Benedek Aladár (1843-1915): Anyám halálakor (Nov. 15. 1863.)

 

Az égő kínnak nincsen szózata:

Hallgatnom kéne hogy megértsenek…

Hallgatnom s sírnom oly szivszaggatóan,

S oly könyhullatva, hogy megirigyelnék

A felhők omló könnyem záporát,

S fölmenydörögve versent öntenék ki

Ők is, mi bennök szinte csak teher!...

De sírni én már többé nem tudok…

Kiszárítá már könnyeim forrását

Nagyon, nagyon rég a bú s szenvedés,

melyek, mióta önszárnyamra keltem,

Azóta mindig gyötrenek…

 

Isten! csak most, csak most az egyszer engedd,

Hadd hulljanak ki könnyeim e drága,

E szent tetemre, ki hozzád rokon volt

Míg élt, mert jó volt, oly jó mint te vagy!...

Oh, hagyd kisírnom e szörnyü tehert,

Mely itt belől ugy nyomja e szivet,

S mely oly kemény miként a börtönágy!

Engedd csak most, és én megesküszöm,

Hogy míg az élet fogva tart s nem enged

Meghalnom – addig sohasem sirok!...

 

- Oh hát hiába kérem tőled ezt?

Kérés, könyörgés, minden hasztalan?...

Oh, úgy tetézz hát rám oly nagy tehert,

A mely megöl, mert oh hiszen nekem

Oly jól esnék most e jótétemény!...

- Miért is élni énnekem tovább:

Ha ő nem él, ki értem élt, s kinek

Forró szerelme táplált s biztatott,

S a megfagyástól őrzé lelkemet…

S ki azért lett, hogy én legyek, s kiben

Boldogságomra forga minden ér…

Ki mosolyomtól lelkesült s örült,

S ki bánatomban sírt és szenvedett…

Miért is élni énnekem tovább

Így egymagamba’, szeretetlenül?

S utóbb meghalni mégis, és miként?

Önző karok s mosolygások között,

Avagy talán csak bámész négy hideg fal

Megmozdulatlan társaságiban…

 

De hangom immár, érzem, elfulad;

Ajkam kiszáradt; nyelvem ón leve…

Anyám! anyám! ha tudnád, most fiad

Mit érez itt benn, s mily kín gyötri őt –

Ha felkelnél is, meghalnál megint…

- Azért aludj’ csak; légy békén, s nyugodt,

Meglásd, fiad majd eljő nem sokára:

Meglátogat és üdvözölni fog,

S elválni akkor többé nem fogunk…

Meglátogatlak, s elhozom neked

Igéretemnek fényes zálogát!

S mit teljesítni eddig nem tudék,

Erőm hiánya mert nem engedé:

Azt most betöltöm oly magasztosan,

Oly fényesen, mint csak annak lehet,

Kinek te adtál ehhöz szellemet!

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 17. sz. 1865. ápr. 23.

Benedek Aladár (1843-1915): A nyári éj

Hova lett az este? hova a kolompszó?

Hova a mezőknek vidor zaja s népe?

A pásztorfiúknak távolra elhangzó

Kurjantása?... minden bezárult az éjbe. –

Nem hallani már a dolgosok danáit,

Sem a kútgémeknek rekedt csikorgását:

Minden olyan csöndes, minden olyan néma,

Minden most nyugoszsza napi fáradalmát. –

Éj van; altató csend ül az egész tájon,

Az úton a fák is csak félre susognak:

Gyöngéden érinti őket a lágy szellő,

S regéket mond nékik, szépet, édes, hosszat…

Hallgatom, hallgatom, mintha én is ért’ném,

S eszembe jut rólok gyermekkorom s dajkám;

És mintha csak most is az ölében ülnék,

És mintha csak most is meséit hallgatnám…

El-elgondolkozom… s gondolkozásomból

Egy távolról hangzó kocsizörej ver fel;

De az nem felém tart, másik utra fordult –

Hol is késhetett hát ilyen késő éjjel? –

Ily zajok szakítják meg az éjnek csendét,

Meg aztán olykor egy-egy kis tücsök hangja;

De ezek is, a mint születnek, meghalnak,

Nem élnek sokáig, az álom nem hagyja.

Csak a szellő az, mi hosszasabban élhet,

Csak a szellő zokog, mintha szíve fájna;

Zokog de csak lassan, mint a megbántott s már

Félig kiengesztelt érzékeny kis árva,

Zokog, zokog, a míg kifárad, és aztán –

Aztán ujra csend lesz, minden újra hallgat;

Hallgatja a táj a csendet, és ez viszont

Hallgatja a némán regélő szép tájat..

Mint értik meg egymást, azt senki sem tudja,

Én sem tudom miként értem, mégis értem:

Értem minden szavok, mert bűvös jelekben,

Szellemhangzatokban szállnak át a légen…

Kibotlik a hold is a bárányfelhőkből,

Nagyot bámul mint egy süketnéma, s legott

Elkezdi folytatni útját, a mit neki

Örök átkul kínos balvégzete szabott.

Hallgatagon jár-kel, szomorúan ballag,

S önkéntelen én is szomorkodom vele;

Ő talán azért, mert nincsen megnyugvása,

Én pedig- hogy anyám e világra szüle…

De mi hát e világ? és mi ez az élet?...

Nagy erdőség, mely csak árnyakkal van tele…

Sűrű rengeteg, mely elrejti a gonoszt,

S hol a jóknak sincsen különváló helye…

De mi hát a gonosz? s mit neveznek jónak?

Mi különbség van e kettő között?... semmi –

Ah, de mit beszélek?! mért ez átkos bánat?

- Nem is jó ily késő éjen át fen lenni. –

Megyek, megyek tehát távolabb e helyről,

Ott egy susogó fa, alá heverészek;

Szememre jő talán majd az álom, s akkor

Veled álmodom, szép gyönyörű természet!

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 5. sz. 1865. jan. 29.