Szabó Lőrinc: Síppal, hegedűvel (1945.)

Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,
síppal, hegedűvel. Egész délután
szólt már; de ahogy száll az éji csend,
úgy frissűl - hallod? - ami benne zeng:
ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,
válasz villan rá s máris vége van,
ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű -
ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,
s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma, mind
sűrűbb a zene, árad, megtolúl,
s ütve-penditve keresztűl-kasúl
a felszikrázó ü-ket és kri-ket
s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket
úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,
idegeid, füled káprázatát,
hogy másnap is csupa i vagy meg ű,
csupa síp, csupa tücsökhegedű.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda (1945.)

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa (1923.)

Útálom és arcába vágom:
- Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!

Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;

száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,

mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:

mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?

Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált - óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:

hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el (1923.)

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
- megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

Szabó Lőrinc: Lóci elalszik (1933.)

Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.

"Anyuka, kit temetnek el?"
- kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben
veszély volt és titok,

hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában
nem felelt neki senki sem.

"Kit tesznek le a föld alá?"
- sürgette most már a gyerek.
"Azt, aki meghalt" - szólt az anyja
gyorsan és nevetett.

"A-azt?" - békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
"Csak azt?...Akkor jó!" - tette hozzá
és most már elaludt.

Szabó Lőrinc: Téli este (1933.)

Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját, s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
a kinéz és szól: - Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!
- s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

és háború és védtelenség,
és mindaz, ami hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

... Mi lesz, őzike?...A gyerek újra
tapsol: -- Apu, de szép a tél! --
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék (1933.)

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zúzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, de -
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! - fütyülök
utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

Babiloniai vallásos ének: Himnusz a Nap-istenhez

Sámás, óh isteni nap,
amikor a nagy hegyből kilépsz,

amikor a nagy hegyből, a mélytavú hegyből kilépsz,
amikor az ég és föld határa mögül kilépsz,

eléd borul a többi isten,
óh Sámás, isteni Nap!

Beragyogod a sötétséget, az ég boltozatát,
elpusztítod a gonoszt fent és alant.

Tüzed hálóba fogja a földet,
a bércek ormát sugarasra gyújtod.

Lángban tündöklik a négy világrész,
minden orvosságot beborít rémületes fényed.

Hatalmas szemeid behatolnak az óceán mélyébe
és sugaraidat látják a tenger szörnyei.

Ujjongva fogadnak az emberek,
óh Sámás, fényedre szomjúhozik a világ.

Segíted fáradtságos útján a vándort,
bátorítod a hajósokat a hullámok özönében.

Nincs gazember, aki megszökhetne a hálódból
és hurkodból nem menekül a gonosztevő.

Leleplezed a bűnöst,
aki felebarátja feleségére emelte a szemeit.

Ha ráfogod a fegyvered, nem szabadulhat,
s még az apja sem segíthet rajta a bíró előtt.

Akit nem lehet megvesztegetni, aki gyámolítja a gyengét,
tetszik Sámásnak és hosszú életű lesz a földön.

Alázattal, térdre borulva, könyörögve és imádva,
hangos szóval hív téged a szűkölködő.

A nyomorult, a beteg, az elnyomott, a rabszolga
mind tehozzád küldi vezeklő imáját.

Akinek rokona távol, akinek városa messze,
a szörnyű pusztákon eléd borul a pásztor.

A szorongatott juhász, a csordás, akit ellenség rohant meg,
tehozzád könyörög veszélyes útjain a karaván, óh Sámás!

A vándor kereskedő, az erszényes kalmár,
tehozzád könyörög a hálós halász, óh Sámás!

A vadász, a mészáros, a tevehajcsár,
a rejtőző madarász hozzád könyörög.

A betörő, a tolvaj, a napfény ellensége,
aki a pusztába vetette be magát, hozzád könyörög.

A kóbor halott, az eltévedt kísértet,
hozzád könyörög mindenki, óh Sámás.

Aki térdre borul, megszenteled azt,
aki hódol neked, meghallgatod imáját.

Alázatosan dicsérik a nevedet
és nagyságodat magasztalják mindenek mindörökké!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Babiloniai vallásos ének: Himnusz a Nap-istenhez

Sámás, óh isteni nap,
amikor a nagy hegyből kilépsz,

amikor a nagy hegyből, a mélytavú hegyből kilépsz,
amikor az ég és föld határa mögül kilépsz,

eléd borul a többi isten,
óh Sámás, isteni Nap!

Beragyogod a sötétséget, az ég boltozatát,
elpusztítod a gonoszt fent és alant.

Tüzed hálóba fogja a földet,
a bércek ormát sugarasra gyújtod.

Lángban tündöklik a négy világrész,
minden orvosságot beborít rémületes fényed.

Hatalmas szemeid behatolnak az óceán mélyébe
és sugaraidat látják a tenger szörnyei.

Ujjongva fogadnak az emberek,
óh Sámás, fényedre szomjúhozik a világ.

Segíted fáradtságos útján a vándort,
bátorítod a hajósokat a hullámok özönében.

Nincs gazember, aki megszökhetne a hálódból
és hurkodból nem menekül a gonosztevő.

Leleplezed a bűnöst,
aki felebarátja feleségére emelte a szemeit.

Ha ráfogod a fegyvered, nem szabadulhat,
s még az apja sem segíthet rajta a bíró előtt.

Akit nem lehet megvesztegetni, aki gyámolítja a gyengét,
tetszik Sámásnak és hosszú életű lesz a földön.

Alázattal, térdre borulva, könyörögve és imádva,
hangos szóval hív téged a szűkölködő.

A nyomorult, a beteg, az elnyomott, a rabszolga
mind tehozzád küldi vezeklő imáját.

Akinek rokona távol, akinek városa messze,
a szörnyű pusztákon eléd borul a pásztor.

A szorongatott juhász, a csordás, akit ellenség rohant meg,
tehozzád könyörög veszélyes útjain a karaván, óh Sámás!

A vándor kereskedő, az erszényes kalmár,
tehozzád könyörög a hálós halász, óh Sámás!

A vadász, a mészáros, a tevehajcsár,
a rejtőző madarász hozzád könyörög.

A betörő, a tolvaj, a napfény ellensége,
aki a pusztába vetette be magát, hozzád könyörög.

A kóbor halott, az eltévedt kísértet,
hozzád könyörög mindenki, óh Sámás.

Aki térdre borul, megszenteled azt,
aki hódol neked, meghallgatod imáját.

Alázatosan dicsérik a nevedet
és nagyságodat magasztalják mindenek mindörökké!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Szabó Lőrinc: Kálmán bácsi

Kálmán bácsi, körszakállas magyar,
a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj
táncolta körül. Süketnéma volt,
verset írt, és gyalog zarándokolt
Kossuthoz, Turinba. Szegényesen
éltek, de majdnem vadregényesen,
ő, s a családja. Torka, nyelve nagy
kövekként tördelte a szavakat,
s mi ujjal a semmibe írtuk a
válaszunkat neki, vagy, este, ha
már sötét volt, a tenyerébe, és
bőrének szeme-esze, furcsa ész,
látta a láthatatlan betűket.
Bohém lélek, szerették, szeretett.
Nyomdász volt, s kertész.
Csak magyar ruhát hordott.
Százszor tönkrement s talpra állt.
Homloka fény, szeme arany mosoly:
Szerettem náluk lenni, mint sehol.