Ney Ferenc (1814-1889): Fiamnak

Kitüntetést nyerél fiacskám,
Kitüntetést jó rajzodért;
S mi több, okmányba is beírták,
Hogy munkáld ennyit s ennyit ér.
Legszebb pedig, hogy urnak czimezének!
Ho ho, már itt nagyocskát tévedének.

Korán csaptál te már föl urnak,
De el ne bizd azért magad;
Illy czímezés jelen világban
Nem más, csupán gyarló divat.
Ki gazdagabb társánál két garassal,
Legott megtisztelik szép „nagyságos”-sal.

Kérdés, leend-e úr belőled?
S ha tán nem lennél is, se baj;
Nincs közte úr, s mégis mi hasznos
Munkája által a méhraj.
Szebb czímezést is hol találhatának,
Mint a ki hű szolgája a hazának?

Jó volt műved? S a szorgalomnak
Babéra a kitüntetés?
Jó, jó, - de hosszu annak utja,
Hogy légy valódi jó müvész.
Müvészink átka mindig a hiúság:
S mit sem halad, kit ámit elbizottság.

Azért fiam, ha már nem állsz el
Szándékodtól, maradj szilárd
A haladásban, és müvednek
Ne önhittséged szabjon árt.
Inkább vonul el árny alá szerényen,
Függjön figyelmed a közvéleményen.

S akármi nagy, dicső műveknek
Lennél szerzője valaha,
El ne feledd, hogy van fölötted
Két ur: az Isten és haza;
Egyik, ki munkaképességed adja,
Másik, kié erődnek áldozatja.

S mindig ten arczképed lehessen,
Iparkodjál, legjobb műved:
Ha ezt előbb-utóbb lefested,
Olvashasd rajt’ erényidet,
S a legszebb okmány, mit reá iratnál:
Hogy becsületes ember lől s maradtál.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 5. sz. September 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Halász Imre (1841-1918): Az emberbarát

 
Nagy szélvész volt, porfelleget
Emelt magasan ég felé,
Mindenkit bús előérzet
Sujtott, helyét alig lelé.

Midőn rémült kiáltás lőn -
Mindenelől a lármahang:
Tűzbe van Székes Fehérvár
Vélre verve minden harang.

Az ijedt nép futott, szaladt,
Zavarba volt hogy mit mentsen;
Mert hogy lakát megvédhesse,
Ahoz többé remény nincsen.

A felmenő füstöt, lángot
A szél visszacsapja, tolja
Az utczákra, s a gyulladó
Házakra rákorbácsolja.

A bősz elem gyorsan terjed,
Szélszárnyait kiterjeszti,
A merre megy sasként lecsap
Minden házra, s elégeti.

Előre tör egy férfiu
A lángoló házak között,
Sebesen, mintha repülne,
Minden veszélyen átküzdött:

Részvét gyöngye ül szemében,
Láthatni hogy emberbarát:
szent Ferencz zárd lakója
Növendék, szerzetes barát; -

Vigasztaló tekintete -
Elszánt, merész minden lépte,
Magasztos elhatározás,
Jó sziv őt vezérlette.

Igy nézett ki nagy Kapistrán
János, midőn Belgrád alá
Ment Hunyaddal, és Mahomed
Táborát széllyel ugrasztá.

Az égő házak ajtait
Életveszéllyel áttöri,
S az ott talált gyermekeket
És beteget, kiemeli.

Ruháját a tüz perzseli,
A láng sokszor majd lecsapja,
De ő nem csügged – egyre küzd,
Kit feltalál ott nem hagyja:

Igy szabadit meg számtalant,
Igy ád – osztogat életet,
Példájával így lelkesit
A veszélyben mindeneket.

Midőn a tüz már szünni kezd,
Nem volt már mit emészteni,
Kereste a jajgató nép
Megmentőjét üdvözleni:

Sok gyermekét, sok betegét,
Csak ő neki köszönheti -
Ha mindenét vesztette is,
Hogy életbe ölelheti.

Hiába volt a keresés
Nincs ki őtet feltalálja,
Nem földi lény ő már többé,
Bevégezve szép pályája.

Ott van ő már hol megpihen
A szép erény a harcz után,
Hol a boldogság rózsái
Nyilnak uj élet tavaszán.

Feláldozta az életét
A midőn egy beteg végett
Az utolsó égő házba
Betört, abban porrá égett.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 5. sz. September 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Benőfy Soma (Brujman Sámuel 1821-1887): Barátság

 
Nyilj meg szívem, nyilj meg-meg
A baráti szívnek,
Bárha lélekig megy,
Nyilj meg szívem, nyilj meg;

A baráti élet::
Szép szó és igéret; -
Az „aláz” szolgája”
Csak „magát ajánlja.”

Kész az ember ajka,
Minden szolgálatra;
De a kéz csak alig
Mert magához hajlik.

A ki jár fel és le
Tisztelettevésre:
Nem a más barátja,
Ön javát szaglálja…

Nem lesz ő a háznál,
Rá ha vészmadár száll;
Jótettért a hála
Nincs divatban nála…

Ah mi az? Nem értem ,-
Mondva, él, hal érttem;
S ha szívem od’adom,
Avval hajit agyon.

Más barátságában
Állhatatlanság van;
Jézusében van csak
Helye az igaznak…

Bár elvesz a szívem,
Lelkem nem veszítem;
Ellenem’ is áldom:
Jézus lesz barátom.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 5. sz. September 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Halász Dezső (1935-1910): Erkölcsi versek

1.
Élvezd, mit birnod engedett az ég
Ne irigyeld azt a mit másnak ád!
Nincs állapot gond és tehertelen;
Tövistelen láttál-e rózsafát?!

2.

Nem véletlen intézi sorsodat,
De egy hatalmas égi lény keze;
Nyugodjál meg! Az történik veled,
A mit irántad ő elvégeze.
Javadra munkál,bár, ez mint lehet,
Nem látja gyakran vakandokszemed!

3.
A vétkes öntudat
Egy tötrelmes pokol, -
A bűnös benne már
E földön meglakol.

4.
Hogy ha gond és szorgalom közt
Minket el nem hágy a hit:
Egy jobblétnek szép reménye
Már e földön boldogít.

5.
Istenem! Minden bizalmam
Csak te benned fektetem!
Inség, aggály és nyomorban
Ez hatalmas gyógyszerem!

Az elvesztett boldogságot
Hogy-ha tetszik-visszaadd,
Nem kell néked több idő mint
Egy rövidke pillanat!

6.
Segitek embertársimon
Titokban észrevétlenül,
S nem kivánom hogy azt nekem
Tulajdonítsák érdemül.

Ki jót tesz, a jóért tegye,
Ne nézze önnön érdekét
Ne a dicsőséget… nagy ég!
A háladat csupán tiéd!

7.
Az Isten akkor nyújt segédkezet
Midőn reményünk haldokolni kezd.
(Snell J. L. után szabadon.)

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Dienes (19. sz.): Sokszoros nem kell

Éléskamra, mellyben nincs jó falat,
Ollyan halász, ki so’ se fog halat,
Ollyan csillag, melly soha sem ragyog,
Uj dolmán, mellyen a lyukak nagyok,
Melly régen elfogyott ollyan kalács,
Ki a fejszétől retteg, ollyan ács,
Ollyan huszár, ki a nyereg helyett
Inkább a kuczkóban foglal helyet,
Olly czigány, ki egy nótát se tud,
Igazmondó, ki szertelen hazud,
Óra, melly roszul üt s nem jól mutat,
Kalauz, ki nem tudja az utat,
Ollyan tudós könyv, mellyben nincs betű,
Fületlenül a leghegyesebb tü,
S ollyan tánczvigalom, hol nincs zene,
Ugyan ki a tatárnak kellene!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Ney Ferenc (1814-1889): Vigasz

 
Fő fokra hág a hőség,
Eped virány, mező,
Mindütt kihalni látszik
A lankadó erő:
De íme szól a dördület,
S a zápor ád enyhületet,
Ha szenvedélyek lángja
Emészti kebledet,
S legfőbb fokán elölni
Készül erényedet:
Lelkedben zeng a dördület,
S üdülni érzed szívedet.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Sal Ferenc (1835-1909): Ábránd és való

 
Jaj be kopár ez a jelen;
Lelkem nem nyer mozzanatot,
Ugy vagyok én a jelennel,
Mint a sírban alvó halott.
Nincsen a mi érdekelne,
A mi volt, mind sírba döntve…
Az élethez csak a jövő
Boldogabb reménye köt le!

Alföld, kedves szülőföldem,
Rónádon, még mint gyermeknek,
Gondolatim, mint a sólyom,
Gyorsasággal elröppentek.
A meddig csak elhathattak,
Minden zöld, sík körülöttem - - 
Csoda-e, ha az élethez
Bájló reményeket szőttem?

Átnéztem a viruló tájt
Bevonva lágy délibábtól:
Mint egy kéjes szenderület
Ráboruló fátyolától.
Majd miként egy túlvilágnak
Lassu, elhaló danája,
Ábrándokba elmeríte
A pásztorok furulyája.

Mérhetlen távol ködében
a havasok feltünének;
Őket néztem csillámukkal
a dicsőség székhelyének - -
Csoda-e, ha ifju lelkem
A való fölébe hatott,
És magának ábrándiban
Egy dicsőbb hazát alkotott?!

És ha illy merengésimből
Az estharang fölébresztett,
És e ködkép, mint az éjjel
Nap keltével tünni kezdett;
Boldogságom érzetében,
Oh mi gyakran térdre estem,
Hálát adva a végzetnek:
Hogy ennyi üdvre születtem! - -

Ifjú lettem, s a gyermekkel
Felnőtt magasztos remények,
A gondolat biralmából
Végre valósulni égtek;
De az élet egy nagy tenger,
Dúló gyakran szélvészekkel;
Rajta legszebb reményeim,
Mind egyenkint sülyedtek el.

És végre sejteni kezdém,
Hogy maga a hír, dicsőség,
Mint a távoli havasok,
Elérhetlen, - s mégis csak jég. -
Hazatértem – ott elémbe
Jó anyámnak karja tárult,
Érttem égő szerelmének
Leggyöngédebb zálogául.

És a gyermeki emlékek,
- Miken egykor kéjjel csüggtem -
A hű eb, a kis kertecske
És minden tárgy körülöttem,
Annyi enyhet szereztenek
Ebbe a sebzett kebelbe,
Hogy nyugton nézem a jövőt,
Ha nem is reménnyel telve!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Mindszenty Gedeon (1829-1877): Mózes a Nébo hegyén

 

