EKLOGA
A Faun
E Nimfákat tovább akarom élni.
Még könnyű bíboruk az álomtól sűrü lég
ködében szinte itt lebeg.
Álmot szerettem?
Oszlik kétségem, egy tűnt éj emléke, bennem
lágy ág-rajzolatok valódi erdején,
mely bizonyítja, jaj! hogy győzelmül csak én
koholtam rózsa-szép testük eszményi vétkét.
Lássuk csak… vagy talán, kín
képzelegsz, e szép nép
mesés érzékeid vágyteremtménye csak!
Faun, csalatásod a tisztábbik kék, patak-
hűs szeméből, szelíd forrás-nesszel fakadhat?
S mondd, sóhajtozva a másik: nem mint a gyapjad
bolyhában melegen motozó fuvalom?
Nem! rebbenéstelen, forrón alélt napon
a hőség ellen a reggel ha küzdve lázong,
nem csobban víz egyéb, csak amit fuvolám ont
a dallal öntözött ligetben; s szél egyéb
nincs sípomén kívül, mely szét se hinti még
száraz hang-permetét, és máris semmivé lesz,
csak a redőtlen ég alján egy légi, fényes,
látatlan-látható kis füst, az ihleté,
amint lobbanva száll vissza az ég felé.
Ó csöndes partja e szicíliai lápnak,
hol hiú vágyaim napsugárként cikáznak
szikravirágokat villantva rád: MESÉLJ:
„Hogy üres nádakat
szedtem, miken zenél
művészetem, mikor a
víztükörre lágyan,
hajló lonc messzi zöld
szivárvány-aranyában
hullámot pihenő testek
fehérje vet;
s hogy sípszavam szül
dallelke fölremeg:
hattyúraj röpte? nem, a
najádnép szökött szét
s merült le…”
Moccanás sincs, izzik, ég a rőt lég,
s nem tudni, hangoló vágyam elől miképp
tűnt el egyszerre az áhitott nászi nép.
Jó, ébredjek tehát magam az ősi lázra
szikáran, míg elönt az antik fény vad árja,
liliom! – mert vele testvér e szűziség.
Bár jobb jel volna, mint az édes semmiség,
a csók, az árulók felől futó bizonyság,
szűz mellemen, amit egy éles égi fog vág,
olyan titokzatos harapás sebhelye;
de nincs! s ily rejtelem tudója lehet-e
más, mint az ég alatt zengő nád iker ága,
mely arcunk zavarát fölszippantva magába
hosszú szólóban azt álmodja, hogy a táj
szépe lett kedvese, s hiszékeny dala már,
különös bódulat, önmagát véli annak –
s hogy fenn szárnyalva, hol álmából kitagadhat
a szerelem mohó öleket s hátakat,
melyeken hunyt szemem epedve elmatat,
hasztalan s monoton dallamát zengve fújja.
Próbálj, gúnyos szirinx, menekvés kulcsa, újra
tavakban nyitni hát, vizükben várva rám!
Büszkén dalomra, én az istennők után
merengek egyre csak, s képük idézve folyton,
árnyékuk derekán az övet meg-megoldom –
mint ha kiszíva a szöllő fényes levét,
csalárd módon, nehogy megszánjam érte még,
kacagva az üres fürtöt a napba tárom,
s fölfújva csillogó héját, részeg-sóváron
kacsintok mögüle, míg beesteledik.
Ó Nimfák, fújjuk az emléket is fel így.
„Lestem a nádon át a
vállak halhatatlan
ívét, mely elmerült
lángom elől a habban,
míg harag sikolya szállt
az erdő egén,
s a fürtök csillogó
fürdője röpke fény
s borzongás közt tűnik
el, ó megannyi ékkő!
Ott termek: két
iker-vágy kínjától alélt nő,
egybekulcsolva még,
fekszik lábam előtt;
kalandos karjaik közt
szenderegtek ők.
Fölkapom összefont
testüket és a hegynek
tartok velük, melyet az
árnyék hűse megvet,
hol napfény szívja a
szirt rózsaillatát,
s mint beteltén a nap,
olyan lesz majd a vágy.”
Imádlak, szűz harag, mezítlen szent tehernek
siklása, vad gyönyör, ha ajkamnak nem enged,
míg perzselőn, ahogy villám süt át az ég
boltján, inná a hús titkos rémületét,
a vad lábaitól a félénkebb szivéig,
kit elhagy hirtelen ártatlansága, végig-
önti a könny, vagy egy boldogabb pára tán.
„Bűnöm félelmetek
győzelmében csupán
az, hogy ami az ég
kegyéből egybeolvadt,
szétvágtam, hűtlenek,
kuszált sátrát a csóknak.
Mert alig rejtem el izzó
mosolyomat
az egyik bűvölő
hajlataiba (csak
egy ujjal fogva, hogy
lágy pihe-tisztasága
boruljon tűzbe, ha
felgyúl nővére lángja,
a kisebbiket, a szendét,
bár nem pirult):
hogy karom tétova
ájulatban lehullt,
örökre hűtlenül
elmenekült a zsákmány,
s meg sem indult hevem
még ittas zokogásán.”
Mindegy! lesz más, aki majd gyönyörbe ragad,
körülfonva haja fürtjével szarvamat.
Égő lelkem, tudod, hogy kicsattan, ha érett
a gránátalma, és körülzsongják a méhek;
s vérünk, imádva már, ki elragadja majd,
hömpölyögve a vágy örök révébe tart.
Ha a lombok az est arany hamvába hűlnek,
kezdődik a kihunyt tisztáson majd az ünnep,
Etna! lejtőiden, hol Vénusz meztelen
lábával lejt tova a lávaszőnyegen,
míg hűl a láng a bús, dörgő álom ölében,
Enyém lesz ő, enyém!
Ó biztos büntetés!
Nem,
a lelkem üresen s a testem ernyedőn
megadja most magát a vad déli verőn:
el kell aludnom, a szentségtörést feledve,
elheverve szivem szerint a tűz fövenyre,
nyílt szájjal szíva a borérlelő napot!
Ég veled, pár! megyek, föllelni árnyatok.
(Rónay György)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése