Szép Ernő (1884-1953): Bánat

A tunyaság ravatalán
Felülök, mint a tetszhalottak,
Lehetne élni még talán:
Szívemben kínok furakodnak.

Messziről szól az életem,
Hajtóvadászat fájó kürtje,
Kéklő szőlőkből int nekem
Szép napoknak sok sűrű fürtje.

Ragyognak boldog pázsitok,
Hol piros csókok nyiladoznak,
Vár szeretőm, kit áhítok -
Majd sohanapján hazahozlak.

Álmos vagyok, gyáva, szegény,
Kinek se szándéka se terve -
Istenem hol lehetek én,
Az életem hol folyhat, merre?

Könnyező szemem becsukom
Most, mint az elcsüggedt hazátlan,
Ki elhagyott országúton
Leül a néma havazásban,

S aléltan tűri a havat:
Födje halálos hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben csilingel.