Eső esett az éjjel
s hol tegnap este még
öleltelek, a rét
füvén, most szerte-széjjel
az avaron sötét jel,
az ősz könnycseppje ég.
Sír az egész vidék
s lábunk tócsába lépdel.
Ősz van már. S menthetetlen,
ki - mint én - oly ügyetlen,
s egy kis zugot se lel,
csak mint egy kivert árva
bolyong az utcán járva
szerelmeivel.
(1957)
A nő, ki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír... Mert nincsen irgalom.
Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli.
Siet... feléje nyúl sután...
más otthon ízével teli;
a zsebkendőjén , ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.
Csak, mint a napfény, felragyog,
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.
Néha, ha fáradt s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas... felzokog
mert oly sokat van egyedül.
De mért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér,
szeretne élni boldogan:
fényes vasárnap járni kinn,
büszkén, karolva vinni őt,
mutatni: Nézzétek! Enyim!
Állni a pletykálók előtt,
s nem mellékutcák kis, sötét
zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét,
ha ismerős, ki ott haladt.
A nő, ki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet ad:
hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat...
*
Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
kiknél csupán szeszély a csók,
- mert hogy a vérük fiatal -
hanem azokról, kik szivét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere,
akik megértők, csöndesek,
nyomukban nem hull szét család,
csak bennük mélyebb s fáj a seb
látva kis lánykák mosolyát,
érezve, hogy nincs - bárha van
az, aki van - de nincs velük;
és a sírás is hasztalan,
akár az egész életük.
(1960)
