Te édes, messziről s közelről, s oly fehér,
oly gyönyörű, Mary, hogy ritka és csalóka
illatra gondolok, mely fátyolos-fakóra
kopott kristályüveg vázából rejtve kél –
Te látod éveim, s tudod, hogy bennem él
határidőtlenül ugyanegy rózsa bokra,
s ugyanegy nyár virít vakító mosolyodra,
a nyár, mely múltba hullt, s messze jövőbe ér.
És szívem éjszaka szólni szeretne olykor,
vagy, mely rád illenék, a legszebb névre gondol,
a fölujjong holmi szón, mely dibdáb suttogás
testvéri szájon, ám – kincsem csöpp foglalatja
te megtanítsz reá, hogy íze-méze más,
amikor csöndesen rácsókolom hajadra.
Ford.: Nemes Nagy Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése