2013. nov. 29.

Tchicaya U Tam’si: Közösség I.



És aztán hirtelen,
mintha fejem törékeny lett volna,
és szemem túl nehéz,
eme álom végéig
hurcolandó dolgok súlyától
kizuhantam egy mozgalomból:
ki az utolsó örömből,
mely keringőzni látta a világot,
kutatva fehér ostyák után…

Ficam nélkül kizuhantam!
láttam embereket, embereket
torkukat, életük dalának
erőfeszítése alatt,
szakadtak a virradat részei

Fejem volt az én részem
szívem hozzáadódott
kizuhantam ahogy adtam őket
kezemet kificamítani

Állva miért fontam volna össze
karom és fogtam volna le lábam,
én ne indultam volna el feléjük
jókedvűen énekelt daluk
eleven testű visszhangja?

Inkább felbomlanék a savban
a laoszi Jarres síkságon
anélkül hogy törődnék
ápolásával egy sérült madárnak!

KÖZÖSSÉG II.

Mikor a férfi hívebb lesz a férfihez
az asszony figyelmesebb a holdra
a gyermek fogékonyabb apja cirógatására
kezem eljövő hajnalról készít rajzolatot
az élet újra megalkotja majd a testem
és váratlan kovakő emlékezetem
többé nem gyúrja majd a bűn agyagját
testvéreim közül egyiknek sem a hátán

Ó az Utolsó Vacsora kenyerének a fénye!
Ó ama kehely borának a melege!
minden egy áldott méh hasonlatosságára!
az életem már többé nem emészt el…

Nemrégiben szomorú volt embernek lenni
minden bőrszín külön gettót alkotott
a pórusokon át csak izzadva törtünk ki belőle
mindenütt ahol árnyék voltam csattogott a korbács
de már a nyelvem csattog
akár a keserédes csalán
amióta balzsamot tudtam facsarni a hangomból

PARANCS JÁNOS fordításai


(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1449-1450. old.)

Szenes Erzsi: Úton...

Forrás: Jackson Pollock -

Oly érdes lett minden már megint,
Minden úgy rikoltoz,
Ki köszörüli oly élesre a köveket,
Ki az, aki annyit kérdez,
Én?
Vagy engem kérdez valaki?
Kivel kiabálok, kivel veszekszem,
Vagy engem tép itt valaki?
A csönd már olyan mély és tiszta volt,
Azt hittem elfekhetem a gyepen nyugodtan
És minden megint olyan össze-vissza van.


Forrás: Nyugat 1924. 10. szám

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921): Véres szonettek



27
NOV
(szemelvények)


Ó, hol vagy, szív hőse, ki nemesen
fölkelsz, s szavad a hadnak: „ÁLLJ!” – vezényli?
Légy ősz bölcs, vagy virágzó büszke férfi,
mindegy, csak szólj már, hogy „elég legyen!” –
s világhős leszel! Ellenségeden
így győzz: testvéri jobbod nyújtva néki.
Hó zászlód tűzd a rőt romok fölé ki!
S kell-e, hogy végső leheleteden
alább ne add? Végig kell-e tusáját
a két erőnek vívnia vadul,
míg táncuk a serpenyők föl-le járják,
s a pusztítás gátat nem tudva dúl?!
Ez büszkén tűzi fel győzelme szárnyát,
s a vesztes mérlege a mélybe hull…

S ha a pokol dühének vége lett,
valóban megvalósul majd a béke,
a gyűlölet magának lesz a fékje,
s biztonság lesz úr a fortély felett?

Az igazság kapja a főhelyet?
Lesz jog? Telik-e bőven majd kenyérre?
Fegyver, bilincs elenyészik-e végre?
Kap-e ember s munka becsületet?
Tisztulást lelünk-e fürdő vizében?
Gőg alázattá, és könyörület
képévé válik az önzés szerényen?

S paranccsá lesz a hármas szeretet?
Vagy jaj, százszor jaj – a bosszú nevében –
a vesztesnek, s nektek is, győztesek?

Jöjj vissza, béke, hát! A népeket
barátságos olajággal köszöntsed,
táplálj, vidámíts, pezsdítsd föl erőnket,
s légy karban érc, és szívben lendület.

Oltsd ki a fajták közt a gyűlölet
fáklyáját, hogy ne lássunk soha többet
ifjú özvegyet, árvát, meg szülőket,
kik sírva sírnak holt fiúk felett.

Gyógyítsd sebünket, kárunkat töröld el,
vezéreld a nemzetek seregét
a cél felé, mely telve szép örömmel!
Vidd a népek diadalmenetét
a munka áldásos harcába! – jöjj el,
szeretet uralma, testvériség!

Hviezdoslav

(Ford.: Rónai György)

Virágh László: Időjáték



1.
A múlt mögöttem végtelen,
szemvillanás csak a jelen,
jövőm előttem rejtve van.

2.
A múlt már nincsen, elszelelt,
jövőmet el nem érhetem,
a jelent meg nem foghatom,
így talán nem is létezem.

3.
A múlt előttem: láthatom,
itt a jövő a hátamon,
jelenben élek gondtalan.

4.
A jövő előttem,
a múlt mögöttem,
de mi van alattam,
mellettem és fölöttem?

5.
Elmúltam, megjelentem,
jöttem, mentem,
amit láttam, jelentem,

jelentését meg nem fejtem.

Csontos Vilmos (1908-?): Imádság

Forrás: Nagy I. Gábor: Ima - www.kepafalon.hu

Imára kulcsolom két kezem
S hozzád fohászkodom, Istenem:
Hozz új hajnali fényt egünkre,
Boldog jövendőt nemzetünkre.

Adj hitet és biztató reményt,
Ne hagyd el a gazdagot s szegényt.
Óh nézd a fényes palotákat,
A kunyhókat s nyomor tanyákat:
Minden magyar szó imádság ma,
Jobb sorsát e nép Tőled várja.
Nézd,csonka törzs a rég hatalmas,
Sors a könny... beszélne: hallgass!
Kiált rá más hatalmi kényszer,
Ha egyszer kevés, rá kiált kétszer..
S hallgatnunk kell, de nem tudunk,
Csak imádságban halkulunk
S Téged kérünk,ki mindenünk:
Hitünk, reményünk, Istenünk!
Hallgasd meg esdeklő szavunk,
Egy a kérésünk s óhajunk:
Igazságunk,mely eltiporva,
Keljen életre ott a porba
S hozzon új tavaszt,új virágot:
Feltámadó, nagy magyar országot!

Ámen.

Szenes Erzsi versei héber fordításban



- Elisevá Szenes: Fökáát hámmesi (Selyemgombolyag).
Tirgém méhungárit: Itámár Jáoz-Keszt. Tel-Aviv. –

Az emberélet útjának felén járó költőnőről 1936-ban – a Szerelmet és halált énekelek megjelenésekor – azt írta Radnóti Miklós a Nyugatban: „Szenes Erzsi új könyve megvalósulás. Az asszonyi önkifejezés párosodása ez egy benső és tudatos puritánsággal, mely az asszonyi lélek sajátos és ritka fegyelme, szinte asszonyi klasszicitás.”

Korábbi két köteténél is (Selyemgombolyag. Kassa, 1924.; Fehér kendő. Budapest, 1927) kiemelte a kritika a dísztelen egyszerű szavak frissességét, pontosságát, tiszta varázsát, hangsúlyának művészetét.

Még egyszer olvashattunk tőle verseket, abban a könyvben, amely az 1939-41-ben papírra vetett megrázó szlovákiai Naplóját tartalmazta (A lélek ellenáll. Budapest, 1966.) Az akkor már másfél évtizede Izraelben megtelepedett szerző így vallott az előszóban: „A perszekució óta nem írok verset. A líra meghalt, valami visszavonhatatlanul eltűnt, elmerült, lehanyatlott horizontomon. Néha az az érzésem, hogy napom tűnt el, és már csak holdam jár odafenn.”

Az értő és érző fordító – a nálunk is ismert Itámár Jáoz-Keszt – a három kötetből válogat 23 verset. A hátralevő kettőt a nagy tragédia szülte, magyar eredetijét nem ismerem. Kár, hogy az utolsó ciklusból nem szerepel egy vers sem. Legalább a Nem sirattalak jöhetett volna, a gyermeki fájdalom megkövülése, vagy az üldöztetéskor fogant néhány kétségbeesett sor (Minél erősebb a méreg):

Minél erősebb a méreg,
annál több ének
virul ki ajkamon.
Mint aki a halálba készül,

s az élet utolsó jeléül
még egy vércsepp
tör fel szívéből,
s szája szélén megsül.

Így egy fiatalabb – a szerelem gondjaitól barázdált – arc tekint reánk a héber betűk mögül. Ezt a képet alázattal, lelkiismerettel és átéléssel segít megmintázni a fordító.

Hadd érzékeltessük munkáját két példával. Egy biblikus ízű hasonlat (Szerelmi Zsoltár):

Mióta Te szemeidet énrólam levetted
vagyok mint ami agyagból készült
és akárki kezében összetörök.

A héber a forráshoz közelebb kerül:

Vöénechá hászirótá méáláj máhér
lömáán ehje köchómer
bijdé is váis löhissávér.

A zsidó folklórból való kép a második szemelvény (Nem fáj nekem):

megdobálom őket mazsolával,
mint a templomban menyegző előtt a vőlegényeket,
őseim hite szerint..
cimmúké-énáv báhen ájádde
minhág chátán likrát kiddúsin
köfi dát ávótáj.

