Negra a miklai csárdából, miből fizethetné meg a sógora becsületbeli adósságát? Váratlan szövetséges a szomszéd birtokos felesége, a könnyűvérű, víg kedélyű Kengyelessy grófné. Ő kicsalja a pénzt Hátszegi bárótól szerelmi zálogul, majd a kapott váltót elküldi kedves barátnéjának, Henriette-nek. Mintha a báró maga küldte volna, a bajba jutott Kálmán megmentésére. Henriette legszívesebben azonnal indulna Pestre, hogy Sípos ügyvéd úrral tanácskozzék a váltó ügyében. Csak a férjének árulja el, hogy a veszélyes úton hová rejti a nagy értékű papirost. A vállfűzője acéllemeze köré fogja hajtogatni. Kísérő is ajánlkozik az útra, Gerzson úr, a báróné nagy tisztelője. Hátszegi Lénárd, a gondos férj maga néz a lovak után, s készítteti az úti elemózsiát.

Hihetetlen balszerencse, a báróné és kísérője alig tesznek meg a kocsin néhány kilométert, lesántul az egyik ló. Aztán a második, a harmadik, a negyedik is. Csapnivaló munkát végezhetett az a kovács. Az utasok betérnek egy közeli csárdába. Elhagyott hely az, nem árt vigyázni az éjjel. Gerzson úr ígéri is, hogy éberen őrködik egész éjszaka, éppen csak belekortyol a bárótól kapott kulacs borba. És hamarosan mély álomba merül.

Felébreszthetetlenül alszik, mintha meghalt volna. Pedig erős férfiember védelmezőre igencsak szükség volna. Rablók, zsiványok feszegetik a csárda ajtaját. S a halálra rémült ifjú asszony előtt már ott is áll Fatia Negra két álarcos cimborájával. S a rettegett haramia kezében tőrrel követeli a negyvenezer forintról szóló váltót. S tudja, hol van annak a rejtekhelye!

Henriette dühös kétségbeesésében odakap a fekete álarchoz, és leszakítja azt a rabló képéről.

… Meglátja az arcát, és ráismer.

… Csak egy percig látja, és azután ájultan rogy a földre.

Hátszegi báró elhíresztelte a környékbeli urak között, hogy Gerzson barátja a pusztai csárdában úgy leitta magát, hogy részegségében garázdálkodni kezdett, a gondjaira bízott Henriette báróné alig tudott elmenekülni előle. A báróné pedig nem cáfolta meg a híresztelést. A báróné otthon ült, reszkető kézzel, zárt ablakok mögött, és attól fogva senkihez sem szólt, csak néha énekelgetett magányosan szomorú oláh dalokat.

Gerzson úr pedig Fatia Negra esküdt ellensége lett. Fellármázta Arad, Bihar és Temes megyét, fogjanak össze a vidéken hatalmaskodó haramiabandák ellen. A vármegyék addig nem hajlottak a szóra, amíg Fatia Negra fényes nappal meg nem támadta a postaszekeret, s szabályos csatát nem vívott a Lucsia-barlangi pénzverők hamis aranyait kísérő fegyveresekkel. Ez már nem maradhatott megtorlatlan.

A Fatia Negra elleni hajtóvadászat megbízott vezetője az ifjú Vámhidy Szilárd lett. Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandúrja kíséretében lóháton. S a Bihari-havasok hágóin, völgyeiben kereste a találkozást a haramiabandával. A haramiák azonban nem mutatkoztak, csupán Hátszegi báró vadászgatott az erdeiben. Invitálta is szívesen a fiatal szolgabírót, látogassa meg otthonában, ő is, neje is örülnének a tisztességnek. Vámhidy nem kívánt vendégként érkezni a hídvári kastélyba, hajdani szerelmeséhez. Inkább várta Fatia Negrát életre-halálra. Hiszen a rablóvezérnek jönnie kell. Jól sejti ezt Juon Táre, aki szeme világát vesztette a Lucsia-barlangban, meg sem tudta siratni világszép feleségét, Mariórát. Ő vezeti nyomra a szolgabírót, ő mutatja meg, hol várható a fekete álarcos haramia.

S Fatia Negra a várt időben eljön. Szilárd nem számíthat másra, csupán önmagára. Pandúrjait maszlaggal itatta meg valaki, fegyverük mind hasznavehetetlen. Szilárd pisztolya is mézgával tömítve – egy szál karddal kell kiállnia Fatia Negra ellen. Vannak pillanatok, amikor a tapasztalatlan, de szenvedélyes harcos legyőzi a százszor tapasztaltabbat. Egy jól irányzott vágás súlyosan megsebzi a haramiát, ezután Fatia Negra már csak az életét menti. Üldözője, Szilárd nem tágít a nyomából, s utol is éri fejtekében, egy magányos erdei vadászlakban.

Csakhogy a vadászlak akkorra nem magányos. Itt keresett oltalmat a boldogtalan báróné is, megszökve a hídvári kastélyból, mivel semmiképp sem akart találkozni régi szerelmével. (A báró megígérte Vámhidy látogatását, vagy talán csak fenyegette ezzel Henriette-et.)

A csapdába esett Fatia Negra alkut ajánlott üldözőjének: húszezer arany a díja, ha futni engedi. Szilárd azonban nem alkuszik. Ő a haramia fejét követeli. A fejét nem adja Fatia Negra. Pisztolyt ragad, csövét a szájába veszi, lövés dördül, s a haramia élettelen hanyatlik a földre. Az arca szétlőve. Felismerhetetlenül.

Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt Fatia Negra.

A Lapussa család  perében fordulatot hozott Hátszegi báró halála. Mert hát szegény Henriette-et nagyon megpróbálta a sors. Korán özvegységre kellett jutnia. Hátszegi báró belefulladt a Marosba, saját lova rántotta magával, s oly szerencsétlenül, hogy felismerhetetlenné zúzódott az arca. Henriette tehát gazdag özvegy. Gazdag, de boldogtalan. Szilárd pedig kerüli. Ő nem az az ember, akit ma elvetnek és holnap fölvehetnek. Az ominózus váltót is hiába fizeti ki Henriette, vándorszínésszé lett öccse inkább saját halálhírét költi, mintsem egy fillért is elfogadna családja vagyonából.

Legtökéletesebb ideálja a szegénységnek a gazdag ember fiából válik. Mert a pénz nem tesz boldoggá, inkább forrása a szerencsétlenségnek. Szegény gazdagok!

BALASSA ANNA

Forrás: 66 híres magyar regény 66-88. old., Móra Könyvkiadó 1995.