2012. máj. 11.

H. G. Wells: A tengeri tündér - Joseph Conrad: Az árnyékvonal - J. O. Curwood Kazán, a farkaskutya

 Genius-kiadás

Minden írónak van valami különös módszere, amellyel az olvasó figyelmét magára igyekszik vonni. A három angol regényírónak a legkülönbözőbb módszereket választotta, hogy megnyerje olvasóit. Wells a valóságban nem létező személyeket és dolgokat visz műveibe, Conrad egzotikus tájakkal ismertet meg, Curwood pedig a valóság megfigyelésével akar hatni.


Wells már nagyon is „híres” nevet vívott ki magának regényeivel és történeti munkáival. Fantasztikus regényeivel tűnt föl s újabban az angol társadalom félszegségeit kezdi ostorozni. A tengeri tündér című regénye a valóság és a képzelet különös összeolvasztásának a terméket. A való életben megjelenik egy tengeri sellő, aki be akarja bizonyítani, hogy vannak az életben különb dolgok is, mint a rendes, szürke életmód. Az angol társadalomnak is ad itt-ott egy-két oldaldöfést s Angliában, ahol a viszonyok mások, mint nálunk, tán több érdeklődéssel olvassák ezt a könyvet. Nekünk valahogy idegenszerű úgy az a világ, amit az író kigúnyol, mint az, amit dicsér. A tengeri sellő különben nem sokban különbözik a többi angol ladytől, erkölcsi világa talán kissé szabadabb, de oly kifogástalan angolsággal beszél s annyira ismeri az ottani szokásokat, hogy az író nem tudja velünk elhitetni, hogy ez a hölgy eddig életét a tenger mélyén töltötte s csak a szerelme hozta az emberek közé. Nem hinnők, hogy maga Wells is túl sokra becsülné ezt a kis regényét, számunkra pedig ez az egész világ elavultnak látszik.



Joseph Conrad egzotikus tájakra vezet bennünket. Rendkívül sokat utazott, ismereteit regényeiben bőségesen fel is használja. Ez a kis regény az Indiai-óceánon játszik, a Távol-Kelet perzselő világában s egy vitorlás hajó kapitánya főhőse, aki csak a legnagyobb nehézségek árán tudja hajóját kikötőbe vinni. Valami titokzatos hatalom akadályozza ebben, szélcsendet, betegséget s más kellemetlenségeket okoz neki, de a végén mégis csak a kapitány lesz a győztes. Cselekmény alig van a regényben, de helyette van egy pár nagyszerű jellemrajza s ami történik, az a lelkekben megy végbe. A hajóséletnek, a hajózási viszonyoknak alapos ismerője Conrad, nyelvezete némileg emlékeztet Dosztojevszkijre és Knut Hamsunra, a dolgokat nem mondja meg egyenesen, csak sejteti, miáltal mindvégig le tudja nyűgözni olvasóját. Mindenütt ott érezzük azt a titokzatos, láthatatlan hatalmat, amely a végzetet irányítja, csak a következményeit látjuk ugyan, de mi is éppúgy tartunk tőle, mint a kapitány és emberei. Ha cselekmény nincs is sok, az író lebilincselő nyelve megragad bennünket. Elég érdekes mondanivalója van így is és elolvasása után úgy érezzük, hogy nem mindennapi regényt tartottunk kezeink között.


Curwood munkájának nem is emberek a hősei, hanem Kazán, a farkaskutya és párja, a Szürke Farkas.

Állatregényt rengeteget írtak már, de ezekben az állatok rendesen emberi tulajdonságokkal felékesített lények, az állatvilág igazi életének megfigyelése hiányzik belőlük. Curwood érdeme éppen abban rejlik, hogy igazi állatokat szerepeltet, amelyeknek az életét bámulatos módon megfigyelte. Az emberek mindenütt a háttérben szerepelnek csak s az író Kazán gondolkozásán keresztül mutatja be a világot. Fölfedi előttünk, hogy az állatoknak is van gondolkozó lelkük s ha végesebb is, mint az emberé: bennük is megvan az érzések minden húrja. Mindama tulajdonságok, amelyek az emberben a lehető legtökéletesebb fokra emelkedtek, csírájukban ott találhatók az állatvilágban is. Hőseit rokonszenvessé teszi Curwood, nagy érdeklődéssel kísérjük sorsukat, örömükben mi is osztozunk, fájdalmukban mi is részt veszünk. Emellett ott találjuk az eleven őserdőt, az örök hó birodalmát, a pusztító pestist és a halált hozó erdőtüzet, a nagy küzdelmet a létért, amelyek nagyszerű keretet képeznek a cselekményhez.