Ezüst szakállal, égbe nyult karokkal
Egy férfiu áll Nébo tetején,
Az esthajnalnak sárguló világa
Halvány sugárral ömlik el ején -
Szemében olly nagy s éles fájdalom van,
Hogy széthasítná a kemény eget;
Ha a lesujtott szív meleg könyűje
Nem vonna rája fátyolt, felleget -
Ajkán, melly egykor a zsidók szer-halmán
Az égdörejjel egy hangon beszélt,
Lecsukva már az óriási szózat,
Melly lelket rázott, és velőkig ért.
S miért is s zólna? Hisz’ elmondta már ő
Végáldomását a nemzet felett -
Miért is szólna? A halk suttogás is
Hangos szó annak, ki szenved s szeret.
Ó ha lantomnak hurjára vehetném
Ez elhaló jajt, szaggatott sohajt
Illy fájdalommal szól, nyögell a csillag,
Mellyest Isten-kéz a égről lehajt!
„Mint húnyjam én be e szemet, nagy Isten!
Előtte a hon drága képinek
Melly negyven évem álmát édesité,
Mint szomju földet áradt csermelyek -
Hon és szabadság volt éltem reménye
Reményeimnek Libanon-foka;
Immár elértem – s most löknél le innen
Midőn kezemben a várt korona?
Istenségednek lángoló bokránál
Mért is gyujtád meg alvó vágyamat?
Ha el nem oltod irgalom-mutatva
S e hont lelkemnek birni nem szabad?
Meghalni – Isten! Rettentő valóság,
Menyasszonyunknak lángzó karjain
Ah! de rettentőbb annak ki először
Áll egy szabad hon szent határain,
A ki először issza levegőjét
Mélyen beszíván balzsam-illatát,
A ki először sohajt kék egére,
S meghinti csókkal, könyekkel porát -
Nem hallod Isten! Mint susog felém a 
Bérczek szellője kérő hangokon:
Jer, jer hadd fujjam homlokod redőjét,
Hadd játszadozzak ősz szakálodon.
Nem hallod rengni a szép pálma lombját:
Jer, jer pihenj meg árnyékom alatt;
Jordánnak habját nem hallod zokogni,
Jer, hadd mossam meg feltört lábadat.
Ó kedves hullám, szellő, pálmafák, ti,
Ne, ne rebegjen édes hangotok,
Minek szóltok ti a föld vándorához
Ki óra mulva sírba szállni fog?
Mózes már elhal – Mózes már a siré
Ő csak emléktek viszi el magán,
Ki tudja úgyis lesz-e bérczi szellő,
Ezüst hab, s pálma ott a mennyhazán?
Ó mint szeretnék köztetek maradni!
S virulva látni hősi nemzetem,
A boldogságnak százezer virágát
Fonná fejére reszkető kezem.
Melly annyit vérzett, s mégsem vérezett el,
E nemzet nagy lesz századok során
A vén idő is meghajol előtte
Mert öröklét van irva homlokán!
Mi édes volna nagyságát keresnem
A földön, égben, csillagok felett,
S ha megtaláltam – szentelt árnyokában
Letennem a koszorús életet…
De el… ne altass csába kép! – hijába
Ha az Isten már csak büntetni tud,
S míg Fáraónak szikla szive lágyul
Ő irgalmához nincsen, nincsen út!
Hijába nyúl föl hozzá e csodás kar
A tenger árját egykor szét szelő,
S melly a pusztában szirtek vaslakából
Csergő hullámot késztetett elő,
Hijába… hah! De néma légy örökre
Szentségtelen nyelv, vakmerő ajak!
Én az igazság élő Istenének
Gyalázatára szólni hagytalak?
Hol a lángostor, ostorod Teremtőm,
Hol van villámod éles fegyvere,
Hadd furjam mélyen, gyökerig szivembe,
Szakadjon össze minden vér-ere;
Mert te igaz vagy, rettentő igaz vagy:
E nemzet egykor vétett ellened,
S ki tiltja néked, hogy néped bűnéért
A nép-vezérre ne mérd bal kezed?
Miért ne törnéd össze, törd a bálványt,
Ki egy nemzetnek volt félistene,
Egy nemzetnek melly áldásid feledve,
Erényt, hálát nem – csak bünt ismere?
Haljak tehát meg…  édes sirba szállnom
Hol népem bűne száll le énvelem
S hol az egeknek lángoló haragját
Meghűti halvány, hideg tetemem.
Ki halt meg ennyi fájdalom s öröm közt,
Vagy volt illy boldog a halál ölén?
Lábam a sirnak fojtó üregében,
Szemem egy új hon rengő bölcsején.
Ah! lelkem hogy ha mégysz már hüvelyedtől
Im e mosolygó képet vidd veled,
S elődbe jő mind a mennynek lakója
Forrón megcsókol értte Istened.
Jöjj hát halálom, végy föl szárnyaidra,
S tégy ismeretlen sirba engemet,
Hogy népem könye ne hulljon poromra,
Ah népem - - ah hon! - -
A bérczek megett
Leszállt a nap Mózes sirjába omlott;
De szent porát nem tudja senki sem
S csak az ég sirja harmatát a hantra,
Holott az első népvezér pihen.*

(* Mózesre egy valaki azt jegyzé meg, hogy több, fiatalabb tűzzel van fölfogva, s rajzolva, mint e komoly méltóságu alakhoz illenék. Ezt én nem akarom eltitkolni magam előtt; miután az határozott szándékom, akaratom volt. Részint azért, mivel lehetlennek tetszett előttem, Mózes honszerelmét – egy Mózesét, ki éltét az uj hon föltalálásának szentelé – kevésbé erős, s higitott szinekkel festeni; részint mivel úgy vagyok meggyőződve, hogy a honszeretet érzelmének az évek sorával nőnie, nem fogynia kell -; s ide véve, hogy a szent irás szavai szerint Mózesnek még halálakor is minden foga ép volt, nem fog ön megütközni rajta, ha úgy képzelém őt magamnak, mint erőteljes férfiú, lángoló érzelemmel. – De ha fölvertem a hullámot, nem mulasztottam el azt le is csillapítani, s midőn őt érzelmei elviharzása után sorsával kibékéltetem, úgy tetszik nekem, hogy ekkor megnyugvása még sokkal nemesebb színben tűnik föl, s így még meglepőbb alak előttünk, mint különben volna.    M. G.)

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Lukács Pál (1801-1873): Egy szőke fiuhoz

Szőke fiu, szőke fiu,
Légy – mint a patak!
Szépen folyó, nem rohanó,
Rontva gátokat!
Érző szíved, arany forrás
Legyen… szeplőtlen ragyogás!

Szőke fiu, szőke fiu,
Légy – mint a madár,
Melly, berkéből ömledezni
A kék égbe száll!
Képzeleted arany szárnya
Legyen, a hit szivárványa!

Szőke fiu, szőke fiu,
Légy – mint a vidék!
Melly olly derült, és olly bájos
Mint a szelid ég…
Szived mélye, lelked képe
Szülő anyád kincs-értéke!

Szőke fiu, szőke fiu,
Légy – mint a tavasz:
Szent örömre nyiljék kebled,
Szentül óvd meg azt!
Becsüld, szeresd a szépet, jót:
Kerüld a czifra pillangót!

Szőke fiu, szőke fiu,
Légy – mint jó apád:
Ki, olly szent híven szolgálta
Az édes hazát!
Szent a föld, mellyen születtél -
S a kör, mellyben neveltettél!

Szőke fiu, szőke fiu,
Légy – mint a zene:
A örömnek, élvezetnek
Nemes hangszere!
Művelt lelked ha hangot ád,
zengjen örömhármoniát!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 3. sz. Augustus 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Tóth Kálmán (1831-1881): Édes anyám…

 
Édes anyám ölében van fejem,
Nem szégyenlem én most se magam itt,
Elhallgatjuk itt a gyeppamlagon
Az istenfecskék siró dalait.
A fülemile az én madaram,
De most ne halljam én őt zengeni,
Most csak az istenfecskét szeretem,
Mert anyám ezt legjobban szereti.

Édes anyám ölében van fejem,
És nincsen bennem semmi akarat,
Oh a szeretet úgy megifjít,
Egész gyermekké tettem magamat.
És mindenre olly vággyal hallgatok,
És mindent olly érdekkel kérdezek:
Hogy hány galambunk van most összesen?
Hát a kis kutya hol van? – elveszett?

Édes anyám ölében van fejem,
S miden szavából annyit tanulok!
Oh ő nálam is többet szenvedett,
S így sokat tudhat, mit én nem tudok!
„Csak a nagy szenvedélyeket kerüld!
A szív általok üdvhez so’se jut,
A boldogság kis örömökből áll,
Kis csillagokból lészen a tejut…”

Édes anyám ölében van fejem,
S olly jól esik, hogy kissé feledem,
Elfeledem kinzó ábrándidat
Halhatatlanság! Hirnév! Szerelem!
S rám mosolyognak kertünk fái mind,
A fecske, galamb, mintha mondanák:
Maradj te itt közöttünk jó fiu!
Nem te neked való a nagy világ!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 3. sz. Augustus 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Ney Ferenc (1814-1889): Csermely és tócsa

 
Hogy tövéből jő a csermely,
Olly vidám a csörgeteg;
Kavicsokkal játszadozva,
Lejtegetve hempelyeg.

Tiszta mint a bányakristály:
Fenekén száz hal-csilár,
Fölszinén a nap sugára
Mint futó gyémánt-vilár.

És utas jő, s letelepszik
A csermelyke oldalán;
S a vizecske meg-megloccsan
Égő, szomja ajakán.

Ah  mi édes, ah mi hűvös,
Millyen enyhe, kellemes!
Mintha megifjítni birna
Olly üditő, ízletes.
*
És tovább tovább szalad le
A csermely s lapályra jut;
Menne, menne, - de lehetlen…
Buslakodva szerte fut.

S lesz belőle renyhe tócsa,
Undok békák lakhelye,
Mindenféle ronda féreg
S vérnadályok menhelye.

Más utas jő, és pihenni
A meder partjára dől, -
Elnyomatva, elcsigázva
Fáradalma terhitől.

Szájához merít kezével…
De mi peshedt, keserű!
Kész betegség, undorító,
Bűzös, dögleletszerű.
*
De a tócsa egyre árad,
S túlhaladja a lapályt, -
Addig addig fúrta, ásta,
A míg lefolyást talált.

S ujlag csörgedez vidáman
Kavicson, porondon át, -
Megy repesve örömében,
Hogy talált tisztább hazát.

S ujra jött egy fáradt vándor,
S megízlelte hűs vizét, -
Ah de tüstént észrevette
Rajt’ a távol tó ízét.

Bármiképen szűrögette
A kavics e habokat:
Teljesen már vissza nem tért
A legelső jó zamat.
**
Igy a munkálsság s erénynek
Ifju, szűz, vidám folyása
Tiszta, ízes és üdítő,
Mint a bércz kristályforrása.

De ha egyszer tespedezni
Engedéd, - mint tó vizében
Menhelyet talál a bűnnek
Ronda férge bűz-medrében.

S bárha újra megindítod
Lelki jobb erőid árját:
Már hiába, - nem leled föl
Első bájforrásod párját.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 2. sz. Julius 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Árva Imre (Arany János): Kollárcsik István ő méltóságához

 
Szeretet lelke! Szállj most én reám,
Csodásan fénylő galamb képiben,
S lantom dalát hűn fogja érteni
Menny, föld, s egy világ zengeményiben.

Hol a szent hárfa, melly Saul király
Lelklét gyönyörre hívta egykoron?
Úgy szeretnélek rajta áldani
Téged szivemből, varázshangokon.

Ah volnék bár egy perczig Józue,
S minden örömcsillag melly összegyül
Egén dicső létednek jó atyám,
Ragyogna fényesen, véghetlenül!

Téged, feledni többé nincs erőm,
El vagy temetve nálam már te rég,
Keblem sírjába mélyen, ott hol az
Emlékezet öröklámpája ég.

A messzeségben is csodálom én
Fönséges arczod lángoló diszét,
Kezedbe hallgatom suhogni majd
Szent Pál fenyítő varázs-vesszejét,

Mikéntha látnék: jámbor híveket,
Pihenve bájmezőn, hű nyájadat,
S te a jó pásztor vagy; oh add nekik
- Melly szent erővel bír – áldásodat.

Mikéntha látnék: hozzád lengeni
Egy fehér angyalt, csillagok közül,
Homlokodra illesztve koszorút,
Harczaid után, győzelem-jelül.

Szívem forró kérelme: légy atyám!
S áldjon, vagy verjen büntető kezed -
Hálát fog érte híven mondani
Síron túl is szerető gyermeked!!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 2. sz. Julius 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Kemenes (19. sz.): Paradicsom (töredék) I-II.

MINDSZENTY GEDEON kézszoritására viszonzatul.

Szent ének volt lelkem röpülése,
Napsugárból füztem rája szárnyat;
Fölemelt az egek magasába,
Hol csak a nap és a csillag járhat.

Bemártottam két szemem világát
A ragyogó éles csillagfénybe,
s pillantásom lángsebes nyilával
A nagy ősz kort véges végig nézte.

Messze fényes tündér kertre láttam,
Közepén volt arany almafája;
S a kihamvadt síron és időn át
Leröpültem szárnycsattogva rája.

Nézve néztem, égve a gyönyörtől,
Lobogásán majd szívem repedt meg:
Mikor édes ékes tündér bokra
Ott előttem játszott és enyelgett.

Ifju testén tündöklött a szentség,
Meg-meglobbant rajta minden lépten;
Tündöklése ezüst verőfénnyel
A levegőt megringatta szépen.

Szüz szemében hófehér láng égett,
Édes bübáj vala pillantása;
Közelében a nagy állatország
A bübájtól megigézve álla.

Mondhatatlan ékes hajnalarczán
Rózsapiros égi fény derengett;
És a mint vert imazengő szive:
Tüzverésén mindig fényesebb lett.

Homlokán szép sugárkoszoru volt,
Lelke fonta a szép sugárszálat;
Mint a csillag megmegvillant néha,
Ha magas szent gondolatja támadt.

Mosolyára aranyszín gyümölcsét
Termett a dús illatu bokor, fa;
Uj virág nyilt pirosan, fehren,
s ékes főjét ringatá ragyogva.

Akkor nem volt tövises a rózsa;
Ott lebengett tündöklő pirosan;
Nem dörögtek, nem zengtek az egek
Lángviharban haragos boruban.

Volt tavasznap, fényes levegőég,
Fényes szárnyu madarak zenéje:
Le-leszálltak édes énekszóval
A diófa arany levelére.

Egy galamb szállt néha a seregben,
Lángsugáros fényben úszott szárnya:
Röpösött az ember szíve, lelke,
Ha leszállott, le-leröppent rája.

Édes ihlés vala röppenésén,
Égi csók volt tűzbeszédü száján;
Ihletén megnyilt a lélek álma,
Csókja égi fönség lett orczáján.

Édes enyhe munka közbe néha,
Ha pihent a szent fa langy hüsében:
Jött a sok szép fényes arczu szellem,
És örömdalt zenge át a légen.

Ott lebegtek koszorus fejénél,
Meg-megálltak, le-leröppenének;
Elbeszélték üdvét, boldogságát
A menyország örök életének.

Jött közöttök néha egy tüz-arczu,
Napnél ékesb ragyogásu fénnyel;
Rá ereszté fényes csillagszárnyát,
S vele majdnem lelkét ölelé el.

Örömében mint a gyermek úgy sírt,
Úgy remegett forró ölelésén;
Könnye gyöngy lett ragyogó szemében,
Mint a csillag reszketvén és égvén.

Ha az Isten a szent tanitásra
El-elkésett vagy ha nem jött épen:
Mind megzöndült égő sohajára
A virágszál tündér zeneképen.

S ha lejött és rápillanta lelke,
A gyönyörtől édesen ellankadt:
Szent szivének a merengő hangok
Szüz virágos álomképet adtak

Félig hallá az Ur szent beszédét,
Lelke, a sas, fön járt a magasban:
Nézte, látta, mennyi fényes ország,
Mennyi szenség és öröm van ottan.

Ha az Isten visszament mennyégbe,
Szárnyra vette lelkét a szerelem,
S hullócsillag, rózsafelhő gyanánt
Röpült vele végig az egeken.

Szent reményből vert szüz gondolatja
Mennybe érő arany sugárhidat,
Átment rajta s ott az örökélet
Halhatatlan forrásinál vígadt.

Jött azonban, jött a piros este
Tüzszemével, bájos csillagával…
Üdvtől fáradt vala teste lelke,
Nyugalomra hítta a madárdal.

Lepihent s a csillagok közelre
Lefutottak és körülragyogták:
Bokron és fán  mint a tüzvirágok
Ugy lobogtak a szép csillagrózsák.

Egy egy fényes égiszellem ringott
?indegyiknek ékes szép sugarán,
S bűvös bájos dalt verének a hold
Ezüst húrú óriás hárfáján.

Ha elaludt, leröpültek hozzá,
Szárnyaikat terjesztvén fölébe,
S fölemelték édes álmu lelkét
A hetedik csillagos mennyégbe.

De a napot üzte égő vágya,
Jött szemérmes és piros mosollyal;
Mosolyából keleten kilobbant
A hasadó aranyfürtő hajnal.

Elpirult a fölkelő nap arcza,
Elpirult mint a szerelmes kis lány:
Szüzpiros volt hajnalhasadása
A tündérpár édes láthatásán.

Sugarai kilövelltek gyorsan
A szemérem rózsafátyolán át;
Mindenik úgy égett az örömtől,
Kettőztetve reszketeg futását.

S a midőn leértek kebelére:
Benne halkan mind megzöndülének,
S lángszivében, imádságos ajkán
Visszazengett a szép imaének.

II.
Fut a rónán a rengő verőfény
Összebomlott arany üstökével;
Kigyuladott fényes, ékes arcza:
Lobogásán majdnem a föld ég el.

A mit font, a szép ezüst-aranyszál,
Hullt öléből a virágbokorra:
Onnan a sok ragyogó virágnak
Aranycsíkos, sugárhímes fodra.

Fut remegve a tündér verőfény,
Egy fekete szellem szállt utána;
Fényes arcza örök halavány lett,
A hogy rája csapott égő szárnya.

Szállt a szellem, fekete sugárt vont
A tündöklő napsugáros légen;
Végre halkan, néma siri csenddel
Elröpült az aranykertre épen.

Nézte, nézte, őrült pillantásán
Megnyilának a sötét örvények,
s méheikből éles tüzfulánkkal 
Neki jött a halhatatlan féreg.

Tépte, marta a düh, téboly férge,
Egyet lobbant a sötét tüz arczán:
Összerezzent az egész aranykert
Félelmes arcza lobbanásán.

A madarak szép arany szájában
Elnémult a tündér ékes ének:
Szárnycsattogva és vészt hirdetőleg
A szent fákról mind fölröppenének,

A kígyó is gyöngykoronás fővel
Feketés zöld aranygyűrűn szaladt;
Nyílsebesen kúszott föl egy fára,
Háta tükrén meg-megvillant a nap.

Meg-megállt a gyöngykoronás kígyó
Az aranykert arany almafáján;
Ki-kiölté lánggal égő nyelvét;
Szeme fénylett, ide s tova járván.

A fa alatt a kert tündér bokrán,
Reszketegen tündökölt a szentség;
A madárnak szárnya csattogását,
S a kigyót szent bámulattal nézték.

Ujra csend lett…. A kígyó leebb szállt,
Tépte a fa szép arany gyümölcsét.
Föltekintett rá a tündér asszony,
S szép szemében vágyó láng ömölt szét.

Vitte vágya lelke gondolatját
Ismeretlen mennyen, égen által;
Örömében szinte röpösött a
Vele szálló sok ezer világgal.

A fekete szelleml áthatatlan
Függe rajta forró lángszemével:
Nézte arczán, lelke tükörében,
A kisértés ideje mint jő el.

A kisértés ideje jelen volt:
S állt a szellem tűzkisértetképen;
Rá nézett a vágyó tündér nőre,
S szóla hozzá a kígyó képében:

’Mért nem esztek az arany gyümölcsből,
Az  ur Isten megtiltá-e nektek?’
S állt remegve, forró lángszemében
Föllobogtak az örök tüzvészek.

„Az aranykert minden bokra, fája,
Mind szabad, csak egy van tiltva nékünk;
És ez egyről, mert talán meghalnánk,
Szólt az asszony, ez egyről nem élünk.”

’Nem haltok meg, sőt ha esztek róla,
Szemetek mint a virág kinyilik:
Mint az Isten tudtok jót és roszat;
Hisz az egek épen ezt irigylik.’

A ravasz csáb rémes szellemére
Ezer éves tüztenger borúla;
Égett arczán a kin bus világa,
Tüzveriték hullt a földre róla.

A tündérnő képén, lelke tükrén
Látta harczát hulló csillagképen:
Százszor halt meg, százszor támadott föl,
A gonoszság szörnyü örömében.

S a tündérnő… ah ez égő vággyal
Nézte már a tiltott arany almát;
Balra hajlott végre akaratja,
És utána nyujtá rózsakarját.

Ő kinyult a szép aranygyümölcsre,
Rá meg egy nagy halvány síri árnyék,
Melly, midőn megizlelé az almát,
Róla mint egy vészfelhő leválék.

Nyujta szinte még a tündérférjnek,
Ez is evett s ez is elborúla;
Testök fényét vak homály fogá el,
Ránehezült a sötét bün súlya.

Összeégett sugárkoszorújok,
Aranyszála feketén lehamvadt;
Szép szemökben nem a hófehér láng -
Vad sötét tüz forró lángja nyargalt.

Szivöket a rettegés vevé meg,
Verte őket a halálveríték:
Barna gyöngye hidegen gurult le,
A szűz testet végig elkeverték.

Dult szemökből kiveszett a bűbáj;
Benne pusztán vad sivár láng égett;
Fölgyujtották szilaj sugarával,
Egymás arczán a piros szemérmet.

Szívök mélyén nagy tüzszélvész támadt,
Piros felhőt öntött rajtok széllel:
Majd megölte őket a szemérem…
S betakarták fügefalevéllel.

Elborult a szép szüz elme bennök,
Akaratjok ide s tova hajlott;
Végtelen ür vala lelkök mélye,
A jó és rosz üztek benne harczot.

Ott sikongott kebelökben a bün,
S testvéröccse, a halálos kétség,
Tüzviharban usztak végig rajta
S az örök kin lángfogával tépték.

Sirt, üvöltött lelkiismeretjök,
Nem könyet sirt, hanem égő lángot;
Bensejökben tüzes ostorával,
Tózlovakon tüzekével szántott.

Még a föld is remegett alattok,
Mély keserve iszonyut sohajta;
Néha reng még, s nehéz sohajával
Kelti a vészt nyiló örvényajka.

Fölriadt a kúszó, járó állat,
Gyors irammal elrohant a földön,
A madarak széllelröpülének
S azt sirák, hogy a világ gyászt öltsön.

Összeborzadt a nap lángsugára,
Halavány lett a nagy rettenetben:
Ép úgy látszott hulló aranyhamva
Mint a hogy az aranypille lebben.

A világ mind mind csak rémesebb lett,
Átölelte a boru s enyészet;
Mikor az úr majd itélni jő el,
Akkor látjuk ujra ezt a képet.

A bus délest énekes szelében
Rettenetes szent hang zenge által;
Összejárta az elestek szívét
S teli tölté szemöket könyárral.

Sirva fakadt, sirt a bünös ember
S szólt az Úrnak bánattörte szivvel:
’Megrettentem szavad hallatára
S szégyenemnek e bokor lett menhely.’

„Honnan a nagy rettenet, szemérem,
Mint hogy ettél az arany gyümölcsből?”
’Ettem, ah de ez az asszony adta,
A kit nem rég feleségemmé től.’

Nagy keserven sirt a tündér asszony,
Sirt, hogy őt a kígyó vette rája…
Bus siralmát tuldörögte tüstént
Az ur Isten szent kegyelme, átka:

„Átkozott légy, kárhozat kigyója,
Harczod soha nem fogy el a nővel;
Magva egykor összezuzza fődet,
Csak nyomában lesz szabad az incsel.

„Neked asszony a nyomort megszerzem,
Fájdalommal teljes lesz szülésed;
Férjuralom, férjed akaratja
Vezetend az élet harczán téged.

„És te ember! A te tetted átkát
Nyögi a föld, nyögi véges végig;
Rajta burján és tövis terem majd,
Mellyek ifju testedet letépik.

„Vérveriték-gyöngyöt hullat arczod
S kenyeredre ez a véres gyöngy hull:
Mig a földbe ujra vissza nem térsz,
Mert csak por vagy s porrá léssz a porbul.”

Szólt az Úr s ment, átka mennydörgés lett,
Szent haragja gyászfelhővé válék;
Bus tüzet szórt szeme pillantása,
Látai most is, mikor a villám ég.

Vad viharrá lett a föld siralma,
Könnye tenger és tövis virága;
Égő lelke őrült gondolatkint,
Az egeknek csillagáig hága.

Lélegzete ezer élü hideg,
S rája tüstint vérivó meleg lett:
A nyavalya, ez a sárga vázrém,
Járta rajta nyugatot, keletet.

S jött mély búval egy tüzarczu szellem,
Lángoló kard vilogott kezében;
Csillagszárnyon zúga le az égről
Az aranykert közepére épen.

Kiveré a bűnös tündér bokrot,
S az aranykert küszöbére állott;
Most is ott áll lángoló kardjával,
Őrzi a szent, elveszett világot.

A halál, e szörnyű síri árnyék,
A sötét bün halvány néma lánya
Jár azóta, rohan a világon,
A mit ér, azt mind a sirba hányja.

Az örök rosz, a fekete szellem,
Ez is elszállt, rémesen üvöltve;
Kárhozatja sötét sugarából
Lélektépő hálót vont a földre.

Fönn meg a sok fényes arczu szellem,
Könyhullatva járt a magas égen:
Forró könnyük a sok apró csillag
Ott ragyog most szép fehér utképen.*

(* SZERZŐ UTÓJEGYEZETEI. Az átok előtti versszakban ez áll: „Az ur Isten szent kegyelme, átka.’ Ezt nem ellenmondásból mondom, hanem azért, mert ezen átok is kegyelem volt Isten részéről, minthogy az ember bűnével a megsemisülést érdemlé, s Isten e helyett átok alá vetette, de egy jövő megváltás dicső reményével. ’Őrzi a szent elveszett világot’. Az elveszettet hogy őrizheti? Ezt is akarva tettem így, mert úgy értem, hogy nekünk veszett el, de azért valahol megvan.       K………..

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 2. sz. Julius 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Argay János (19. sz.): Az anyai sziv

Jó anyánknak szivét
Ki ne áldná!
Ki gyermekeiért
Éltét adná.

Anyánk szive tükör,
Ha benézünk,
Forró szeretetet
Benne lelünk;

Anyánk szive tiszta
Felhőtlen ég;
Benne a szeretet
Csillaga ég;

Anyánk szive drága
Aranybánya,
Benne legdrágább kincs
Fia s lánya.

