Gyarmathy Erzsébet (1919-1987): Elalvóban…

 
Lassan
készülődik az éj, a nyughatatlan
örök hullám karodból elemel,
és más vizek tükrében fektet el,
s majd patratesz egy másik virradatban.

Testem
egy ősi mély bölcső ölébe tettem,
és új sugárzás indult szét szívemben,
szabadabb, békítőbb
öleléssel lopom meg az időt,
mely itt kondul, itt ver most is felettem.

Tovább
tükrözi arcom egy új napvilág,
új csillagképek vonulnak szünetlen
egy táj felett, hol még egyszer születtem,
leltem méltóbb hazát.

Felejt
e szív és e kéz fáradtan elejt,
nem ringatja már többé a remény
lépteidet, a kert kocka-kövén,
egy kettőnkénél erősebb magány
résztvevő, súlyos karjaiba rejt.

Forrás: Új idők 53. évf. 10. sz. 1947. márc. 8.

Gyarmathy Erzsébet (1919-1987): Téli est a Várban

 
Itt járom most az utcákat, hol éltem
s egy kisgyermeket minden hazavár.
Az emlékkel ballagok át a téren,
s szorít ez a közönyös január. 

A gyereknek, ki itt hazára lelt,
nyoma sincs, mint a vasárnapi füstnek.
Alkony mélyíti a házak falát,
s az órák sírós, régi hangon ütnek.

Farkas-falkával a csikorgó télbe,
jobb annak, aki mindég mostoha?
S tudja, a vadnak nincsen menedéke,
s a gyereknek, ha felnő, otthona.

Forrás: Új idők 53. évf. 6. sz. 1947. febr. 8.

Gyarmathy Erzsébet (1919-1987): Három vers

1.
Sötét, könnyű, jávorfa-hegedűk
leány testét sohasem tapogattam,
húrok ideges, édes remegését,
finom bőrét nem érezhette ujjam,

nem ismeri ajkam a dallamot,
mitől rámnyílnak arcok és szemek,
rosszul tanított beszélni anyám,
és más szólja helyettem nyelvemet.

2.
Te csak aludj, aludd a medve álmot,
míg új erők nőnek a föld alatt,
piros kabátban járnak a királyok,
és jégtorlasz tolja el a hidat,
ne félj, kemény álmod szét nem repeszti,
és ostoba és hiú fejjel senki
nem fogja meleg szíved célbavenni.

Aludj, míg a hamu parazsad rejti,
kezed ismerte a simogatást,
mély pincékből tudott szenet cipelni,
s a tollat fogta, meg a ceruzát,
most hát szorítsd meleg öblét szemedre,
mint ki titkot tud, s csak sötétben lát,
takard magad testvéri melegedbe,
s tanuld ki végre, tanuld a halált.

3.
ó semmisem enyém,
csak e testvéri fény,
e pára és sugár,
mely élet és halál.

Vonulnak éjjelek
s napok, fejem felett,
csak állok mint akit
egy penge megvakít,

és könnye kipereg,
izzó acél felett
s övé, (nem látja más),
e végső ragyogás.

Forrás: Új idők 52. évf. 14. sz. 1946. ápr. 6.