Az eredetivel való azonosulás nem megy a művészi hatás rovására.
(…)

SCHEIBER SÁNDOR
  
(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1588. old.)


Vízesés. Mai moldován elbeszélők



- Európa Könyvkiadó, 1971. –

A tizenhárom író huszonöt elbeszélését tartalmazó antológia nálunk első híradás a moldován irodalomról. A címben levő „moldován elbeszélők” megjelölés az egykori Besszarábia mai irodalmára vonatkozik. Kahána Mózes, a kötet válogatója, mindezt megírja a gyűjtemény utószavában.

Mindenképpen fel kell figyelnünk az antológia átlagon felüli színvonalára: nem kezdő írók szárnypróbálgatásai, hanem kiforrott, jelentős eredményeket elért egyéniségek elbeszélései kaptak benne helyest.

Legszembetűnőbb vonása a gyűjteménynek szoros kapcsolata a mindennapi élettel; innen ered tematikai gazdagsága, sokszínűsége, így a háború, a szerelem, a családi élet, a mindennapi munka különböző mozzanatai, a szocialista tudat problémái sorra megtalálhatók benne. Talán a háborúval foglalkozik a legtöbb elbeszélés: A komiszár, Petya Zubcov, Állomás az isten háta mögött, Oda volt a tanítónőért…, A vízhordó és Pókháló. Ezek azonban nem nagy harcokból, csatajelenetekből vagy rendkívüli hőstettekből merítik tárgyukat, hanem legtöbbször a közkatonák, a lágerfoglyok front mögötti életéből, a rájuk leselkedő életveszélyből. Az elbeszélések szereplői erős akaratú, céltudatos férfiak, akiket a szabadságért vívott harc s a fasisztákon való bosszúállás vágya emel az átlagemberek fölé. A legjobban tetszett Pavel Bocu Pókháló című elbeszélése, amelynek tárgyát egy koncentrációs tábor életéből merítette. Az író nem a lágerélet szörnyűségeivel hat ránk, az agyongyötört emberek közül egy férfit és egy nőt emel ki, akikben olyan nagy a szabadulás utáni vágy, hogy fogytányi erejükkel kiszöknek éjszaka az őrtornyokkal körülvett koncentrációs táborból.

Több elbeszélés szól az örök témáról, a szerelemről: Vízesés, Anton Horodinka, Szemernyi boldogság, Viszontlátás. A legművészibbnek a címadó Vízesést érezzük. Írója, Borisz Vlesztaru, érdekes mellékepizód köré csoportosítja a történetet, s azon keresztül fejti ki a mondanivaló lényegét: a hegyekben pihenő férfit egy ott megismert asszony példás hűsége vak férje iránt döbbenti rá férjes asszony szerelmesétől érkezett levele igazságára: „… sem boldogság, sem öröm sem lelki nyugalom nem fakadhat mások szerencsétlenségéből…”

A nők különben több más tárgyú elbeszélésnek is fő alakjai (Rubanka, Az aranyfülű cica, Pihenés), s a múlthoz képest megváltozott társadalmi helyzetüket az utóbbi írás szereplőjének egy idős falusi asszonynak történetén lehet lemérni, aki életében először jut el egy nyári üdülőbe, de itt sem tudja elképzelni az életet munka nélkül, s hol a konyhán, hol pedig az udvaron tevékenykedik, s végül beutalási idejének lejárta előtt hazamegy, mert otthon sok a munka. A két másik elbeszélésben, a nők egyenlő munkapartnerei a férfiaknak, s fejlett szocialista tudatuk is, így Rubanka, a hasonló című, e folyóiratból már ismert elbeszélés hőse erőteljes egyéniség, aki nem tartja tisztességes embernek a kolhozban vele dolgozó, nagy családú Toadert, mert egyszer szorult helyzetében krumplit lopott szomszédja udvaráról. Ion Druce ebben az írásában hitelesen megformált női alakot állít elénk. Az aranyfülű cica című elbeszélés szereplője, Agna mérnöknő, kiábrándul orvos-férjéből, aki kocsira gyűjt, és adományokat fogad el betegei hozzátartozóitól. Kár, hogy Raisza Lungu írásának epikai anyaga kissé szertefolyó.

Az ember soha nem szánő harca a természettel szintén helyet kap az elbeszélések témái között. A gyűjti a kút a vizet és A vizek a mélyből fakadnak a sík vidék fontos problémájáról, az életet adó vízről szól. Ez utóbbiban érzékletesen megelevenített kútásás tanúi vagyunk, s együtt szurkolunk Ion Merla kútásó sikeréért.

A víz különben mint természeti kép és mint jelkép is gyakori, így többször szerepel a Dnyeszter és a Prut folyó; ez utóbbi – a Vízesés című elbeszélésben – mint a szerelmes levélből készített papírhajót elsodró, sorsfordulót jelentő szimbólum is. A Kakukk-kút című írásban a kút vize az eltűnt ifjúkort jelképezi.

