Krüzselyi Erzsébet (1875-1953): Tavaszkor

 
Mikor az égen
Mosolygón, szépen
Tavasz sugára szerteragyog:
Kelnek az édes
Ibolyás, kéjes,
Szívrészegítő hangulatok.

S míg a napfénynek
Gyujtanak, égnek
Sugárkévéi a kék egen:
Mintha kikelne
Szívünk mélyébe
Valami titkos hő érzelem.

Mely, mint egy ingó
Fakadó bimbó
Rózsás, mosolygó tavaszban él
S illatlehellő
Alkonyi szellő
Suhanó, könnyü szárnyára kél.

S átleng a tájon
Tündéri szárnyon,
Mint bűvös-bájos melódia,
Amelyet kinn, benn
Meg is kell minden
Szerelmes szívnek hallania!

S egy közös vágyba
Száll mindnek álma,
S önkénytelen bár, egyet remél:
Tavasz ne múljon
És sohse hulljon
A szerelem s a rózsalevél!

S virágözönbe,
Harmatköntösbe
Oh bár csak jönne most a halál.
Hogy sohse kéne
Szívünk mélyébe
Rózsák hullását megérni már!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 15.

Németh Andor (1891-1953): Mélisande

Nem tudom, igaz ez, vagy álom?
Bárányfelhők úsztak az égen,
Álmaimban, valaha, régen,
Mélisande volt az ideálom.

Ma csodamód a ködbe látok.
Dalosa, rabja, híve voltam,
Piros ajkát sírva daloltam:
De csókjára még ma is várok.

Merengő, tétlen álmodásban
Legszebb dalomat róla költöm.
Pedig ő nem élhet e földön,
Mert életben még sose láttam.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 15.

Indig Ottó (1890-1969): Levél

 

Ha százszor megvetsz, százszor kikacagsz.
Dalolok néked.
Ha kacagsz: sajnálsz.
Ha sajnálsz: Szeretsz.
Furcsa az élet.

Perzselő szemed a lelkembe látott.
Mért akadtam rád?
És mégis, mégis
Tehozzád megyek
Hó-hegyeken át.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 15.

Harsányi Zsolt (1887-1943): Húsvét

Itt-ott már ütközött a hajnal,
Az erdő sírt mély, tompa jajjal.
Csalánok közt egy tar bokorban
Feküdt a nagy Pán elhagyottan.

Valaki jött nagyon fehéren?
„Pán, érted is hullott a vérem.
Ma összetört a régi átok.
Mondd, hogy hiszel. Én megbocsátok.

Pán hallgatott. Zokogtak rá a fák
S a fehér ember halkan ment tovább.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 15.

Berde Mária (1889-1949): Találkozás

És ott a régi ismert fák alatt
Úgy elfogott egy dőre gondolat;
Azt a szorongó kisleányt kerestem,
Kit itthagytam egy csöndes nyári esten.
Az ajka mosolygott egy keveset,
De arca sápadt, szeme beesett,
És arról beszélt a tekintete,
Hogy eddig álom volt az élete.
Egy hosszú sóhajjal elbúcsuzánk
És otthagytam a halvány kisleányt
Aztán megragadott, sodort az élet…
Fakúlt a mult s az álom semmivé lett
- És most bohó szívvel azt képzelem,
Hogy itt a fák közt szembejő velem.
Jön álmodozva, félve, egymagába,
Fedetlen hajjal, könnyű kék ruhába,
És rám bámúl. És nézi a ruhámat.
Szelid bú helyett arcán a csodálat,
Pilláján meg egy sima könycsepp rezdül,,
De már mosolyog a könnyein keresztül
S édeskacagva a nyakamba lebben:
Magára ismer bennem…
És örvend, hogy arca nem halovány,
Hogy divatos lett, kacagó, vidám,
Énnekem pedig könnyem ered halkan:
- Oh, az szeretnék lenni, aki hajdan...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 5.

Andor Gyula: Szeretném…

 
Szeretném átölelni a világot
Örök megváltó szerelemmel.
Szeretném, hogyha idelenn a földön
Nemes, jó volna minden ember.
Szeretném, hogyha a gyűlölség lángja
Már kilobogna egyszer végkép’.
Szeretném, ha a lelkeket nem érné
Az elfogultság, a sötétség.
Szeretném, hogyha felednék a múltat
Fátyolt borítva könnyre, vérre.
Szeretném, ha az összetört szívekbe
A hit vigaszul visszatérne.
Szeretném, ha mi szép, jó a világon,
Azért mindenki lelkesülne,
S ember az embert testvérként ölelné:
Egymást szeretve, megbecsülve!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 12. sz. 1909. júl. 1.

