Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből

Megismerkedésem Petőfivel

„Gondoljak reád?! Igen, fön-

séges szellem, míg emlékezet

lakik fejemben!”

Shakespeare

A múlt század negyvenes éveinek elején, Petőfi költeményei már közismeretűek voltak, midőn vele családom körében személyesen megismerkedtem. Szabad szárnyalású szellemi termékei, a tavasz virágainak üdítő, balzsamos illatával hatoltak be iskolánk ódon falai közé s szívünk-lelkünk mámorában, a jelentkező világosság derengését hozsannával üdvözölte az újhodni vágyó ifjúság. Verseit szavaltuk, daloltuk mindenfelé.

Petőfi, ifjú éveiben színésszé lenni vágyott. Lenyűgözhetlen, szabadságért hevülő lelke egész szenvedélyével ragaszkodott a független színészi pályához. A színköltészet remekei után való sóvárgása, a burkolt, de föl-fölcsillámló szabad gondolatok nyilváníthatása, a művészet fönséges rejtelmei, a dicsőség varázsa s a mindenekfölött való magyar sovinizmusa, ellenállhatlan erővel vonzották, hevítették nemes érzelmektől duzzadt keblét, nagyratörő szellemét... Hogyne kívánta volna hát megismerni, színről-színre látni azt, akit vidéki vándorlásai közben a „színészet mintaképéül” hallott emlegetni, a színészek elsőjét, a legjelesebbnek hirdetett Egressy Gábort. A nagy példány deleje ellenállhatlanul vonzotta lényét, majd hozzáfűzte egész életére.

Ha Petőfit vándorlásai közben sorsa a fővárosba hozta, utolsó fillérét is a Nemzeti Színház előadásainak megtekintésére áldozta, hogy atyámat láthassa. Vacsorapénzét – mint ő maga mondá – édes örömmel adta oda egy-egy karzatjegyért, hogy atyám játékától „részegülten” térhessen haza s éberálomban tölthesse az éjt színészi ábrándképeivel. Ha pénze nem volt: statisztának vétette föl magát a Nemzeti Színházhoz, hogy atyám művészetét közelebbről szemlélhesse. Ha erre sem nyílt alkalma: órákig elácsorgott nappal a színház előtt, hogy atyám jövetelét bevárva, lépéseit némán, észrevétlenül kísérhesse a főváros utcáin. E rajongása atyám művészete iránt nem csökkent egy pillanatra sem, sőt évről-évre fokozódott.

Petőfi önismeretre jutva, a színészi pályáról nehezen bár, de végképp lemondott. S mint nekünk később bevallá, e lemondásra főképpen atyám művészetének fölismerése, nagysága késztette leginkább, melyet saját színészi képességével elérni, de még csak megközelíteni is lehetetlennek tartotta.

Költői tehetsége izmosodásával állandóul Pesten telepedett meg. S már, mint az „Életképek” című folyóirat munkatársa, a szerkesztőségi szabadjeggyel látogatta a nemzeti színházi előadásokat, leginkább akkor, ha atyámnak nagy szerepe volt. Ezt mindig végignézte, noha nyugtalan természete a türelemmel mindig erős harcban állt.

Ideáljával, atyám művészetével volt szíve-lelke eltelve, időn „III. Richard” alakítását tőle átélvezte... Érzését, gondolatát nem tarthatta vissza többé. Elhatározását nyomban követte a tett, s ebben nem ismert habozást, ingadozást. Az előadás után felszólította a mellette ülő Sükeit, a jeles esztétikust, atyám legrégibb barátját, hogy vezesse őt azonnal a színpadra, atyám öltözőjébe, s mutassa őt be. A dadogó Sükei a legnagyobb készséggel vállalkozott rá. Atyám öltözőjébe érve Sükei nagy sebbel-lobbal hozzákezd a bemutatáshoz; de minél hevesebben igyekszik ennek eleget tenni, dadogása annál makacsabbul lekötötte beszélőképességét:

- Va-va-va-van... sze-sze-sze-szer – hebegé.

- Szervusz, Gábor! – kiáltott közbe türelmetlenül Petőfi.

- Kedves Sándor! – viszonzá atyám. Ezzel megölelték, megcsókolták egymást s egy meleg kézszorítással megkötötték az egész életükre kiható barátságot.

Atyám, a színházból hazajövén, lelkesülten e szavakkal nyitott be a szobánkba:

- Anyjuk, tudod-e mi újság? Megismerkedtem Petőfivel! – s a legnagyobb öröm és elragadtatás hangján beszélte el nekünk az egész bemutatási processust.

Barátságuk ez időtől kezdve napról-napra bensőbb, szilárdabb lett. Közös elvek és érzelmek fűzték őket egymáshoz mind szorosabban, elválhatlanul. Atyámat épp úgy hevítette a Petőfi költészete, mint ezt lelkesítette atyám művészete. Hévmérőjük nem szállt alá soha, sőt, időről-időre tehetségeik izmosodásával folyvást emelkedett.

Atyám épp úgy örvendett a Petőfi sikereinek, int ez atyám növekvő fejlődésének, melyet, hogy minél többször élvezhessen, gyakran, még vidéki vendégszereplési útjára is elkísérte.

Hazafiságuk, szabadelvűségük, rendíthetlenül egy színvonalon állt. Ember- és világismeretük, társadalmi és politikai hitvallásuk, erkölcsi és esztétikai érzékük, vasszorgalmuk, előre törekvésük, valamint jellemszilárdságuk bármily körülmények között összhangzó és változatlan volt.

Erősen demokratikus, köztársasági érzelműek lévén, rajongásuk a népjogért, a haza függetlenségéért, mint általában minden nemesebb eszméért, egy fokon, egyenlő mértékben nyilvánult. Épp oly csodálattal voltak eltelve a francia és angol forradalom nagy alakjai, mint az amerikai és lengyel szabadsághősök iránt.

Míg Shakespeare-t és Moliére-t bálványozták: lángoló honfiúi érzéssel buzdultak nemzetünk jelesei: Vörösmarty, Arany, Tompa, Garai, stb. dicsőítésére.

Kossuthot imádták; Bemet istenítették.

Csakis ez egymásban fölismert és nagyra becsült tulajdonságaikkal forrt egybe – természetszerűleg – oly szorosan barátságuk, melyet nem zavart, nem szakított meg még – a halál sem.

Mint ernyedetlen szorgalmú emberek, legtöbb idejüket otthonukban töltötték, s a színházon kívül, más közhelyet alig látogattak. Az éjszakázásnak mindketten rabjai voltak. Petőfi csaknem minden éjszakáját íróasztala mellett virrasztotta át; s atyám minden szellemi munkáját az éj csöndjében szerette végezni.

Atyám épp oly sovány és sápadt volt, mint Petőfi, sőt ez a sok dohányzástól inkább fakó színű. Atyámat épp úgy féltettük a mellbetegségtől, mint ő féltette Petőfit a sorvadástól. De ez aggodalmak dacára egymás társaságában mindketten felvillanyozottak életvidorak voltak.

Majd együtt látogatták a „Nemzeti kört” a Kunewalder-házban, hová Vörösmarty vezette be őket. Petőfi újabb költeményeivel, atyám: a Vörösmarty, Petőfi, Garai, Tompa, Czuczor s más jelesünk költeményeinek elszavalásával mutatkozott be E „kör” segítette „később Petőfi az „Összes költeményei” első kiadásához; atyámat pedig minden egyes költemény elszavalásáért egy-egy arany tiszteletdíjban részesítette.