Megyei József

(Forrás: Napkelet IV. évf. 6. sz. 1920. jún.)

Dallos Sándor: A nagy csendőr



            Bakos Jenő csendőrfőhadnagy úr rettenetesen dühös volt. Elkáromkodta már az összes kaszárnyában tanult káromkodásait s most újabbakon törte a fejét, nagyokon és kacskaringósakon, amikbe belecsavarinthatja a mérgét. Erre a pogány műveletre volt is némi oka Bakos Jenő csendőrfőhadnagy úrnak. Egyrészben azért, mert Ella asszony nincs tíz perce, hogy táviratozott Budapestről, hogy az anyai házban nagyon jól érzi magát s sok csókot küldve, még három napot marad, más- és nagyobbrészt pedig azért, mert az összes csendőri nyomozások fiaskót mondtak tegnap estére s ő szolgabírótól alispánig, sőt följebbről is rakhatja zsebre a gúnyolódást, avagy az esetleges orrokat s fuccs a soron kívüli előléptetésnek.
            Jasztrab Kajetán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az egész őrs kélt hétig, éjjel-nappal fölváltva kutatott utána, bejárták az egész járást és sehol sem akadtak nyomára, pedig minden jel arra mutatott, hogy itt rejtőzködik valahol.
            Egy menedéke volt még a főhadnagy úrnak, egy reménysége: Szabó Lőrinc, a nagy csendőr, ki a múltkori nyomozásban lábtörést szerezvén, ma jön meg a déli vonattal a helyőrségi kórházból. Briliáns csendőr volt ez a Szabó Lőrinc, parasztsorból verte fel magát tiszthelyettessé a tudásával és a rettentő akaratával. Mert akarata szinte ijesztő volt neki. Ha valamit egyszer föltett magában, azt keresztülvitte, ha minden tört-szakadt is. Sárga szemei égtek, sovány arcán kidagadtak az izmok, ha kereste a helyes nyomot s ha egyszer ráakadt, hihetetlen fáradságokon át képes volt hetekig akár kenyéren-vízen hajszolni. Olyan volt, mint egy nagyszerű véreb. Amit egyszer megfogott, el nem engedte, ha minden foga kitört is belé.
            Ezt az embert várta a főhadnagy úr. Amint hogy nem is hiába várta, mert fél kettőkor, ahogy a vonat megjött, kemény léptekkel fordult be a laktanya udvarára s a hidegtől pirosra csípett arccal feszesen jelentkezett.
            - Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, megérkeztem!
            A főhadnagy nagyot örült. Kezet adott neki.
            - No, hogy van, Szabó? Meggyógyult? Csak komótosan álljon.
            - Köszönöm, főhadnagy úr, egészen meg.
            A főhadnagy dörzsölte a kezeit.
            - Nagyon jól van. Vesse csak le a kabátját, aztán jöjjön vissza hamarosan, meg akarom ezt a Jasztrab-ügyet beszélni magával.
            Hosszasan tanácskoztak s a végén Szabó Lőrinc tiszteletteljesen, de keményen jelentette ki:
            - Majd én előkerítem, főhadnagy úr.
            - Jól van, Szabó – mondta a főhadnagy. – Ha sikerül, gondoskodni fogok róla, hogy magasabb helyről is megkapja az elismerését és a jutalmát.
            - Nem azért teszem, főhadnagy úr.
            - Tudom. Kötelességből. Derék csendőr maga, Szabó, rászolgál a dísznevére. De azért csak bízza rám. Vegyen maga mellé annyi embert, amennyit csak akar az őrségből s Isten nevében aztán fogjanak hozzá.         
            Szabó ekkor egy furcsát mondott.
            - Majd egyedül, főhadnagy úr, ha meg tetszik engedni.
            - Egyedül? – csodálkozott a főhadnagy.
            - Igenis, alássan kérem. Ez személyes ügyem.
            A főhadnagy a kilátásba helyezett elismerésre és jutalomra gondolt s azt mondta:
            - Értem.
            Aztán gondolkozott egy kicsit.
            - Ez ugyan szabályellenes, Szabó, azt maga is éppúgy tudja, mint én. De hát magára való tekintettel, nem bánom, tegye, ahogy akarja.
            S elbúcsúzott.
            - Hát Isten vele, Szabó. Vigyázzon magára. Szerencsét nem kívánok, az nem jó. De óvatos legyen. A fegyverét mindig töltve tartsa.
            Kezet nyújtott neki s elbocsátotta. S azt hitte, érti ezt a személyes ügyet.