Andor Gyula: Apám

I.
A Golgotákon vitt mindig az utad.
Fényből, derűből nem jutott neked.
Szomoruság, csalódás volt a részed,
S te némán hordtad a kereszteket.
Az élet nagy, névtelen hőse vagy te,
Ha százszor is elbuktál a csatán,
Névtelenül is nagyobb sok nevesnél -
Szivem glóriás mártirja, Apám!

II.
S most újra bízol rendületlen hittel,
Reám veted bús, könnyező szemed.
Felém tekintesz! – s egy gyötrő, egy kínos
Sejtéstől lelkem fájón megremeg!
Ó, hogyha én nem váltanám valóra
Lelked hitét s ujra csalódnod kéne!
Ha én se lennék egyebe szivednek,
Mint egy borus, hajótörött reménye?

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 12. sz. 1909. júl. 1.

Nil (Dapsy Gizella 1885-1940): Tavaszkor

Kinyílt a szívem fehér virágkelyhe
S a tavasz elé újjongva remeg
Harmatos, hűvös, hajnali sugárban…
Valaki nézi s mondja halkan, búsan,
Hogy neki többé nincsen tavasza…

Azt mondja: sorsa örökös didergés.
Az útitárs bús, hideg magány.
S az örök telet megváltásként várja,
Ha megbűnhődött, amiért könnyelmün
Eltékozolt száz virágos tavaszt…

Amíg beszél: valami zokog bennem -
Mert selyempuha érintésemet
Hideg, közömbös ujjak viszonzák -
Szívemre száll, gyötrő emlékezéssel,
Száz asszonykézben ellobbant tavasz…

És sorvasztó láz lüktet az eremben.
Halvány, tiszta, hűvös ajkamon
Tűzlángos mámortakaró szövődik 
És kínoz, fáj a szívem gyökeréig
Száz asszonyszájon elcsókolt tavasz…

De könnyes, fázós, bűnös útja mentén
A lelkem mégis híven követi -
Halálos vágyu, féltő szerelemmel,
Eget ostromló, babonás imával
Vezekel érte, hogy – tavasz legyen...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 12. sz. 1909. júl. 1.

Jékey Aladár (1846-1919): Tambura

Tamburáznak, rác hegedüt vernek,
Kocsmaházban lányok énekelnek.
Idegen a mondókájok,
Idegen a nótájok.
Magyar ifjak bolondulnak
Utánok.

Szabados lány kacsintgatva néz szét…
Gajdos ember dobálja a pénzét.
„Leányasszony, eszem azt a
Teremburás kis szádat,
Adj egy csókot, fizetem a
Szoknyádat!”

Vén muzsikus az ajtó sarkában,
Búslakodik egyedül, magában.
„Verje meg a cigány átok
Azt a fura szerszámot,
Dróthegedűn mulatozó
Világot!”

Fut az éjfél, kipirul a hajnal,
Tele van a kocsmaház zsivajjal.
Harangoznak kis misére,
Csak azért is „csuhajrá!”
Egyedül a czigány lélek
Sohajt rá.

Vén muzsikus, mit állsz ott hiába?
Nem illesz te már ebb’ a világba.
Eredj haza, húzz reá egy
Keseredett keserüt
S vágd a falhoz azt az ócska
Hegedüt!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 12. sz. 1909. júl. 1.

Komlós Aladár (1892-1980): Várni

Kinek van ily fekete lelke,
Ki tud, mint én, semmit se várni?
S gyönyörök partján a halált
Oly híva, megadón kivánni?

Ki tud, mint én, halk zokogások
Fekete csolnakjába ülni?
S így: lemondón, egyedül
Az életet átalrepülni?

Ki tud ilyen gőggel megtörni
S mint én: szomorún mit se bánni?
S egy Valakit,
Édes, megváltó Valakit
Vágyódó hittel mégis mégis várni?!...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 12. sz. 1909. júl. 1.

Sassi Nagy Ferenc: Az én édes anyám

 
Mikor elszakadtam ölelő karjától
S a világba léptem,
Az én édes anyám óh mennyi könnycseppet
Hullatott el értem!
Akkor is, ha néha hazafelé térek,
Csak könnyeit látom;
Az én édes anyám a legdrágább lélek
Ezen a világon.

Hogyha néhanapján pecsétes levelét
A postára tette,
Az én édes anyám minden gondját, búját
Benne felejtette,
S mégis ez a levél, hogyha belenézek,
Minden boldogságom:
Az én édes anyám a legdrágább lélek
Ezen a világon.

