Minő világnézet nyer kifejezést Vörösmarty Mihálynak „Gondolatok a könyvtárban” c. költeményében?

Vörösmarty lírájának alaphangja a komoly méltóság, a lét nagyérdekű kérdései felé forduló tekintet magasztosultsága. Ritkán röppen el lantjáról az enyelgésnek, a szeszélynek naiv vagy humoros hangja, mint „A kis leány bujában”, vagy a „Tót deák dalá”-ban, ritkán zengi szívének, szerelmének örömét, bánatát, mint az „Idához” írt dalában. Többnyire nagyszerű eszmék és érzelmek ihletik s rezegtetik meg lantjának húrjait. A honfiú bizalma csendül meg a „Szózat”-ban, törhetetlen reménye a „Jóslat”-ban, elkeseredése s haragja a nemzetietlen főrangúak ellen a „Úri hölgyhöz” és az „Elhagyatott anya” című költeményekben. A népek szabadságáért, egyenlőségéért, boldogságáért rajongó szív dobogása hallik a lengyel nemzet vesztét sirató ódákból, az „Élő szobor”, az „Elveszett ország”, az „Emberek” borongó soraiból. A világ folyását higgadtan kutató elméje, olykor költői alakba olvasztja tapasztalatait, megfigyeléseit, elmélkedéseit, szóval: életbolcsességét. Két költeményben rakta le azt. Az egyik a „Merengőhöz” írt ódája, melyről büszkén mondhatta a költő özvegye, Csajághy Laura, hogy szebb nászajándékot menyasszony nem kapott, a józan megelégedésnek, a szertelen vágyakról, elérhetetlen célokról való bölcs lemondásnak apotheosisa, a szűkebb körben forgó egyéni életnek jelöli ki feladatát, működésének terét s határait; a másik, a „Gondolatok a könyvtárban” című költeménye, föltünteti az egyénnek, mint a nemzet fiának, a népeknek, az emberi nemnek rendeltetését, az összességben elfoglalt helyét s szerepét, kifejti a tőlük megvalósulást követelő eszméket s megmutatja törekvésük eredményét. Amott, mint a meglett férfiú érett, kiforrott meggyőződése, oktatva, intve lépnek elénk a költő életelvei, emitt előttünk jegecedik ki világnézete az eszmék és gondolatok küzdelméből.

    Mi Vörösmarty világnézete?
    Könyvtárba lép. Körülötte magas polcokon összehalmozottan egymás mellett hevernek századok és ezredek szellemi kincsei, lezajlott koroknak, letűnt népeknek művei s tán egyedüli emlékei a mai kor alkotásai s tanulmányai mellett. De a költőnek a jelen, múlt s jövő birodalmain villámsebességgel átfutó tekintete, a távoleső képzeteket összefűző szelleme mélyebbre hatol s a könyvek keletkezését vizsgálja. Miből készültek e betűkkel sűrűn behintett lapok? Rongyokból, - „elhányt rongyok”-nak nézi az emberiség fáradozásainak legszebb, legbecsesebb gyümölcseit. Sötét eszméi tovább fűződnek. Mily megdöbbentő s kétségbeejtő az ellentét a könyvek anyag s tartalma között! Ez a gyermekkor ártatlan kedvteléseit, az eszményi szerelem tiszta örömeit festi – egy hitványul megejtett szűz öltözetén. Az ott a törvénykönyv, részrehajlatlan szigorával s méltányosságával, s lapjai valamikor lelkiismeretlen bírák, elvetemült lázadók s kegyetlen zsarnok tagjait fedték. A természet erők, a „számok és gépek titkai”, melyek a teremtés uraivá emelik az embert, a lélekölő testi munka nyomorult áldozatainak ruháján tárulnak föl előttünk.

„Az őrült ágyán bölcsfej álmodik;
A csillagászat egy vak koldusasszony
Czondráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből,
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság, aljas hitszegők
Gúnyáiból készült lapon regél.”