Erdélyi József: Fekete-Körös (1930)



A Körös volt a mi folyóvizünk, -
odajártunk fürödni nyáron át;
mint végtelen magas kerítés,
úgy zárta el szemünk elől a gát;
mint egy magas fal az ugró oroszlánt,
vár az életfogytiglani rabot,
kitől elvenni mégsem lehetett
az életet, a ragyogó Napot,
a Holdat, a csillagok ezreit,
emlékeit s álmát a gáttalan
szabadságról, félelmes erejét,
tervét, hogy egyszer kitör és rohan, -
meghagyták mégis hosszú életét;
természetes halálát nem merik
elvenni; folyhat, Fekete-Körös
a gáttalan Fekete-tengerig.
 
Alig vártuk, hogy fenn legyünk a gáton,
versenyt futottunk. Büszke volt a bér:
az látja meg elsőnek a folyót,
aki a gátra elsőnek felér;
ruhánkat már előre levetettük,
s a forró porban vágtattunk vadul
a víz felé, mint a szilaj csikó,
ha az ólból mezőre szabadul.
Mintha várat foglaltunk volna el,
lihegve álltunk a gát tetején,
lent csillogott a Fekete-Körös,
fürdött benne a tikkadt nyári fény;
lenn kullogott medrében a ravasz,
szégyellve mintegy széles árterét;
mintha sose verdesné zavaros,
tajtékos árral a gát tetejét.
 
Legények jöttek, izmos aratók,
bozontosmellű-ágyékú bikák;
meredek partról ugráltak a vízbe,
lemosni a hétköznapi igát;
nyárfabokrok közt vetkőztek a lányok,
meglesték őket a pajkos fiúk;
mint felvetődő, ezüsthasú hal,
úgy tetszett éles, szűzi sikolyuk;
ingben fürödtek, szemérmetesen,
de a vizes ing testükhöz tapadt;
fürdés után facsargatták sokáig,
feltartott karral nedves hajukat;
majd asszonyok érkeztek a tanyából,
barna, egykedvű cselédnémberek,
az egyik karján ült, a másik mellett
szedte kis lábát az anyás gyerek.
 
A folyóba léptek és lassúdan
gázolták a sekélyedett vizet,
hasonlóan a méla tehenekhez;
ám egyre mélyebb víz következett, -
szoknyájukat a folyó közepén
felemelték már egészen hasig,
kötésig, azzal sem törődve, hogy tán
szemérmüket látják avagy lesik.
Combjuk tövét a Fekete-Körös
locsolta hűsen; gyűrűzött a víz,
folyt, mint az idő, mely világra hoz
minden szépet és a halálba visz;
szomorú arcukat a vízanya
széttörte-szórta, nem mutatta meg,
tán irgalomból. Mentek át a gázlón,
mint rossz legelőn tengő tehenek.
 