Rokonérzelmeiknek külsőségekben is igyekeztek később kifejezést adni. Egy időben atyám a német divat ellensúlyozására keleti mintázatú selyem damaszt kelméből csináltatott magának sajátos szabású attilát. Egészen hasonlót készíttetett magának Petőfi is. Termetük csaknem egyenlő középmagasságú volt. Járásuk egyaránt gyors és ruganyos. Egyikük sem szeretett a járdán menni, hanem lehetőleg az utca közepén, melyet a forgalom, az üzérkedési szellem nem tett oly túlzsúfolttá, s a gyalogjáróknak csaknem járhatlanná, mint jelenleg. Gondolataikba mélyedten alig vetettek ügyet a járókelőkre, hogy bókolgatásnak, megszólítgatásnak ne legyenek kitéve. Ezért sokan dölyfösöknek, összeférhetetleneknek tartották őket.

Petőfi, int én ismertem mindig attilában járt, pantallonban; - nyakkendőt sohasem viselt, hanem lazán begombolt, keményítetlen inggallérja látszott ki csupán, inkább az attilán belül, s nem

ficsúrosan kihajlítva, mint ahogy vásárra készített arcképein szeretik feltüntetni. Zimankós időben fekete gallérköpenyét vette föl; más felsőruhát sohasem hordott, télen sem.

Közbevetőleg megemlítem, hogy Petőfi leghűbb arcképe az, melyet Barabás Miklós jeles festőművészünk rajzolt 1848-ban: fringiával az oldalán, a bal karján széles nemzeti színű szalaggal, s a mellén korona nélküli magyar címerrel, melyet neje: Szendrey Júlia hímzett, veres, fehér, zöld színű gyöngyökkel; e mintát Etel nővéremtől vette, ki atyámnak hasonlót készített.

Petőfi hangját a sok éjjelezés s különösen a szakadatlan dohányzás, tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt. Az „S” betűt kissé öblösen ejtette. Szabatos kifejezései: igazi magyar akcentussal – tájszólás nélkül – hullámoztak nagy hófehér fogai közül. Két szemfoga, ha nevetett, a fogsorából kissé előbbállónak tűnt föl; ezt, a kényesebb ízlésűek, rendellenesnek, kevésbé rokonszenvesnek találták; azonban a mi szemünkben: egyéniségének varázsa, költői lelkülete teljesen eltüntette támadható skrupulusainkat.

Erős állcsontjai, sovány arcának rendkívül határozott jelleget, erős kifejezést adtak, s előhaladottabb korúnak tüntették föl, mint amennyit ifjú éveihez  mért vékony bajusza mutatott.

Szépvágású, tündöklő nagy fekete szemeiben tükrözött egész lelkivilága. Ifjúi hév és szellemerő, ábrándosság és férfias akarat, szívjóság és nemes harag gyúpontja volt az. Egzaltált perceiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam.

Magas értelmiséget sugárzó domború homlokát sűrű fekete haj körítette, melyet fölfelé fésült, választék nélkül.

Petőfi azidőben többnyire egy kopott, elnyűtt lovagvesszővel járt, melynek foszladozó végét göcsre kötötte, hogy a továbbfoszlástól megóvja. Nyelét egész marokra fogta s nagyokat suhintott vele menetközben a – levegőbe, s ha tehette, legörömestebb egy-egy útjába tévedt, kudorgó pincsi-kutyára. „E mihaszna fajt ki nem állhatom”, mondá, midőn egy alkalommal vele mentem -, s ritkán mulasztotta el, ha pár lépés kitéréssel is, hogy egész erejével rájuk ne suhintson.

A már említett „III. Richard” előadása után gyönyörű színbírálatot írt az „Életképek”-ben atyám alakításáról. Majd megáradt szíve-lelke egész melegségével írta meg hozzá gyönyörű versét:

„Megénekellek, bár te léssz oka,

Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:

Lerészegitéd szomjas lelkemet

Müvészetednek édes italával!...” stb.