Az én édes anyám reszkető kezével
Óh hányszor megírja,
Hogy a temetőben miért domborulna
Az ő fia sírja,
S hogy mire való is mind azt hajtogatja,
Búsulni egy lányon…
Az én édes anyám a legdrágább lélek
Ezen a világon.

Az én édes anyám tegnapi levelem
Ha végigbetűzi,
A te szép szemedről az én gondolatját,
Tudom, másként fűzi,
Azt is megsiratja, hogy annyi jót, szépet
Találok egy lányon…
Az én édes anyám a legdrágább lélek
Ezen a világon.

Az én édes anyám, ha Te egykor vélem
Bekopogtatsz hozza,
Jóságos szivének minden drágaságát
Csak reád áldozza,
S mikor fáradt fejem kebeledre hajtom,
Aranyos virágom,
Az én édes anyám a legboldogabb lesz
Ezen a világon.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 11 sz. 1909. jún. 15.

Vértesy Gyula (1867-1925): Elszállt hangulatok

I.
Illatos hó a fákon
Szép akácvirágok,
Illat, napfény mindenütt,
Virágok, leányok.

Olyan édes, olyan szép
Ilyenkor az élet;
Gyógyitja a sebeket,
Amiket ő tépett.

S verőfényben járva be
Az erdőt, a rétet,
Elfeledjük, hogy milyen
Nyomorult az élet…

II.
A multból visszajár kisértni
A sok árny, sok ború,
Boldog vagyok, hogy mellettem vagy,
De lelkem szomorú.

Tavasz egyszerre nem jó télre,
Csak lassan, csendesen -
Lassan felejtem télen én i
Kedvesem…

III.
Mint ahogy a virág észrevétlen nyílik,
Észrevétlen nyílt ki a lelke nekem.
Tegnap még idegen volt ő én előttem,
Ma már úgy érezem, ő a mindenem.

S holnap itt hagy engem, a virágom elnyílt;
Csendesen hervadt el, észrevétlenül.
Talán nem is virág, maga a nap volt ő -
Ki az éjszakától, tőlem menekült.

IV.
A kocsi ablakáról
Egy nevet olvasok:
A te nevedet édes,
Hogy csillog, hogy ragyog!

Nevedre gondolt ő is:
Vajjon ki lehetett?
Akárki, áldd meg Isten,
Hisz ő is szeretett!

Szeretett nagyon ő is
S egyedül volt szegény -
És úgy merengett, mint én,
Kedvese szép nevén...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 11. sz. 1909. jún. 15.

Szilágyi Dezső: Bolond órák

Vannak bolond óráim, amikor
Nem kell nekem pipa, se lány, se bor,
Repeső szivek, ölelő karok;
Én olyankor – szenvedni akarok.

Olyankor nincsen bennem akarat;
Földhöz vágom a tele poharat.
A füstölgő pipám is eltöröm,
Olyankor nem kell nékem az öröm!

A zeneszó is fúljon, haljon el!
S a dal?… Olyankor még a dal se kell!
Csak a magam árnyékát kergetem,
De a lelkemtől meg nem szökhetem.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.

Neviczky János: Leány

Éreztem, tudtam:
A végtelen embervadonban
Valahol,
Van egy leány,
Kinek az egész éltesorja
Az enyémmel van összeforrva,
Akivel egymásra ha nem találunk,
Őszi avar lesz csak az ifjuságunk,
Dér lepi meg álmunk…

Valahol, -
Hogy merre? Hol?
Még nem tudom,
Most még csak álmodom.
Lehet – bársonyba és selyembe
Fenn lakik valami büszke, nagy terembe,
S a gondolatját is cseléd lesi;
S lehet valami szegény anyátlan árva,
Ki sohase gondol selyemruhára,
Hisz a kenyerét csak maga keresi…
Lehet éntőlem messze, messze,
Hol földet ér az ég eressze, -
S a sokszor látott szomszédom talán,
Szemben, az utca másik oldalán.
Lehet… még nem tudom,
Most még csak álmodom,
Hogy valahol van egy leány
És vár reám…