    E vérfagyasztó ellentét, e meghasonlás a komor valóval hiú, üres dologgá, hazugsággá változtatja azt, amire legbüszkébbek vagyunk, szellemi életünk fejlettségét és gazdagságát, merő hazugsággá aljasítja legszentebb érzelmeinket. Hazugság, tettetés mételyezi meg életünket minden téren.

„Irtózatos hazugság mindenütt!”

    Gondolataink láncolata újabb eszméket idéz fel. E szellemi kincseknek feladata és célja foglalkoztatja a költőt. Mit érnek e könyvek s mi hasznot hajtottak? Kizárólagos birtokát alkotják néhány ezernek, kiknek a sors kegyéből kiváltságos helyzet jutott osztályrészül, s a kik e szellemi életben lelik legtisztább örömüket, s lelhetnék a földi üdvöt, ha gyarlóságukat tökéletesség váltaná fel, ha

„… istenésszel, angyalérzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

    De szabad-e egyáltalán az élet nagyszerű kérdéseitől elfordultan, ezeknek az állítólagos kincseknek önfeledt szemléletébe, mohó élvezetébe merülnünk? Jogunkban áll-e, hogy

„… léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot.
Az isten napját, nemzet életét?”

    A tudomány rendeltetésének kérdése ez, mely első csírázása óta gondolkodóba ejtette a legnagyobb szellemeket, s melyre már Bacon a tudománynak és a gyakorlati élet követeléseinek összeegyeztetésével válaszolt. Szabad s illő-e, hogy hatalmas tehetséggel megáldott emberek holmi kicsinyes feladatok megoldására tékozolják egész életüket, roppant tevékenységüket? Jogos dolog-e, hogy a fény mivoltát, a homerosi szövegkritika problémáit, a „Divina Comedia”, „Hamlet” vagy „Faust” szépségeit s rejtett igazságait, a nyelvek eredetét s rokonságát kutassák mélyrehatóan, hangyaszorgalommal, hogy széleskörű vizsgálódásaik eredményét vaskos kötetekbe foglalják, míg körülöttük származás és nyelv, vallás és műveltség, rang és vagyon, ezer meg ezer korlát és örvény választja el az embert embertársától, míg körülöttük, nyugodalmas szobájuk ablaka alatt sötéten hömpölyög az élet zúgó árja s vészteljesen háborog az elégedetlenek, az éhezők sok milliónyi hada? „Egyetemeink homályában”, mondja Macaulay, „egyetemi parkjaink hűvös árnyában gyülekeznek a jövőkor vandáljai, kik hivatva vannak arra, hogy majdan lerombolják társadalmunkat, műveltségünket, világrendszerünket.” És ezért ama kérdésre csakis rideg nemmel felelhet a költő. Szellemi haladásunk nem hozta magával az üdvös fejlődést egyéb téren is, nem járult hozzá az emberi nem boldogításához, nem enyhítette a mindenünnen felénk síró, száraz arcú nyomort; hisz látjuk:

„… a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sóhajt a hír nemzetére.”

