Gróf Wass György (1877-1929): Idyll a karácsonyfán

Az asztalon fenyőfa díszlik,
Apró gyertyával megrakott
Lehajló ága sorra himbál
Cukrocskát, gömböt, függő csillagot.
Míg legfelül a csúcshoz kötve
Fényes bronzangyal vesztegel,
lent millió selyempapírból
Egymásra hull a hópehely.
Karácsonyfának felső lombján
Aranyporos diók között
Lógott egy marcipán-kisasszony,
Ezüst csipkébe öltözött.
Alant egy roskatag, zöld ágon
Sóhajtozott egy bús legény,
Tetőtől talpig csokoládé,
Mert kéményseprő volt szegény.
Nem mintha ezt siratta volna,
Hisz’ mesterségét kedvelé,
Hanem mert hasztalan kacsintott
A marcipán-leány felé.
Már mindenfélét megkísérelt,
S mivel létrája fel nem ért,
Hogy ága fellibbentse hozzá,
Ugrált a szép egyetlenért.
Elvégre mégis csak megunta,
Látván, hogy mindez hasztalan.
Ha nem segít a marcipán-hölgy,
Úgy ő sem nézi untalan.
De oh, mivel – ha marcipánból
Van is az asszony – mind hiú
Egy szép napon elejtett csipkét
Szorongatott a bús fiú.
S felülről egy papírból készült
Tarka lánc kezén akadt,
Mert fent a marcipán-kisasszony
Megrázta jól az ágakat.
Hősünk, mint tudjuk, nem volt fából:
Ott hagyva seprűt, drótbotot,
Szerelmesének hosszú láncán
Sietve felkapaszkodott.
Sötét volt már, de volt a hátán
Viaszból kis zöld gyertyaszál
Ennek fényével – úgy gondolta -
Éppen a mennyországba száll.
De oh! Midőn már térden súgta
A szót, mely gyújt és andalít,
Gyertyája lángralobbantotta
A csipkeszoknya fodrait.
Egy pillanat és porrá égett,
Min függtek: a piros selyem,
És átölelve, mélybe hullva
Még azt sem mondta: „jer velem”
A bús legény, s a marcipán-leány,
A bús legény, s a marcipán-leány…
-    -    -    -    -    -    -    -
Kibújt a kandalló zugából
A zajra egy csöppnyi gyerek,
Ki, mert a cukrot el nem érte,
Már egy órája pityereg.
Körültekintve mindent értett,
S amíg a nagyapó mesélt,
Megette a szerelmes úrfit,
s utána bájos kedvesét!
***
Bizony, bizony e kis mesében
Csupán az lenne a morál,
Hogy sokszor küzdünk báb eszével,
Tervet főzünk – s más vacsorát!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 8. sz. 1909. május 1.