Nehéz lenne az antológia íróit valamilyen csak megközelítően is érvényes rangsorba állítani; a tárgyalt írókat egyáltalán nem ilyen meggondolásból mutattuk be, erre nem is vállalkozhattunk, mert ez a kötet első ismerkedésünk ezzel az irodalommal, s tájékoztatásunkra csak a gyűjteményben közölt rövid életrajzok szolgálnak.

Mindkét fordító kitűnő munkát végzett. Kahána Mózes munkájának legjellemzőbb vonása a nem tévedő, nagy írói biztonság; Miszti László tolmácsolásainak – a kötet kétharmada az ő munkája – jellemzője a kiegyensúlyozott stílus, melyet színessé, változatossá tesz az erdélyi tájnyelvből táplálkozó, s az eredeti írások nyelvi sajátságait jól érzékeltető ízes, népi szókincs.

DOMOKOS SÁMUEL


(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. – 1589. old.)

Alan Sillitoe: Indulás az életbe (A Start in Life)



- W. H. Allen, London, 1970. –

„Megtudom, miről is van szó tulajdonképpen, hazaviszek még néhány könyvet, hogy megértsem, mi mozgatja a világot” – ezt gondolja magában az 1961-ben megjelent Sillitoe regény, Az ajtó kulcsa hőse, Brian, hazatérőben a malájföldi függetlenségi harcos kommunisták elleni irtóhadjáratból, otthona, családja, munkahelye, haverjai felé, Angliába. Briant élettapasztalatai tanítják meg a kizsákmányoltak iránti szolidaritására, ez a szolidaritás azonban részéről csupán ösztönös, érzelmi fogantatású. Ő maga is érzi ennek fogyatékosságát, elégtelenségét, és úgy véli, „könyveket” is kellene olvasnia ahhoz, hogy megértse, „mi mozgatja a világot”.

Tchicaya U Tam’si: Profil



Tépjék ki szemeimet
hogy ez az arc
távozzék szívemből!

Horgászom a víz fekete
mikor a horgot kirántom
fekete ebihal rajta
kit a vízbe visszadobok.

Szerelem, ki önmaga szívét
lobbantja lángra!

- Ezek a szemek – komor zöldek
Kovakő élű kiugró szikla
hús ellen támadó
Kemény, száraz mégis versgyűjtemény.

Puha ajkakról álmodom
Láttam a fényt
hegyi patak kavicsai közt
élő vízzé változom át
hajszolva egy ágyat
hajszolva egy szerelmes profilt


(Forrás: Nagyvilág  XVII. évf. 10. szám, 1972. okt. - 1448. old.)

Bernard Malamud (1914-1986): Isten haragja



Glasser, a fakóhajú, vizenyős-kék szemű nyugdíjas templomszolga a 6. utca melletti 2. Avenuen lakott legkisebb lányával egy vörösre festett háromemeletes ház legfelső emeletén. Gyűlölt a lépcsőkön fel- és lemászni: fáradt volt és ingerlékeny. A közeli régi zsinagóga tölgyfa ajtajait beszögezték, ablakait bedeszkázták: a fehérszakállú rabbi elutazott fiához, Detroitba. A templomszolga hatvanötödik évében járt: a társadalombiztosítótól kapott járadékot, meg még egy kevéske nyugdíjat a zsinagógától, melyet harmincnégy éven keresztül hűségesen szolgált. Lucille, nemrég elhunyt második feleségének egyetlen gyermeke, a nagymellű, huszonhat éves lány, aki magát a telefonban Lucinak nevezte, napközben segédkönyvelőként dolgozott egy linóleumgyárban. Egyszerű és magányos teremtés volt. Így a házban ritkán csöngött a telefon.

Attól kezdve, hogy az imaház bezárta kapuit, a templomszolga napjában kétszer kiföldalattizott a Canal Street-i zsinagógához. Első felesége halálának évfordulóján kaddist mondott mindkélt felesége emlékére, és kis híják legkisebb lányáért is. Néha, amikor eszébe jutott, ingerelte lányának sora. Vajon, miért vagyon én ilyen szerencsétlen a lányaimmal?

Mindent összevéve, bár kétszeresen özvegy volt, Glasser Isten segítségével tűrhetően éldegélt. Keveset követelt magának, mint az olyan ember, aki magában is jól megvan. Első házasságából való lányaiból nem sokat látott: Helen már negyven éves elmúlt, Fay pedig harminchét. Helen férje, egy iszákos alak, keveset adott haza, ezért Glasser néhanapján pár dollárral segített rajtuk: Faynek golyvája és öt gyereke volt. Glasser férjezett lányait öt-hat hetente látogatta meg.