S a bemutatkozást követő naptól kezdve házunknak csaknem mindennapos látogatója lett. Nálunk csakhamar otthonosan érezte magát. Családunk tagjaival szemben: dévajkodó, vidám, szeretetreméltó s szellemi sziporkázásaival végtelenül kedves, lebilincselő tudott lenni. Ezért mindig örömriadallal fogadtuk megjelenését, a nap bármely órájában. Atyámnak nem lehetett oly szorgos elfoglaltatása, mit a Petőfi jöttekor abba nem hagyott, - s komorságát föl ne derítette volna. Rendesen egy-egy költeményét hozta el atyámhoz, hogy bemutassa, mielőtt kinyomatta. Szerette hallani atyám előzetes véleményét, melyre sokat tartott. S minthogy verseit jobbára éjjel írta meg: a kézirattal azon melegében olykor már a hajnali órákban atyámnál volt, akit rendesen ébren talált. Nagy hatással volt e közlékenység Petőfire, mert tudta, hogy atyám épp oly őszinte, mint szigorú bírálója, - s akit mindig extázisba hozott lángelméjének tökélyesbülő termékeivel.

Kora reggeli látogatásaival legelőbb is nekem és Árpád öcsémnek kellett tudomást vennünk; mert mi az atyám előszobájában háltunk s Petőfi – átmenőben – először is minket riasztott fel, ébresztőül rendesen egy-egy hatalmas „barack”-ot nyomván csontos ujjaival a fejünkre. S meggyőződésből mondhatom, hogy Petőfi – minden véznasága mellett is – kitűnő izomerővel bírt. Parolái, mikben egyszer-másszor részesített, oly ropogósak voltak, akárcsak a Jókai vasmarkú kézszorítása, melyről kiváló humoristánk: Bernáth Gazsi azt jegyezte meg, hogy „még a besztercebányai prés alatt megedzett rézgaras is óbégatna tőle!” Ám azért e parolák és barackok akkor sajogtak nekünk legfájdalmasabban, mikor már nem részesülhettünk többé belőlük.

Nagy családi örömünnep volt házunknál. Én és Árpád öcsém egy évi távollét után megérkeztünk Kézsmárkról a „német szó” kurzusáról. Minden oldalról ostromolnak, gyötörnek a német beszéd examinálásával. Persze, hogy sikertelenül; mert a németből alig tudunk valamit. A kézsmárki polgárság már akkor inkább szeretett velünk magyarul társalogni s így az ottlétünknek kevés foganatja volt. S visszajöttünk úgy, ahogy elmentünk: sült magyarokul. Petőfi titkolt örömmel vette ezt tudomásul, s ezért legtöbbet dévajkodott velünk, látogatásai alkalmával német kérdéseivel, faggatásaival...

- No hát – mondja -, ha le tudjátok fordítani a német versemet: megkérem a nagymamát, hogy holnapra lekváros derelyét készítsen a számotokra!

Ez volt a legkedvesebb ételünk, amellyel biztosan lépre csalhatott bennünket. Papírt vett elő s leírta a verset:

„Drei Apfel und a halber,

Liesz dich rufen: kamst nicht her,

Bist nicht kommen: bliebst dahaam,

Bist geworden Fra-maam.

Hej, huj! meinetwegen!

Hab’ ich auch a Bluml gsegen:

Hej, huj! Sommers thu ichs pflücken pflegen.”

- Íme, itt van; holnap előkérem a fordítását.

S a verset a markomba nyomta, távozott.

Mintha egy arasznyit nyúlt volna az arcunk meglepetésünkben, ijedtségünkben. A családtagok tanácstalanul sompolyogtak el mellőlünk. Bálvánnyá merevülten, csak ketten maradtunk az asztalnál: öcsém és én. Jó ideig szótlanul bámultunk egymásra... Némán és kétségbeesve kerestük egymás szemeiben a vigasztalást, a kibontakozás módját. Hasztalan. Nincs szabadulás. A gonosz Sándor bácsi pellengérre állít bennünket: ránk süti, hogy nem tudunk németül. Kihez folyamodjunk segítségért?... Hiszen az egész családunkban nincs senki, aki annyi német tudománnyal bírjon -, mondám szorult lélegzettel, nagy szünet múlva. De bizony van! – vág közbe nagy fifikával Árpád öcsém. Hát Etelka?!... Forduljunk hozzá! Neki kell bennünket megmenteni a szégyentől!... esetleg: a fenítéktől!... Etel nővérem már két év óta járt a Tóth Teréz híres nevelőintézetébe. Azidőben elsőrendű nőnövelde volt a fővárosban, hová keresztatyja: Fáy András költségén volt fölvéve. Hogyne tudna ő németül? hiszen a hét bizonyos napjain a tanrend szerint csak németül szabad az intézetben beszélni. Neki bizonyosan van már annyi gyakorlata, hogy a Petőfi feladványát megfejtheti. Ez eszmétől megragadva mintegy villámütésre ugrottunk fel s rohantunk Etelkához.

Az egész délutánt a fordítással küszködve töltöttük nővérem – és a német szótár segítségével. A szavakat szép szórendben le is fordítottuk. De a mondatok összefüggését sehogy sem bírtuk megtalálni.

Régi jó cselédünk: a Trézsi hozta az uzsonnakávét, s töprengésünket látva, közbeszól: „mindjárt elhozom én a Francit – ez volt az udvarlója -, ő jól tud németül, majd segít az maguknak!” S úgy lőn, mint mondá. Az elősiető Franci csakugyan már az első sor fordításánál ráismert a német plundrába öltöztetett „Három alma meg egy fél” – kezdetű magyar népdalra, s nyomban el is énekelte nekünk nagy örömünkre és megvigasztalásunkra az egész szöveget; aztán addig ismételte, míg megtanultuk mindhárman.

Nosza, loholtunk mindjárt az örvendetes értesítéssel a nagymamához: „Nagymama! kedves nagymama! holnap lekváros derelye lesz; lefordítottuk ám a Petőfi versét s tudjuk is a nótáját!” S hogy meggyőzzük felőle: tüstént felolvastuk s el is daloltuk neki... S még a jó nagymama segített hellyel-közzel a dallam helyes éneklésében.

Másnap Petőfit kórusban vártuk az ebédre, melyhez híva volt... S a nagymama pompás lekváros derelyéjétől piroslott szánk, arcunk s az egész társaság kedélye a tudatban, hogy kifogtunk a Petőfi cselvetésén, aki jókedvében olyan édes barackokat nyomott jutalmul a fejünkre, hogy még másnap is dörzsöltük a helyét.

Többször hallottam híresztelni Petőfi felől, hogy ilyen-amolyan ellenszenves, durva modorú ember volt!... Igen ám, azokkal szemben, akik ellenszenvére, haragjára rászolgáltak. Mert szívből-lélekből utálta, megvetette a szolgalelkűeket, a hipokratákat, a nyegle szószátyárokat, a nagyképűsködő himpelléreket, a tehetség nélküli feltolakodókat, az idegeneket majmoló divatbohócokat, kiket a társadalom harlekénjeinek tekintett, az elvteleneket, az aposztatákat, s különösen a gyanús, a rossz hazafiakat. Mintha most is hallanám ez utóbbiakat sújtó anatémáját: „Kötelet, golyót nekik!”

Tudva van, hogy Petőfi mindenekfölött egyenes lelkű, hízelgést nem ismerő, szókimondó, szabadgondolkozású ember volt. A jók és méltók iránti szeretetében határtalan, a rosszak és méltatlanokkal szemben irgalmatlan.

Ihletsége roppant látókörével, csodás erőinek tudatában nem ismert határt. A fény nem vakította, a sötétség nem félemlítette meg. Bátor, szabad sasként emelkedett a nap tüzéhez, hogy fényét vizsgálja és szintoly szabadon és merészen csapott alá a haza földjén burjánzó korcsokra, árulókra, kikkel szünetlen harcban állt.

Azonban semmi sem bizonyíthatja hathatósabban Petőfi gyöngéd érzelmeit, nemes ízlését, fönnkelt gondolkozását, szeretetreméltóságát, mint teljes meghódolása az érdemesek – a nemzet jelesei -, legjobbjai előtt, kiket nagyra becsült, szeretett s akikkel állandóan a legbensőbb egyetértésben, viszonyos barátságban élt.