Jó anyánknak szive
Paradicsom,
Benne a szeretet
Egy liliom;

Oh becsüljük tehát
Anyánk szivét,
Ugy áldja meg Isten
Jó gyermekét.

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 1. sz. Julius 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Sulyánszuky Antal (1815-1906): Reggeli ének

Istenem! Szüz rózsafényben
Ég előtted a korány,
Minden él s örömre olvad
Szétragyogló sugarán.

Enyhet érez a hüs éjben
Megpihent virágkebel,
Szent kezedből jő a féreg-
És madárnak eledel.

S én, ne tudnék megnyugodni
Dús kegyednek illy jelén,
S egymagam csüggedve álljak
A teremtés szinhelyén?!

A veréb gondját viselvén,
Rajtam is csügg őrszemed,
Minden uj nap hajnalával
Vár miránk uj szeretet.

Oh! ne hagyj csüggedni, hogyha
Istenarczod elfödöd;
Add, hitem lehessen a part,
Hol reményhajóm kiköt.

Gond s öröm te küldeményed,
A nap, éj ajándokod,
Bármi ér, csak próbakőre
Tesz közelgő angyalod.

Adj azért, kegyelmek atyja!
Mindig ajtatos szivet;
Hogy borúban és derűben
Fölkeressem édened!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 1. sz. Julius 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Lonkay Antal (1827-1888): A kezesség*

- Műfordítás Schillerből az eredetinek versalakjában. -

Bement zsarnok Déneshez titkosan
Moeros s ruhái tőrét rejték;
Poroszlók őt bilincsbe verték.
„Szólj! Mért jövél tőrrel szándékosan?”
Kérdé a vérszopó nagy bosszusan.
’A város zsarnokát gyilkolni!’
„Ezért kereszten fogsz lakolni.”

’Én a halált – szólt ez – nem rettegem,
És éltemért nem is könyörgök;
De ha nyerhetnek a könyörgők
Valamit, úgy három nap kell nekem,
Míg húgom kézfogóját rendezem;
Addig barátom áll kezesnek,
Ha meg nem térek, őt ölesd meg.’

Ördögmosollyal a királyajak
E szókat mondja kis vártatva:
A kért három nap meg van adva;
De tudd: ha e napok elmultanak,
És téged addig meg nem kaptalak,
Barátodé a vészitélet,
Neked pedig virul az élet.

S ez kéri barátját: „A fejedelem
Akarja, hogy kereszten haljak
S merényemért illykép lakoljak;
Enged mégis három napot nekem,
Míg húgom kézfogóját rendezem;
Légy hát addig kezes helyettem,
Míg visszatérve lánczaid levettem.”

S ajkán csügg szótlanul a hű barát,
S zsarnoknak adja át személyét,
Moeros pedig megindul onnét,
S mire meglátta harmad-hajnalát,
Már elgyürüzte hőn kedvelt hugát,
S fut vissza s lelke szörnyü gondban,
Hogy az időt megtartsa pontban.

Alázug ekkor zápor-áradat,
Hegyek forrási leszakadnak,
Folyam- s patakcsák megdagadnak;
Ő parthoz ér, míg vándorkint halad,
Az ár itt elsodorja a hidat,
S recsegve eltörött boltívvel
Futnak hullámok dörgő dühhel.

Jár kél a parton és vigasztalót
Nem lát, bár néz olly vizsga szemmel,
S kiáltoz fájó érzelemmel;
Sehol sem pillanthat meg csolnakot,
Melly átvigye hová kivánkozott.
Hajós nem hajt kompot s az ember
Vélné: a vad folyócska tenger.

Leomlik hát, sír és fohászkodik,
Kezeit ég felé emelve:
„Oh szünj hullámok dühedelme!
Időm fut s a reg délre változik
És ha a nap végkép leáldozik,
S én a városba nem juthattam,
Barátomat halálnak adtam.”

De nőttön nőve megújul az ár
S hullámok egymáshoz simulnak,
Az órák egymást váltva mulnak.
Aggálytól űzve, bár zug a vizár,
Ő berohan, mert nincs félelme már;
S hasít folyót erős karával,
S az Isten ott van irgalmával.

Túlpartra ér s gyorsan tovább halad
S hálát rebeg védistenének;
De ráüt erdők éjjelének
Homályiból gonosz rablócsapat,
És villogtatva buzogány-vasat,
Gyilkolni vágy s a vándor-embert
Feltartja és ez nem siethet.

Halálsápadtan szól nekik: „Mi kell!
Csak életem van s a királynak
Kell adnom azt; egy hű barátnak
Éltét bennem ne raboljátok el!”
S kikapja itt izmos kezeivel
A buzgányt a zsivány kezéből,
S nehán y elfut, de három eldől.

S a nap az égről olly égetve süt
S lábaiból a nagy fáradalmak
Minden kis jár-erőt kimarnak;
„Vizár s rablók törtek reám együtt,
S Te kegyesen megmentél mindenütt!
S itt kell lankadtságtól kidülnem,
S barátomat keresztre küldnem!”

De halldsza! Mit hömpölyg ezüstösen,
Itt a közelben csörgedezve; -
Ott hallgatózik Moeros lesve,
S ím a sziklából jőve sebesen
Élénk patakcsa zörög édesen,
És nyájasan alásusogva,
Erőt visz a lankadt tagokba.

S az ágak zöldjén átpillant a nap
S a fák virányos szőnyegében
Roppant árnyképet rajzol szépen,
S az országúton két vándor halad;
Moeros feléjök tart a gyorsan szalad,
S ezt hallja, a mint jő közelbre:
„Mostan feszítik őt keresztre!”

Gyötrelme a futónak szárnyat ád,
És űzi kinos aggodalma,
S piros sugáru alkonyatba’
Meglátja Syracusa városát,
S most szembe jő szolgája Philostrát,
Ki házát híven őrizgette,
S őt most ijedten fölismerte:

’Hah vissza! Őt már meg ne mentheted
Tehát magad’ mentsd legalább meg;
Barátodat ép most ölik meg.
Óránkint várta visszajöttödet,
És lelke táplált szép reményeket;
Erős hitét magas érzelmivel,
A zsarnok gúnya nem rabolta el.’

„A ha késő már s nincsen megmentetés,
S baráti csókra nem hevülünk,
Ugy a halálban egyesülünk;
De ne mondhassa zsarnok-kérkedés,
Hogy a barátság gyáva hitszegés;
Fürödjék kettőnek vérébne,
De higgyen szeretet- s hűségben!”