… Az a lány
Szebb a hajnalnál,
Az ébredő napnál,
A nyíló virágnál, -
Amerre virág van,
Az egész világban
A legszebb virágszál.
A haja éjfél,
Homloka hajnal,
A szeme reggel, -
A szíve – a szíve tele van
Valami sejtelmes
Szerelemmel.
Nem tudja, honnan?
Nem tudja, kit?
Azt érzi csak, hogy
Vár valakit,
Várja rajongón,
Várja epedve,
Ha kél a reggel,
Ha száll az este…
Érzi, - ha eljön,
Akkor megváltozik minden a világon…
Ha tél lesz:
Virág fog fakadni, madár fog dalolni
Minden száraz ágon.
Ha nyár lesz:
Sohse múl el többé, nyár marad örökké,
S betelik az álom…
Éreztem, tudtam:
Nem lesz addig soha sehol nyugtam,
Hogy el kell mennem, fel kell keresnem,
Ezer veszélyen, száz határon át.
Tudtam, nagy út lesz. Lelkem hímporát
Lesepri majd az Életnek szele,
S tán ifjuságom is elmúl vele.
Tövis megvérez, megtépdel az ág,
Lelek utamban ezer akadályt,
Rosszindulat kikezdi lelkem,
És száz irigy nevet felettme,
Ha félutamban tán elcsüggedek.
Gúnyolva mondják: álmot kergetett!

… S én – szembe kacagva ezernyi veszéllyel,
Valami névtelen, nagy szenvedéllyel
Százszor is felkeltem, ha százszor elestem,
Kerestem az álmom, kerestem… kerestem.

Édes valóság lett
A jutalmam érte,
Mikor fáradt lelkem
A czélját elérte.

Tele volt a szívem büszke diadallal,
Tele volt rajongó, forró, füzes dallal,
Amilyent nem hallott sok, sok emberöltő,
amilyent nem dalolt soha, semmi költő…
Nem volt annak hangja, nem volt annak szója,
Mint ahogy a hajnal száll át a világon,
S szerelmeset csókol mindegyik virágon.
Tele volt a szívem csupa ilyen dallal,
S ott ültem mellette néma, szótlan arccal,
Néztem a szemébe… S a szemek beszéltek
- Lásd, eljöttem érted…
- Még soha se láttál,
Már rólam álmodtál...
- Még nem is ismertél,
Már akkor szerettél…
- Vártalak, eljöttél…

S hozzátette halkan, szerelmesen, súgva:
- Eljössz, ugy-e, újra?...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.

Farkas Sándor (1910-?): Mint mi is megbocsátunk…

I.
Meglátogatlak
Csöndes, bús éjszakákon;
Rezzen az ablak…
Messzi kerül az álom.

Meglátogatlak,
Mikor eszedbe sincsen,
Mikor magad vagy,
Mikor elhagy az Isten!

Suhanó árnyam
Csak átalleng szobádon
És haloványan
Nézel, nézel utánam.

És önfeledten
Eláll szíved verése, -
A lelked ejtem
Bódító rettegésbe…

A vád titokba’
Izzó agyadra támad,
S érzed zokogva,
Hogy nincs neked bocsánat!

Ott maradt nálad
Reményem, üdvösségem:
El nem bocsátlak, -
Ezerszer visszakérem.

II.
Mégis… Ne félj, ne félj! Nem bántalak,
Te halvány arczu, bánatos alak!

Ne gyilkolja szíved a gyötrelem,
Ha emlékem tenálad megjelen.

Hisz neked is van, tudom, érzem,
Elég részed a szenvedésben!

Ez volt a végezet felettünk,
Hogy boldogok mi nem lehettünk!

Ó, hát ne félj, ha titkos éjjelen
Muló emlékem nálad megjelen.

Remegve, némán ott csak átölellek,
Miként az árny a gyászban élő lelket.

És letörlöm sok fájó könnyedet,
Hisz mindörökké csak – szerettelek!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.

Albisy Katalin (1864-1920): Szózat a néphez

 
Földet a népnek! Harsog a jelszó -
Döngetve ódon, vén bástyák falát.
S vészes orkénként, zúgva, dörögve
Tüzeli harcra rettentő hadát
A nép! Az Istenadta nép!
„Földet kérünk mindenképp!
Föld nélkül zsellérek vagyunk.
Zsellérül e hon – nem honunk!”
S háborgó tenger, míg meg nem kapja;
Célt érve elűl zúgó morajja
S bizton kikötve dülőn, nyilason,
Övé a béke, jövő, a vagyon. 

S szép idők járnak. A jó magyar föld
Föltépi keblét, mint a pelikán. -
Gyöngyszemű buja, zamatos szőlő
Lágyselymű széna a munka nyomán.
Mert a dolgos magyar nép
Nem kiméli erejét,
Csillog kapája, kaszája.
Kamatos is a munkája.
Szép tehén, disznó, ló az udvaron,
Telt hordó, hombár a bő jutalom.
S áll kapujában összefont karral,
Szembenéz bátran – vésszel, viharral.

S ím jön egy szózat: „Egy virágszálat”
Esd, kés, könyörg a sajtó fájdalom
Itt vízáradás, nagy tűzveszély volt
Ott – ezer árva sorsa siralom!
De a gazdag magyar nép -
MOZDULATLAN, - szót nemé ért.
„Csapád? Kár? Nem az én munkám -
Minek nyíljék rá a tárcám?
Persze hogy baj, baj! Fujja, kit éget!
Kigyógyíthat meg minden szegénységet.”
S mert a sok beszéd sok időt csorbít,
Befordúl – s zárán még egyet fordít.

Hasztalan munka! Új riadó kél:
„Itthon Rákóczinak drága hamvai!
Ércszobrot néki? Méltót hozzája!
Égig nyúljatok, Kassa falai!”
De mi ez, oh magyar nép?
Nem ihlet meg e szent név!
„Rákóczy Ferenc? Régen volt!
Nyugodjék békén, ki meghótt.
Minden csip-csupra nem lehet pénzem,
Ezer a bajom, - jó, ha azt végzem.”
Ezredmagaddal így szabadkozol
S mint a holttőke, nem kamatozol.

Holttőke vagy így e Kanaánon, -
Bárha tiéd a gazdag aratás.
Ha szíved nem gyúl fájó részvétre,
Ha meg nem ihlet bánat, sorscsapás.
S ha gyűlnek majd a garasok,
Földnélküli Jánosok
Nemes szívű adománya
S te hidegen bámulsz rája,
Szűkkeblű módon, távolról nézve:
Sok jó szív mint rak írt bajra, vészre,
Mint vet és növel ezer jó magot,
Mint koszorúz meg jelest és nagyot.

Mi  magyar föld? Szent, drága zálog -
Vésd jól szívedbe, én magyar népem!
Hogyha jó sorsod arra hívott el,
Hogy élhetsz boldog bérlőjeképpen -
Úgy oh nép, jó magyar nép,
Honfiságra nem elég
Földed pénzed gyarapítni,
fiad, lányod gazdagítni, -
Ám dús kamatják a drága rögnek
Vesd az urnába, hogyha zörögnek
Ajtódon a haza s nyomor nevében.
Földre érdemes – így lész, csak népem!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.

Passerini G. L. (1858-1932): Egyedül…

 


Anyád nélkül egyet se léptél;
Ha ő nem volt melletted,
Csak sírtál, sírtál csendesen,
Úgy fájt kicsiny szivednek.

Ha jó anyádnak pillanatra
El kellett menni tőled,
Csak sírdogáltál és szemedből
Nem fogytak el a könnyek.

Hogy felriadtál éjjelenként!
Ha nevén szólítottad
És rögtön nem felelt anyácskád,
Rebegő hívásodnak.

Mióta itt hagyál bennünket
S elmentél, óh azóta
Árván maradt kicsiny családunk
Mély gyászba van borulva.

Most, hogy egyedül alszol ott lenn
A sötét föld ölébe,
Hová nem hat le hold sugára,
Sem a kelő nap fénye:

Ha felriadsz s hívod anyádat
Bús mélyébe a sírnak,
Ki száll le most nyugalmat vinni
Megzavart álmaidnak?

Olaszból fordította: Felszeghy Dezső

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.

Kiss Menyhért (1880-1834): Ének

 
Ezek a csendes hallgatag utcák,
Ezek a szomorú bús sikátorok,
Hol fáradtan, közönnyel, elcsigázva
Bolyongnak megtört életvándorok;
Hol virág helyett dudva, bürök sarjad,
S a vad szél söpri fel a szemetet:
Ezek azok a rongyos, félre-utcák,
Ahol én járni szeretek…

Ez az út itt: a sötét gondok útja,
Ezek az árnyak: élő emberek;
Megtépett szívvel, könnyel, verítékkel
Csatázzák a fekete kenyeret.
Késő alkonnyal jönnek a gyárból,
S mennek, ha a hajnal pírja ragyog -
Árny-emberek, bús Golgotákat járók,
Testvéretek vagyok…

Hogy honnan jövünk, s merre megy az utunk,
Árnyba, vagy fénybe futunk: nem tudom,
Vonagló térddel csak vonszoljuk folyvást
Keresztünket a végtelen uton.
Ott ballagunk, ahol apáink jártak,
S a fiaink is csak itt jönnek el…
Fekete éjjel kárpitja, szakadj fel,
Pirosló hajnal sugara, jövel...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.

Révay Károly (1856-1923): A bánya

 
Sötét száj ásít a hegy oldalában,
S szürkélnek benne a sziklafogak;
Füst s forró pára gőzölög belőle,
Mikor lángnyelvek bent villámlanak.
Mi vagy te? Tán egy undok bálvány arca?
Vagy rémmeséknek pokolszülte lánya? -
Örömház, hol a szenvedély fogamzik:
A bánya az! A bánya!

