Ezüst szakállal, égbe nyult karokkal
Egy férfiu áll Nébo tetején,
Az esthajnalnak sárguló világa
Halvány sugárral ömlik el ején -
Szemében olly nagy s éles fájdalom van,
Hogy széthasítná a kemény eget;
Ha a lesujtott szív meleg könyűje
Nem vonna rája fátyolt, felleget -
Ajkán, melly egykor a zsidók szer-halmán
Az égdörejjel egy hangon beszélt,
Lecsukva már az óriási szózat,
Melly lelket rázott, és velőkig ért.
S miért is s zólna? Hisz’ elmondta már ő
Végáldomását a nemzet felett -
Miért is szólna? A halk suttogás is
Hangos szó annak, ki szenved s szeret.
Ó ha lantomnak hurjára vehetném
Ez elhaló jajt, szaggatott sohajt
Illy fájdalommal szól, nyögell a csillag,
Mellyest Isten-kéz a égről lehajt!
„Mint húnyjam én be e szemet, nagy Isten!
Előtte a hon drága képinek
Melly negyven évem álmát édesité,
Mint szomju földet áradt csermelyek -
Hon és szabadság volt éltem reménye
Reményeimnek Libanon-foka;
Immár elértem – s most löknél le innen
Midőn kezemben a várt korona?
Istenségednek lángoló bokránál
Mért is gyujtád meg alvó vágyamat?
Ha el nem oltod irgalom-mutatva
S e hont lelkemnek birni nem szabad?
Meghalni – Isten! Rettentő valóság,
Menyasszonyunknak lángzó karjain
Ah! de rettentőbb annak ki először
Áll egy szabad hon szent határain,
A ki először issza levegőjét
Mélyen beszíván balzsam-illatát,
A ki először sohajt kék egére,
S meghinti csókkal, könyekkel porát -
Nem hallod Isten! Mint susog felém a
Bérczek szellője kérő hangokon:
Jer, jer hadd fujjam homlokod redőjét,
Hadd játszadozzak ősz szakálodon.
Nem hallod rengni a szép pálma lombját:
Jer, jer pihenj meg árnyékom alatt;
Jordánnak habját nem hallod zokogni,
Jer, hadd mossam meg feltört lábadat.
Ó kedves hullám, szellő, pálmafák, ti,
Ne, ne rebegjen édes hangotok,
Minek szóltok ti a föld vándorához
Ki óra mulva sírba szállni fog?
Mózes már elhal – Mózes már a siré
Ő csak emléktek viszi el magán,
Ki tudja úgyis lesz-e bérczi szellő,
Ezüst hab, s pálma ott a mennyhazán?
Ó mint szeretnék köztetek maradni!
S virulva látni hősi nemzetem,
A boldogságnak százezer virágát
Fonná fejére reszkető kezem.
Melly annyit vérzett, s mégsem vérezett el,
E nemzet nagy lesz századok során
A vén idő is meghajol előtte
Mert öröklét van irva homlokán!
Mi édes volna nagyságát keresnem
A földön, égben, csillagok felett,
S ha megtaláltam – szentelt árnyokában
Letennem a koszorús életet…
De el… ne altass csába kép! – hijába
Ha az Isten már csak büntetni tud,
S míg Fáraónak szikla szive lágyul
Ő irgalmához nincsen, nincsen út!
Hijába nyúl föl hozzá e csodás kar
A tenger árját egykor szét szelő,
S melly a pusztában szirtek vaslakából
Csergő hullámot késztetett elő,
Hijába… hah! De néma légy örökre
Szentségtelen nyelv, vakmerő ajak!
Én az igazság élő Istenének
Gyalázatára szólni hagytalak?
Hol a lángostor, ostorod Teremtőm,
Hol van villámod éles fegyvere,
Hadd furjam mélyen, gyökerig szivembe,
Szakadjon össze minden vér-ere;
Mert te igaz vagy, rettentő igaz vagy:
E nemzet egykor vétett ellened,
S ki tiltja néked, hogy néped bűnéért
A nép-vezérre ne mérd bal kezed?
Miért ne törnéd össze, törd a bálványt,
Ki egy nemzetnek volt félistene,
Egy nemzetnek melly áldásid feledve,
Erényt, hálát nem – csak bünt ismere?
Haljak tehát meg… édes sirba szállnom
Hol népem bűne száll le énvelem
S hol az egeknek lángoló haragját
Meghűti halvány, hideg tetemem.
Ki halt meg ennyi fájdalom s öröm közt,
Vagy volt illy boldog a halál ölén?
Lábam a sirnak fojtó üregében,
Szemem egy új hon rengő bölcsején.
Ah! lelkem hogy ha mégysz már hüvelyedtől
Im e mosolygó képet vidd veled,
S elődbe jő mind a mennynek lakója
Forrón megcsókol értte Istened.
Jöjj hát halálom, végy föl szárnyaidra,
S tégy ismeretlen sirba engemet,
Hogy népem könye ne hulljon poromra,
Ah népem - - ah hon! - -
A bérczek megett
Leszállt a nap Mózes sirjába omlott;
De szent porát nem tudja senki sem
S csak az ég sirja harmatát a hantra,
Holott az első népvezér pihen.*
(* Mózesre egy valaki azt jegyzé meg, hogy több, fiatalabb tűzzel van fölfogva, s rajzolva, mint e komoly méltóságu alakhoz illenék. Ezt én nem akarom eltitkolni magam előtt; miután az határozott szándékom, akaratom volt. Részint azért, mivel lehetlennek tetszett előttem, Mózes honszerelmét – egy Mózesét, ki éltét az uj hon föltalálásának szentelé – kevésbé erős, s higitott szinekkel festeni; részint mivel úgy vagyok meggyőződve, hogy a honszeretet érzelmének az évek sorával nőnie, nem fogynia kell -; s ide véve, hogy a szent irás szavai szerint Mózesnek még halálakor is minden foga ép volt, nem fog ön megütközni rajta, ha úgy képzelém őt magamnak, mint erőteljes férfiú, lángoló érzelemmel. – De ha fölvertem a hullámot, nem mulasztottam el azt le is csillapítani, s midőn őt érzelmei elviharzása után sorsával kibékéltetem, úgy tetszik nekem, hogy ekkor megnyugvása még sokkal nemesebb színben tűnik föl, s így még meglepőbb alak előttünk, mint különben volna. M. G.)
Forrás: Családi lapok. Tudományos és Szépirodalmi Folyóirat a vallás-erkölcsi műveltség s hitélet emelésére. 4. évf. II. félév. 4. sz. Augustus 31. Kiadja a Szent-István-Társulat. Szerkeszték Ney Ferenc és Klezsó József. Emich Gusztáv könyvnyomdája. Pesten, 1855.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése