Különös
sorsú drámaíró John Whiting, aki
1963-ban, negyvenöt éves korában lett a rák áldozata. Honfitársai közül az
avatatlanok szinte semmit sem tudnak róla; a XX. századi angol dráma valamennyi
felelős kritikusa mégis a modern angol színház egyik legjelentősebb alakjának
tartja, jóllehet mindössze hét egész estét betöltő színművet, egy
televíziójátékot és egy egyfelvonásost írt rövid pályafutása alatt. Egyik
színművét máig sem adták elő, s nem jelentették meg könyvalakban sem. Bár egyre
több igényes kritikus figyelt fel bemutatott darabjaira, azok sohasem voltak
igazán népszerűek. Közülük a „legsikeresebb” – e szót a színigazgatók
tolvajnyelve szerint értve – utolsó darabja, az Ördögök volt, noha valójában sem legjobb, sem legfontosabb
darabjának nem tekinthető. Legjobb a legfontosabb darabja A szent nap. 1951-ben, bemutatásának évében jócskán megelőzte korát.
A kritikusok szidalmai és a közönség általános közönye közepette csupán
maroknyi színházi ember, köztük Tyrone Cuthrie és Peter Brook tört mellette
lándzsát; meg is szerezte írójának azt a hétszáz fontos díjat, melyet az Arts
Theatre Club a brit fesztivál drámaírói pályázatán ajánlott fel a nyertes
műnek. Kilencszázkilencvenhét darab indult a pályázaton, s a díjakról
Christopher Fry, Peter Ustinov és Alec Clunes döntött. Ha visszatekintünk A szent nap-ra, úgy látjuk, hogy –
sokkal inkább, mint Osborne, Pinter vagy Arden korai művei – ez a darab tört
igazán utat az újnak a korabeli angol színházi életben, ez rázta fel igazán a
háború utáni angol színházat önelégült tespedéséből. Sűrűn elhangzó közhely
például elhangzó közhely például, hogy a félig-meddig definiált, mégis érezhető
fenyegetettség, melyet oly ragyogóan használt és derített fel Harold Pinter,
ismeretlen volt az angol nyelvű színpadokon egészen addig, míg Pinter be nem
mutatta a Születésnapi mulatság-ot
(1958), A szobá-t (1956) és A gondnok-ot (1960), holott Whiting
1946-os darabja, Az egyezmény feltételei
– melyet, igaz, csak 1965-ben, Whiting halála után adtak elő – ugyanezeket a
metaforákat alkalmazza, és igen erőteljesen mutatja be ugyanezt az atmoszférát.
Az élettel szembeni sötét bizalmatlanság, mely azzal az érzéssel párosul, hogy
az élet kegyetlenségei, packázásai még annyira sem erőltetik meg magukat, hogy
legalább komolyan viselkedjenek, ehelyett botrányosan komikusak – nos, mindezt
Beckett és Ionesco darabjai példázzák élénk kontúrokkal. De a mélységes
nyugtalanság és rossz előérzet azonos szellemben hatja át Whiting munkáit,
melyek közül a koraiak Beckett és Ionesco műveivel pontosan egy időben
születtek. 1946-ban Whiting nemcsak Az
egyezmény feltételei-vel készült el, hanem megírta A csatangolás végé-t,
belekezdett A szent nap-ba,
ugyanebben az évben írta Ionesco A
kopasz énekesnő-t. Egy évvel később kezdte csak a Godog-ra várva írását
Beckett, és 1950-ben írta Adamov a Paródiá-t. Whitingot tehát teljes joggal
nevezhetjük az abszurd szellemű drámaírás úttörőjének, ha dramaturgiájára ez
kevésbé mondható is el. A második világháborúra rögtön következő szétesési
érzet ugyanúgy elfogta őt is, mint az abszurd drámaírókat, de ezt az érzést
náluk irodalmiasabb, nyíltabban romantikus eszközökkel fejezte ki.