A bűnteremtő ércek titkos mélye,
Hol csirázik a kéjszerző arany;
Zordon hegyek vajudó, bűnös méhe,
Hová dőzsölni járnak annyian.
S míg piszkos kezek túrják,- fölzúg benne
A kapzsi ember durva orgiája:
Sötét mennyország, csillagtalan égbolt:
A bánya azt! A bánya!

A sápadt férgek nyüzsgő raja járkál
A sötét szájnak kapuján ki-be;
Ott várja őt már csillogó arcával
A megkövült kincs: az ő Istene!
Keresi üdvét a vaskalapáccsal,
A törmelék, mint zápor hull reája.
Átkos gyönyörök szikla-rengetegje:
A bánya az! A bánya!

Ó, ha egyszer e pokoli mennyország
Egy fénysugártól remegésbe kap!
Kifakad szivén a bosszú fekélye,
S a szikla-bordák összeomlanak.
A férgeket, kik őt megmarcangolták,
S szivét meglopták, - temeti alája!
S késő utódok iszonyattal mondják:
Itt volt a bánya! A bánya!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.

Nográdi Pap Dezső: Nyugat

Megy a hajó az új világ felé.
A tenger hajlik, habra hab tolúl.
Vivódó árnyak, sápadt emberek
Elborúlt szemmel nézik szótlanúl.
A Tisza mentén újra fáj a seb;
Árva lett ismét egy csomó tanya.
Sodor, megejt, magához csak Nyugat
Titkos varázsa, kétes aranya…

Zúgva, prüszkölve indul a vonat.
Pár ifjú költő Párisba siet.
Itt hagyják ők is a „meddő ugart”,
Nyugattól várnak új erőt, hitet.
Merész lelkükben régen él a vágy.
Álmuknak álma a csodás – Nyugat.
Rohannak ők is lidércfény után,
Eladják ők is önnönmagukat…

Hát nem vonz többé a Tisza-Duna,
A Kárpátoknak koszorús feje?
Kopott lim-lom lett a nagy rónaság
Ligete, berke, kalászerdeje?
A telefényből harmat, napsugár
Szépséget, kincset nem csal már elő?
A magyar földből kihalt a varázs?
A nagy, az ősi alkotó erő?

Csak menjetek! Letiprott Anteusz,
Ki hazájától egyszer elszakadt;
Tudom, legtöbbje visszasírja kint
A lekicsinyelt magyar tájakat.
Kevésre vár ott boldogabb jövő!
Ki élhetetlen élni ott se tud!
S akinek szűk e hármas bércz-halom:
Az Ikarusok ns sorsára jut…

Hívhatsz, Nyugat! Varázsod meg nem ejt;
Nagy álmok után én nem rohanok.
Nekem elég, mit ez a föld terem
S nem kellenek nyugati aranyok
Csillagos éjben én itt hallgatom:
A puszták lelke hogy sír, hogy kacag.
Megosztom népe örömét, baját
S lelkem a sírig csak – magyar marad!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.

Byron (1788-1824) Manfrédjából*

 
Víz fölött a holdsugár;
Fű között a fénybogár;
Sírokon lidércz lebeg;
Lápokon bolygó tüzek;
Hulló csillag ellobog,
Rom között bagoly huhog;
Néma csendes a berek;
És árnyában a hegyek;
Akkor, akkor rád terül
Bűvöm kérlelhetetlenül.

Álmod oly mély nem lehet,
Nyugtot lelne szellemed.
Árnyak, miket el nem tüntetsz,
Gondok, miket el nem űzhetsz;
Ösmeretlen egy erő
Betakar, mint szemfedő;
Mint egy sűrű köd föd el;
Mint halottan a lepel.
E varázstól – bárhova
Fuss – mi sem ment meg, soha.

Bár soh’ sem lát a szemed,
Mindig érzed létemet
Mindig veled maradok;
Voltam, leszek, ott vagyok.
És ha titkos borzadály
Ösztönöz, hogy megtalálj,
Kutatsz – s nem látsz mást – csupán:
Árnyadat szobád falán.
S hogy hatalmam ösmered,
Titkolnod kell s rejtened.

Már varázsdalok, szavak
Hálojokba fogtanak.
Szellemek hatalma nagy:
Már haragjok rabja vagy;
A füledbe zúg a szél,
Csak azt lzúgja: ne remélj.
Másnak az éj fátyola
Nyugtot ád: neked soha!
És korán, a nap ha kel,
Már kívánod: mula el.

A szemednek könnyiből
Pároltam szert, ami öl;
Összenyomva szívedet
Kivontam rossz véredet;
Szádról szedtem a mosolyt,
Kígyóként mely ott honolt;
S ajkaid varázslatát,
Annyi rossznak létokát.
Méreg nincs a földtekén
Mint önmérged oly kemény.