A nap lemegy s ő a kapuhoz ér
S már látja állni a keresztet,
Bámész nép állja körül eztet,
S kötélen a kezest már huzzák fölfelé;
Moeros beront a nagy tömeg közé
S „engem feszítsetek bakók!” szólt,
„Im itt vagyok! Kiért kezes volt.”

S csodálat fogja el a tömeget,
Ők meg egymás karjába dőlnek,
Sirván könyeit a fájdalom s örömnek,
Könyekben uszni látsz minden szemet,
A király is megtudja ezeket,
S átjárja lelkét ember-érzet
S a trón elé hozatja őket.

És nézi sokáig s csodálkozik,
S szól majd: „Hát sikerült tinéktek;
Ti szívemen erőt vevétek…
A HŰSÉG HÁT VALÓBAN LÉTEZIK!…
Legyek én köztetek a harmadik;
Tegyek ezt meg, ah tegyétek,
Nyiljék meg nékem szent szövélytek.**

(* Mutatvány Schiller válogatott költeményeinek fordításából.)
(** SZÖVÉLY a hosszadalmas SZÖVETSÉG és a németes FRIGY helyett.)

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 1. sz. Julius 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.

Ney Ferenc (1814-1889): Tündérhegyen

 

Nyárelő 21-kén, 1855.

Tündérhegy, oh milly báj rejlik nevedben!
S bájló is vagy te, nem neved csupán.
Tetődön a beteg test felüdülhet -
S vidúl a lélek tündérek honán.

Tündérek? Ah! Mikép kisértenétek
Ti engem e századnak derekán?!
A babonák s mesék bűfátyolával
Borongtok-e az észnek csillagán?

Nem, oh nem. S mégis tündérek lebegnek,
Ha itt vagyok, lelkemnek tükörén.
Tündéri fényben áll a föld köröttem,
Tündérek úsznak mult idők ölén.

Virány diszelg sok számos völgy öblében,
Verőfény lebbeng hegy-hullámokon;
 A nyaralók, elszórva, játszadoznak
A napsugárral árnyas halmokon.

S ez mind az ifju gazdag nemzedéknek,
Ipar s müveltség szellős alkata,
A kényelem s bűbájos élvezetnek,
E kortündérek híves csarnoka.

Szemem tovább repül a messzeségbe,
Előttem és köröttem egy világ -:
Köröttem erdős bérczek koszorúja, 
Előttem a végetlen rónaság.

Tekintsek bárhová, távol a közelben
Letűnt időknek szárnyal szelleme,
Mohos köveknek barnult omladéékin
Fölépül a jelennek kelleme.

Ott pezsg a város ifju disz- s erőben,
Ott áll a vár  szentelt emlékivel;
Ott a folyam zajló hullámzatával,
Ott a vasut szikrázó gépivel.

S a vár fölött Mátyásnak leng hatalma
A fény a dicsőség emlékoszlopán, -
És ott borong a félhold bús uralma
Honszerelemnek csonkult templomán.

És ott a RÁKOS, a királyi róna,
Nemzettanácsok zajgó gyülhelye,
De most a csöndes kényelem fiának,
Vadászok és halászok kéjhelye.

És ott a Gellért, a sebes Dunának
Évezredektől őszült őrköve,
Hol vértanunknak szentelt homlokára
Pogányi düh babért s dicskört szőve.

S elmém Csepel-sziget felé merengve
A honszerzési korba visszaszáll,
Szemem mindütt – beirva sors kezével
Egy-egy arany- vagy gyászlapot talál.

S ott túl keletre Fót tünik szemembe,
Mellyet dicsőit a költő dala,
S dicsőit most buzgóság szellemével
A fényes egyház pompás alkata.

Közelb, összébb vonulnak pillantásim;
Átellenemben áll Árpád-orom,
S a Szép Juhászné  lombos bérczgerincze,
Mellynek övén a Pálos-zárda-rom.

És jobbról itt Hunyadnak büszke orma, -
Tündérhegyemmel egy-testvéri pár, -
A hős vezér s honmentő emlékéül –,
Azért esik rá első napsugár.

Mögöttem a szép Jánoshegy magaslik.
Egész vidéken legfönségesb pont,
A mellyről, hogyha tiszta lég sugárzik,
Belátni félországot és Pozsonyt.

S itt ép alattam, mintha fáklya volna,
Ugy ég a napban, a nagy sziklaszál -
A Vajda-bércz; - a költő gondolatja,
Melly itt szülemlett, most is égbe száll.

Nyugotról délre hosszu láncz huzódik -
A Svábhegy, ős nevén Isten hegye, -
Egy régi lánczszem honregék körében -
Az ős pogányhit áldozathelye.

És ott a tölgy, emlékzetes Viharfa,
Mellynek villám sujtotta derekát,
Midőn a költő rajta ült dalolva –,
De ő azért folytatta „Dalhonát”.

És hányan jártak itt karöltögetve
Velem, kik már most elhanvadtanak!
S hol ennyi emlék, ennyi szellem környez,
Nem leng-e ott ezer tündéralak? -

Hát még ha betekintek én szivembe,
S az érzelem bennem föllelkesül…
Én napjaimnak bánat-, örömében
Jelen s mult ihletetten szentesül.

Nem vitt-e első sétám is e pontra,
Midőn oltártól nőmet elhozám?
S ma felgyógyulva nem volt-e először
Itt, hogy hálámmal égnek áldozám?

És most e perczben nincs-e itt köröttem
Egy lelkesült, örvendező család,
Nőm s gyermekim, kik mind mind úgy örülnek,
Hogy ujra hallom a rigó szavát.

O mennyi tündér! Természet varázsa,
S a lelkesitő hős történelem, -
Ipar, vidámság andalitó bája -
Nemzet, családkör és saját szívem!

Ugy áll e hegytető a napderüben
Körülrajongva mint nyilt tánczterem,
Aranyszemű acsák, arany pillangók -
Megannyi tünde eszme s érzelem.

O mennyi báj, o mennyi szende kellem;
Az ég fölöttem olly fellegtelen, -
Olly kéj-igézet s ájtatos merengés
Uralg itt rajtam a tündérhegyen.

Igen! Keressétek ti bár mesékben
A Tündérhegy nevét, jó feleim -:
Én a valóság könyvében találom,
Ormán enyelgnek szép tündéreim!

Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 1. sz. Julius 15. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.