Mert jobbra-balra túl a gátakon,
miknek ormóján most végtelenül
őrt állanak a telefonkarók,
a föld, a hajdan mocsaras terül,
hová a hegyek lefutó vizét
öntötte ki a Fekete-Körös
évezrek óta; öntené ma is,
de a gát magas, a töltés erős;
erős az ember, elvette a földet,
a folyónak szoros utat szabott,
s ahol víz áradt, nádas, erdő zúgott,
vetemények hullámzanak ma ott;
uradalmak terülnek jobbra-balra, -
mágnás, pap, örmény, zsidó ott az úr;
szorongó falvak népfeleslege
cselédkenyérre, pusztára szorul.
 
A folyóhoz még annyi köze van:
retteghet tőle, és ha fenyeget,
állhat a gátra; fürödhet vizében,
ha ráér, ha fojtják a melegek;
szennyes ingét-gatyáját, pendelyét
sulykolhatja; disznót, marhát, lovat
úsztathat benne; de ne merjen fogni
se hálóval, se horoggal halat;
vad a határban, vad madár az égen,
csupa tulajdon, csupa tilalom,
csillog a nap lenn a Körös vizén
és fenn a gáton, csendőrszuronyon;
pedig a nép, a nép hordta a földet,
s csendőrt is a nép szülte, a nép;
szerencsétlen Nimród, aki tulajdon
vermébe és saját tőrébe lép.
 
Kiszabadíthatná a rab folyót,
hogy öntözzön meg minden szomjazó, 
cserepes földet, mossa ki a szíket,
ahol ujjnyira virágzik a só;
elátkozott mező, amelyre már
harmat se hull epedő hajnalon,
s nyár derekán, a kopár legelőn,
rakásra hull az éhező barom.
Telehinthetné dús halastavakkal,
fürdőkkel a porfellegek alatt
fuldokló síkot, ahol a tüdővész
sípol és sárgult arcokat arat;
ahol elhallgattak a furulyák
és elnémult a mese és a dal,
s olyan a föld a csillagok alatt,
mint egy virágtalan nagy ravatal...
 
A Duna partján telik most a nyaram,
Pesten-Budán búsan barangolok;
mért vagyok itten? - kérdezem magamtól,
s folyton szülőföldemre gondolok;
a Dunánál, mely a Fekete-erdőn
fakad s Fekete-tengerbe szakad,
a Fekete-Körösre gondolok,
mely mint örök búm, árad és apad,
gátak közé szorítva, mint eremben
az élet vágya, s csontjaim megett
a gondolat: felszabadítani
az elnyomott szegény embereket;
összegyűjteni egy szent hadseregbe
minden népet és szárazon-vízen
harcolni, míg az egész földkerekség
egy akol és egy pásztor nem leszen. 


(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 162-166. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Petőfi Sándor: Hazámban (1842)


Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék.
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;

Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.

Azóta hosszu évsor született,
És hosszu évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.

A nagyvilág az életiskola:
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az út,
Az ember annyi sivatagra jut.

Ezt én tudom – mikép nem tudja más –
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kinált,
Hogy ittam volna inkább a halált!

De most a bút, a hosszu kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékezetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét;

Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét ízlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 82-83. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Csorba Győző: Szülőház (1975)



Légvonalban vagy kétszáz méter

A kémény kószáló füstjét akár
idáig hozhatja a szél

Idővonalban több mint ötven év

Ha légvonalban Hold-messzire lenne
ha légvonalban Tejút-messzire
ha másik Galaktika-messzire
az idővonal hosszáig nem érne

Légvonalban vagy kétszáz méter

Jók a falak a kémény a tető
az ablakok a kapu s a kilincs
így elmerengve hát a kora estben
világos hogy nyugodtan bemehetnék
megpróbálhatnám a találkozást
világos így merengve képzeletben

De álltam már előtte sokszor
valóságban alig karhossznyira
s az ötven év idővonal közénk állt
megtudtam akkor hogy hiába tenném

a folyosó kék-piros lapjain
talpam nem koppanhat s ujjam se (bár
meszes lesz) nem érezheti falát
s az ajtó az sem nyílhatik ki többé

A szülőház megszült tartott kicsit
aztán kitett s végzett velem
A szülőház nem érzeleg
szagom idegen lett neki
kimutatja hogy semmi köze hozzám

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról  34-35. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)