S mert a kebled jéghideg
S ennyi bűne senkinek;
Mert szemedben álerény,
Álnok, puszta, csalfa fény,
Sínlelésed mesteri:
Vélik: szíved emberi.
S mert kéjelgsz más kínjain,
Oly fajból vagy, mint Kain:
Átkom megfog, bármit tégy,
Önmagadnak pokla légy!

Im fejedre öntöm én
Bűvöm, - most vagy már enyém.
Nyugtot lelked nem talál,
Nem ad azt álom, halál.
A halált kívánnád bár,
Abba sem remélhetsz már. -
Im a bűbáj működött;
Láncom nem csörren de köt;
Szíved elméd fogva van:
Rabbá tett varázsszavam.

Ford.:  Komáromy Andor

(* Manfréd tragédiája Byron leghíresebb, legértékesebb műveinek egyike. Egy emberfölötti képességekkel bíró, emberfölötti célokat hajszoló s minden erkölcsi korlátot megvető egyént fest. Önmagát, lelke háborgatásait testesítette meg; tán kortársának az I-ső, a nagy Napóleonnak alakjára is gondolt. Mi, a 20-ik század emberei, Nietzsche Übermensch-ére is gondolunk. 
    E remek műnek egyik szép, önmagában is elvezethető része ez a Varázsdal, melyet számos nyelvre többszörösen lefordítottak. A Manfrédot kínzó lélekfurdalásokat festi gyönyörű nyelven, hatalmas erővel.)

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 8. sz. 1909. május 1.

Kuthy Sándor ((Térey Sándor 1886-1955): Gobelin

 
Vénus- s Adonis-mintás ódon gobelin.
Mint asszonyhaj, úgy simul a selyem,
Szines zománcát, ha éri kezem,
Ágyam fölött álmatlan éjjelen.

Valamikor egy ősanyám himezte
Leányos, apró hímzőasztalán.
Valaki, ott, mellette állt talán -
Rózsaszárnyom suhant rájok az este.

Ölelkező lelküknek egy paránya,
Sötét szemüknek villámló sugára
Talán ebbe a képbe szállhatott:

Hogy amint nézem: a nagy csenden átal
Csendülnek nászos, forró lángolással
Rég elnémult, szerelmes, nagy dalok...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 8. sz. 1909. május 1.

Gróf Wass György (1877-1929): Idyll a karácsonyfán

Az asztalon fenyőfa díszlik,
Apró gyertyával megrakott
Lehajló ága sorra himbál
Cukrocskát, gömböt, függő csillagot.
Míg legfelül a csúcshoz kötve
Fényes bronzangyal vesztegel,
lent millió selyempapírból
Egymásra hull a hópehely.
Karácsonyfának felső lombján
Aranyporos diók között
Lógott egy marcipán-kisasszony,
Ezüst csipkébe öltözött.
Alant egy roskatag, zöld ágon
Sóhajtozott egy bús legény,
Tetőtől talpig csokoládé,
Mert kéményseprő volt szegény.
Nem mintha ezt siratta volna,
Hisz’ mesterségét kedvelé,
Hanem mert hasztalan kacsintott
A marcipán-leány felé.
Már mindenfélét megkísérelt,
S mivel létrája fel nem ért,
Hogy ága fellibbentse hozzá,
Ugrált a szép egyetlenért.
Elvégre mégis csak megunta,
Látván, hogy mindez hasztalan.
Ha nem segít a marcipán-hölgy,
Úgy ő sem nézi untalan.
De oh, mivel – ha marcipánból
Van is az asszony – mind hiú
Egy szép napon elejtett csipkét
Szorongatott a bús fiú.
S felülről egy papírból készült
Tarka lánc kezén akadt,
Mert fent a marcipán-kisasszony
Megrázta jól az ágakat.
Hősünk, mint tudjuk, nem volt fából:
Ott hagyva seprűt, drótbotot,
Szerelmesének hosszú láncán
Sietve felkapaszkodott.
Sötét volt már, de volt a hátán
Viaszból kis zöld gyertyaszál
Ennek fényével – úgy gondolta -
Éppen a mennyországba száll.
De oh! Midőn már térden súgta
A szót, mely gyújt és andalít,
Gyertyája lángralobbantotta
A csipkeszoknya fodrait.
Egy pillanat és porrá égett,
Min függtek: a piros selyem,
És átölelve, mélybe hullva
Még azt sem mondta: „jer velem”
A bús legény, s a marcipán-leány,
A bús legény, s a marcipán-leány…
-    -    -    -    -    -    -    -
Kibújt a kandalló zugából
A zajra egy csöppnyi gyerek,
Ki, mert a cukrot el nem érte,
Már egy órája pityereg.
Körültekintve mindent értett,
S amíg a nagyapó mesélt,
Megette a szerelmes úrfit,
s utána bájos kedvesét!
***
Bizony, bizony e kis mesében
Csupán az lenne a morál,
Hogy sokszor küzdünk báb eszével,
Tervet főzünk – s más vacsorát!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 8. sz. 1909. május 1.

B. Szász Piroska: Gyermekeimről

I.
Ő meg ne tudja…

Vidám boldogan libben elibém
Az én Pirike lányom:
„Anyám” – s a szava zengő ének -
„Csupa öröm, mosoly az élet,
Ezen a szép világon!”

S míg derűs arccal bólintok i g e n t,
Szívem szorongva súgja:
Hogy az öröm elcsitult bánat,
s a mosoly könnycsepp, mely fölszáradt.
Vigyázz, ő meg ne tudja,
Sokáig meg ne tudja!

II.
Már látom…

Még tiszta harmat nyári hajnalon,
Ezernyi gyöngye levélen gallyon
Csillogó színekre töri a fényt.
S már látom: nap  hevétől felcsókolva
Összesűrítve bús felhőgomolyba
Leomolni szürkén az út porába
Pusztító vihar záporaként.

Még kis fiamnak arca bársonyán
Csak öröm suhan el öröm nyomán;
Tiszta szemében fény űzi a fényt, -
S már látom: arcát gondredőkbe gyűrve,
A sorstól gúzsba kötve, kimerülve
Leomolni végül a sír-homályba,
Vak erők törött játékaként.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 8. sz. 1909. május 1.

Nil (Dapsy Gizella 1885-1940): El nem küldött levelek

Előttem a lámpa, s a leveled
Fehér lapon a fekete betűk:
Hideg, közömbös, apró hírvivők…
Felelni kell és reszket a kezem,
Reszket a szívem és az agyvelőm.
Mit írhatnék, hogy megörülj neki?
S van-e öröm, ami nekem ne fájna?
Az álmaimról mondjak bús mesét?
Hisz neked is lehetnek álmaid!…
Vagy szenvedésem könnyes krónikáját
Közöljem véled? Naplójegyzetek
A lelkünk finom velinlapjain:
Magunknak féltős, drága, szent titok,
Másnak – szánó mosolygós tárgya csak.
Te is nevetnéd, bár minden vonásban
- Futó, szeszélyes, sietős jegyekben -
Saját kezed írását ismernéd meg.
Egy percre tán döbbenve állanál,
S dacos fejed meghajtva szomorún,
Meleg, megértő könnyel megsiratnál…
Egy percre tán elhalna szívverésed
Magadgyötrő, szilaj, nagy megbánástól,
És áldozatúl vetnéd bús gyönyörrel
Egész virágos életörömed,
Ha vissza tudnád rajta váltani
Az én kifosztott ifjuságomat…
Egy percre: volnék neked valaki, -
Aztán könnyelmü vidám kacagással
Rohannál – élni, engemet felejtve,
Amint felejtünk szürke árnyakat,
Borús felhőket, fakó rémeket,
Ha tündökölve kiragyog a nap…
S én tünődöm és vívódom magammal:
Egy percre is… vajon nem éri meg?…
Egy percre is… ha sohatöbbé aztán -
De addig – akkor – az enyém lehetnél!
Egy percre hozzám reszketne a szíved,
S a lelkedet addig betölteném.
Egy percre könnyed, csókod és a vágyad
Enyém lehetne, - az enyém, enyém!…
Úgy hív a tollam! Szívemből szakasztva
Tudnék megírni most egy levelet -
És a kezemet bilincsbe veri
Az eszem gőgös, keserű tilalma…
Egy percre… Ó, hogy fáj ez, hogy éget!
Hát nekem ennyit szánt csak az élet?
Mind, ami bennem aranytartalom,
Csak ennyit ér meg? Egy suhanó percet!
A lelkemet én hiába adom?
Csillagos álmú, csoda szép szerelmet, -
Egy egész titkos világot – hiába?
Egy perc, egy irigy, fösvény perc az ára?
Igy nem adom! Én kalmár nem vagyok.
Kínálni, alkudozni nem tudok. -
… És megírom majd azt a levelem
Halkfinoman, nyugodtan, hidegen,
Hogy ki ne olvasd belőle soha:
Milyen szánalmas, milyen ostoba
A te szerelmes, büszke koldusod…

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 8. sz. 1909. május 1.