    Kiszélesül az embereket elkülönítő űr, magasabbra emelkedik a választófal, s a növekedő nyomor nyomában mindenütt ijesztő mérvben terjed s hódít a vakmerő bűn, a leplezetlen romlottság. Erkölcsi és társadalmi létünknek e „borzasztó salakja” beszennyezi elrútítja a szellemi fejlettségünk árasztotta dicsősége,t értéktelen, hasznavehetetlen lommá süllyeszti a könyveket, e szellemi életnek, amivel, oly nagyra vagyunk, eszközeit s mérföldköveit.
    Íme a legsötétebb, legsivárabb pessimismus! E szellemi kincseknek akár keletkezését, akár feladatát s becsét vizsgálja végső következésként ott áll hazug s haszontalan voltuknak lesújtó gondolata, az emberi élet hiúságának, semmiségének észbontó, vérlázító tudata. Keserű, gúnyos kacaj jelenik meg ajkán s a megvetés alakját öltő kétségbeesett fájdalma e kérdésben tör ki, melyben Schopenhauer komor bölcselete az emberiség tökéletlenségéről Rousseaunak a műveltséget, a tudományt kárhoztató ítéletével egyesül: „Milyen hát az emberi nem, melynek e rongyhalmaz, e lim-lom alkotja legnagyobb, legragyogóbb büszkeségét?”
    De a kétségtelen felelet megadásától végső következtetéseitől visszadöbben. Nem hisz, nem akar hinni gondolatainak helyességében, igazságában. Az nem lehet, hogy ama kimondhatatlan válasz megfeleljen a valóságnak! Érzi, hogy figyelmen kívül hagyott egy fontos tényezőt, s hogy így hézagossá vált okoskodása könnyen támadható s könnyen cáfolható meg; érzi, hogy a lelke egyensúlyát megzavaró indulat, az ész higgadt szavát elnémító érzelem helytelen irányba, tévútra terelte gondolatainak rendes, szabályszerű menetét. Mellőzte s el nem ismerte volt a nemes szándékot, mely a költőket és tudósokat műveik megalkotásában vezette, nem tekintette, nem méltatta volt az önzetlen lelkesedésnek földi tápláló anyagoktól ment tiszta lángját, mely szívükben lobogott, az emberiség szent ügyéért, haladásáért, fejlődéséért rajongó szeretetüket, bármily áldozatra kész buzgalmukat. E nagy elmék közül:

„Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a szív égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársainak
irányt adjon, s erőt, vigasztalást!
Az el nem ismert érdem hősei…
Népboldogító eszmék virtanui.”

    Fáradozásukat, törekvésüket ugyan nem követte mindig s nem követi nyomon a siker. A viszonyok mostohasága okozza azt mindenekelőtt az emberi erőnek, az emberi életnek korlátolt volta. Akadnak elegen, kik lelkük merész szárnyalását, magasztos hevülését nem értik; sokan, „unt fejek és megkorhadt szívek, rossz szenvedélyek oktatói”, hitetlen gúnyolódásukkal vagy éretlen közömbösségükkel elvonják embertársaik tekintetét ama fenséges célokról s az emberek zöme, a tömeg, többnyire utánuk indul. Ebben,nemünk tagadhatatlan gyarlóságában rejlik az oka, hogy a lángelmék kijelölte pályán csak lépésről-lépésre törhetünk előre, hogy eszméik nem valósulnak meg teljesen, egész terjedelmükben. Fájdalom tölti el az érző ember szívét, valahányszor törekvéseik hiú, elégtelen voltáról meggyőződni kényszerül s ily „fájdalom” az, mely elfogulttá tette a költőt és a legsötétebb színekben láttatta vele a világot, fájdalom afölött, hogy az egyetlen országban,

„Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez: „ember!”, advák örökül -”,

hogy Franklin és Washington, a szabadság és egyenlőség honában, vadállatként bánnak a boldogtalan négerrel, mert azt, ki feketén született,

„… baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szijjal ostorozzák!”

    Azonban fájdalma csakhamar enyhül, mihelyt a múltra vet egy tekintetet. A nemes szándék, a haladásnak tiszta vágya megszámlálhatatlan ellenein mindig s mindenütt aratott diadalt s eleinte mint homályos ösztön, majd öntudatos törekvés alakjában az állat alacsony színvonaláról felvezetett, felemelt bennünket a fejlettség ama fokára, hol ma állunk. E nemes szándék, e buzgó fáradozás biztosítja a költőt, hogy ezentúl is haladni fogunk, hogy meg fognak valósulni azok az eszmék, melyek még eddig teljesedésbe nem mentek, s hogy el fogjuk érni a célt, melyet a szellem hősei az „ész napvilágának” sugárainál kitűztek.
    Íme a túlzott reménytelenségből s bizalmatlanságból fakad az emberiség sorsába, jövőjébe vetett remény s bizalom: a költő világnézetének alapja. E biztos alapon nyugodtan kezdheti meg az építést; saját elméjének ellenvetései,  kételyei elfogytak s a szüntelen cáfolás és bizonyítgatás lassító kötelessége alól felmentve, zavartalanul fejtheti ki gondolatait.
    „A föld és az ég fia” az ember. Szükségletei a földön kötik meg, de ha felszabadul az anyagi élet nyűgétől „lelke a szárny, mely ég felé viszen”, belátja s érezi, hogy ösztöneinek állatias kielégítésén kívül is vannak élvezetei s örömei. Lényének e kétoldalúságából folyik kettős rendeltetése, hivatása.

„Mi dolgunk a világon? Küzdeni.”

    Határozott megszólalása amannak a századok óta gyakran határozatlanul jelentkező eszmének, melynek általános érvényesülését a természeten, az élőlények fejlődésében, egy évtizeddel utóbb* (* Vörösmarty költeménye 1857-ben keletkezett.) mutatta ki századunk egyik legkiválóbb szelleme, Darwin, s amely,mint a létért való küzdelem eszméje korunk világfelfogásává vált; de a reménnyel, bizalommal eltelt költő idealismusától eszményibb színezetet nyer, mint a nagy tudós hívei s követői közül akárkinél. Az embernek, igaz,  küzdenie kell embertársaival, hogy kielégítse ösztöneit, hogy fenntartsa s biztosítsa életét; de – más ellenséggel szemben s más fegyverekkel ugyan – síkra kell szállania egyéb, magasztosabb célokért is, lelki vágyaiért, „erőnk szerint a legnemesbekért”. A cél:

„A nyers fajokba tisztább érzeményt,
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy egymást végre szivben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet!”

    Le kell rontanunk az emberi család millióit elkülönítő ezer meg ezer választófalat, át kell hidalnunk a közöttünk tátongó ezer meg ezer űrt. Ember közeledjék az emberhez; az irigy féltékenységet, a gyűlöletet elnéző türelem váltsa fel egymás gyengéi iránt, kölcsönös becsülése egymás érdemeinek; rajongó lelkesedés a jó, szép s nemesért töltse be szíveiket s egyesítse őket áldásos törekvésben! Bölcs törvények uralma, az igazi szabadság tartsa össze s boldogítsa az emberi társadalmat.

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam,
Testvéreim vannak, számos milliók,
Én védem őket, ők meg védnek engem.”

    Ezt a célt tűzte ki sok ábrándos elme Platontól Moore Tamásig, kiknek merész röptű terveit agyrémeknek bélyegezte a kételkedés és keresztül vihetetlennek állított a rideg tudós. De a költő rendületlenül hisz megvalósulásokban, mert ismeri a cél felé vezető utat, a szakadatlan művelődést, a szellemi élet fejlettségét, virágzását. Az emberiség történelme bizonyítja, hogy a műveltség növekedése s terjedése derekabbá, jobbá s boldogabbá teszi az embert a különálló egyént s a sok millió alkotta nemzetet egyaránt.  A múlt legnemesebb, legkiválóbb férfiaiban is többnyire hiába keressük azt a fennkölt gondolkodást, azokat az erkölcsi elveket, melyeket ma a politikai és társadalmi életben mindenkitől megkövetelünk. „Ki saját korát”, mondja Macaulay nagy történeti művének bevezetésében és e gondolatot ismételten fejti ki essayiban, „ki saját korát a csupán képzeletében létező aranykorral hasonlítja össze, az beszélhet elfajulásról és hanyatlásról; de aki kellőleg ismeri a múltat, alig hajlik a jelennek komor vagy elkeseredett felfogására.” Az emberiség rendeltetése, legszentebb érdekei ekképp a szellemi élet vezéreinek, a művészek, költők s tudósok kezébe vannak letéve, s

„Ez az, miért csüggedni nem szabad.”

    Bármilyen jelennek tartsuk is alkotásaikat, bármily kicsinyesnek kutatásaik tárgyát, műveikkel s vizsgálódásaikkal hozzájárultak a szellemi élet gazdagításához, s ha alkotásaik gyakorlati becse csekély is, vagy éppen semmi, nevezetes szolgálatot teljesítettek az emberiség ügyének. Ha fáradozásaik jogosultságának kérdésére sötét gondolataitól elfogultan előbb nemmel válaszolt is a költő, mert csakis buzdíthat és lelkesíthet:

„Rakjuk le hangyaszorgalommal,
A mit agyunk az ihlet óráiban teremt!”

    Minden vizsgálódás egy-egy pontot, egy-egy mozzanatot derít ki, talán csak csekélykörű, csekély fontosságú igazságot, de az egymás mellé helyezett apró igazságok megmérhetetlen halmazából végül a nagyszerű, az egyetemes igazság bontakozik ki a mindenségnek és legnagyobb titkának, az embernek megismerésre, amennyiben a tudás végső kérdéseinek megoldása gyarló elménknek megadatott. Ez feladatunk, és az égi gyönyör melynek részesévé tesz a megismerés, s örök, el nem múló dicsőség, mely azt a jövőben követi, legszebb, legédesebb jutalmunk. A népeknek a létért folytatott óriási küzdelmében nemzetek tűnnek fel, nemetek tűnnek le.

„… míg a föld ki nem hal,
s meg nem kövülnek élő fiai”,

helyüket mások foglalják el, hatalmuk másokra száll: leomlott a pharaók trónja, barbár hordák uralma alá került Hellas és a világbíró Róma, de örökké fenntartja nevüket s emléküket az, amivel az emberiség művelődését, haladását, végső céljainak elérését segítették elő!
    Ez Vörösmarty Mihály világnézete:  az emberiség tökéletesedésében bízó idealizmus, melynek derült sugarai elöntik majdnem minden ódáját s sok évi elborulás után a költő hattyúdalának, „A vén cigány”-nak zárósoraiban csillannak fel újra.    
    Végső következtetése: mindenkinek kötelessége mint embernek és mint nemzete hű fiának egyaránt, hogy ama nagy munkában részt vegyen. E gondolattól saját nemzetére, szeretett hazájára tér át a költő, ki eddig az emberi nem összességét tartotta szem előtt.

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”

    Szavaiból Széchenyi István lelkesült óhaja hallik: „Tartsunk meg az emberiségnek egy nemzetet!” Rázzuk fel a magyart tespedéséből, süllyedéséből!

„Mit  a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán
Adjuk meg a hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt!”
(Jóslat.)

    Emeljük a Nyugat előrehaladott, művelt nemzetei közé, hogy diadal s dicsőség kövesse küzdelmét a „szellemek nagy s tiszta harcában.”
    Vörösmarty kora, egy emberöltő, nem fejezhette be a századoknak szóló művet. A mi feladatunk, hogy a dicsőn megindított művet folytassuk és megszilárdítsuk, mert a szellemi élet, a művelődés sehol sem forrott annyira eggyé a nemzeti lét ügyével, mint nálunk, kik – kis nép létünkre – a hazánk területén lakó nemzetiségekkel szemben csakis műveltségünk nagyobb fokával, szellemi életünk fejlettségével biztosíthatjuk politikai és társalmi fensőbbségünket. Munka s tanulmány legyen a mi jelszavunk, hogy majdan elmondhassuk:

„… térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! Áldomásidat,
Ez jó mulatás, férfimunka volt!”

                                    Schiller Bódog

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20., 21., 22. szám. 1895. máj. 19., 26., jún. 2.