A Körös volt a mi folyóvizünk, -
odajártunk fürödni nyáron át;
mint végtelen magas kerítés,
úgy zárta el szemünk elől a gát;
mint egy magas fal az ugró oroszlánt,
vár az életfogytiglani rabot,
kitől elvenni mégsem lehetett
az életet, a ragyogó Napot,
a Holdat, a csillagok ezreit,
emlékeit s álmát a gáttalan
szabadságról, félelmes erejét,
tervét, hogy egyszer kitör és rohan, -
meghagyták mégis hosszú életét;
természetes halálát nem merik
elvenni; folyhat, Fekete-Körös
a gáttalan Fekete-tengerig.
Alig vártuk, hogy fenn legyünk a gáton,
versenyt futottunk. Büszke volt a bér:
az látja meg elsőnek a folyót,
aki a gátra elsőnek felér;
ruhánkat már előre levetettük,
s a forró porban vágtattunk vadul
a víz felé, mint a szilaj csikó,
ha az ólból mezőre szabadul.
Mintha várat foglaltunk volna el,
lihegve álltunk a gát tetején,
lent csillogott a Fekete-Körös,
fürdött benne a tikkadt nyári fény;
lenn kullogott medrében a ravasz,
szégyellve mintegy széles árterét;
mintha sose verdesné zavaros,
tajtékos árral a gát tetejét.
Legények jöttek, izmos aratók,
bozontosmellű-ágyékú bikák;
meredek partról ugráltak a vízbe,
lemosni a hétköznapi igát;
nyárfabokrok közt vetkőztek a lányok,
meglesték őket a pajkos fiúk;
mint felvetődő, ezüsthasú hal,
úgy tetszett éles, szűzi sikolyuk;
ingben fürödtek, szemérmetesen,
de a vizes ing testükhöz tapadt;
fürdés után facsargatták sokáig,
feltartott karral nedves hajukat;
majd asszonyok érkeztek a tanyából,
barna, egykedvű cselédnémberek,
az egyik karján ült, a másik mellett
szedte kis lábát az anyás gyerek.
A folyóba léptek és lassúdan
gázolták a sekélyedett vizet,
hasonlóan a méla tehenekhez;
ám egyre mélyebb víz következett, -
szoknyájukat a folyó közepén
felemelték már egészen hasig,
kötésig, azzal sem törődve, hogy tán
szemérmüket látják avagy lesik.
Combjuk tövét a Fekete-Körös
locsolta hűsen; gyűrűzött a víz,
folyt, mint az idő, mely világra hoz
minden szépet és a halálba visz;
szomorú arcukat a vízanya
széttörte-szórta, nem mutatta meg,
tán irgalomból. Mentek át a gázlón,
mint rossz legelőn tengő tehenek.
Mert jobbra-balra túl a gátakon,
miknek ormóján most végtelenül
őrt állanak a telefonkarók,
a föld, a hajdan mocsaras terül,
hová a hegyek lefutó vizét
öntötte ki a Fekete-Körös
évezrek óta; öntené ma is,
de a gát magas, a töltés erős;
erős az ember, elvette a földet,
a folyónak szoros utat szabott,
s ahol víz áradt, nádas, erdő zúgott,
vetemények hullámzanak ma ott;
uradalmak terülnek jobbra-balra, -
mágnás, pap, örmény, zsidó ott az úr;
szorongó falvak népfeleslege
cselédkenyérre, pusztára szorul.
A folyóhoz még annyi köze van:
retteghet tőle, és ha fenyeget,
állhat a gátra; fürödhet vizében,
ha ráér, ha fojtják a melegek;
szennyes ingét-gatyáját, pendelyét
sulykolhatja; disznót, marhát, lovat
úsztathat benne; de ne merjen fogni
se hálóval, se horoggal halat;
vad a határban, vad madár az égen,
csupa tulajdon, csupa tilalom,
csillog a nap lenn a Körös vizén
és fenn a gáton, csendőrszuronyon;
pedig a nép, a nép hordta a földet,
s csendőrt is a nép szülte, a nép;
szerencsétlen Nimród, aki tulajdon
vermébe és saját tőrébe lép.
Kiszabadíthatná a rab folyót,
hogy öntözzön meg minden szomjazó,
cserepes földet, mossa ki a szíket,
ahol ujjnyira virágzik a só;
elátkozott mező, amelyre már
harmat se hull epedő hajnalon,
s nyár derekán, a kopár legelőn,
rakásra hull az éhező barom.
Telehinthetné dús halastavakkal,
fürdőkkel a porfellegek alatt
fuldokló síkot, ahol a tüdővész
sípol és sárgult arcokat arat;
ahol elhallgattak a furulyák
és elnémult a mese és a dal,
s olyan a föld a csillagok alatt,
mint egy virágtalan nagy ravatal...
A Duna partján telik most a nyaram,
Pesten-Budán búsan barangolok;
mért vagyok itten? - kérdezem magamtól,
s folyton szülőföldemre gondolok;
a Dunánál, mely a Fekete-erdőn
fakad s Fekete-tengerbe szakad,
a Fekete-Körösre gondolok,
mely mint örök búm, árad és apad,
gátak közé szorítva, mint eremben
az élet vágya, s csontjaim megett
a gondolat: felszabadítani
az elnyomott szegény embereket;
összegyűjteni egy szent hadseregbe
minden népet és szárazon-vízen
harcolni, míg az egész földkerekség
egy akol és egy pásztor nem leszen.
(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 162-166. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése