Elemészti a szívet a bánat,
az erény bizodalma kimúl,
míg a földön a dobnak, a láncnak,
meg a bárdnak a hangja az úr.
De csodás zaju dús ragyogásod
szeretem, te arany kikelet!
Soha el nem apad kacagásod,
szabadabb vagy, akár a gyerek.
A világ csupa boldog igézet,
s csak az életet érzi a szív,
nesze hallik a fű-zizegésnek,
csevegőn folyik, árad a víz.
Fut a fürge csikó nyihaházva,
bika túrja a zsenge gyepet,
„Paraszkóvja hahó” – kiabálja
a ligetben a szőke gyerek.
Míg a völgyben, a réten, az erdőn
köröző, csivogó madarak,
csalogány dala zendül esengőn,
ricsajoznak a csókafiak.
S a darázs-zizegést, tücsökének
zsivaját, meg a békazenét,
kocsizajt, ez a tág, szabad élet
befogadja harmóniakép…
siketültem elégszer
múltba,
sok egyéb buta lárma között,
anya-természet, jövök újra
te segíts, hisz e vágyam örök:
a dühödt muzsikát sose tűrd meg,
nyugodalmat idézz helyire,
hogy örülni tanítsa szivünket
a te szépséged gyönyöre.
Ford.: Fodor András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése