Szabó Sándor: Tavaszi vágy

 
Olvad a hó, indul a patak.
Nemsokára rügyek hajtanak.
Elszáll a tél. Édes istenem!
Alig vártam már, hogy itt legyen.

Pedig tőlem ez nem szép dolog,
Hogy a kikeletre gondolok.
Minden kint dühöngő förgeteg
Szeretteim hozta közelebb.

S kandallónknak fényén, melegén
Hitünk ujult, kigyult száz remény,
Otthonos volt minden kis szoba
Nem is vágynám onnan el soha!

Oh de mikor olyan sok szegény
Dideregve, fázva jön felém.
Kandallóm bár akkor ki maraszt,
Mégis vágyva várom a tavaszt.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 18. szám, 1895. máj. 5.

Antonius beszéde Caesar holtteste fölött (Shakespeare: Julius Caesar)

 

VÁZLAT

    BEVEZETÉS: A helyzet rajza.
    TÁRGYALÁS: 
    1. mozzanat: Kíméletes, szerény modorban megcáfolja ama vádat, mintha Caesar nagyravágyó lett volna.
    2. mozzanat: Úgy tünteti fel magát, mintha nem volna szabad lelke érzeményeit kiönteni. A végrendelet említése.
    3. mozzanat: Az érzelmek magas fokra csigázása Caesar palástjának felmutatása által.
    4. mozzanat: Caesar hullája fölfedetik. Szenvedélyek a tetőponton.
    5. mozzanat: Indulatcsillapítás. A szónok teljesen megnyeri a bizalmat.
    6. mozzanat: Caesar végrendelete fölolvastatik. Antonius megnyeri ügyét: az indulatok kitörnek.

*

    Julius Caesar tragikus bukása már a római köztársaság haldoklásának egyik végső fázisa; az ő működése ezen államszervezet megdőltét jelzi, az ő kimúltával a mécses még egyszer föllobban, hogy azután csak annál nagyobb erővel diadalmaskodjanak a monarchikus eszmék. Ezen válságos időszakot rajzolja Shakespeare eme tragédiájában, melynek fénypontját Antonius beszéde képezi a nagy férfiú holtteste fölött. Ellenállhatatlan erővel, mondhatni vakmerőséggel van a világirodalom e leghatalmasabb izgató szónoklata kivíve; azon költőre vall, ki elhiteti velük, hogy egy emberi szörny meg tud hódítani férje koporsójánál egy asszonyt, kit ő tett özveggyé („III. Richárd”). De mielőtt e szónoki remekkel foglalkoznánk, szükséges előbb a viszonyokkal megismerkednünk, melyek akkor lázban tartották Rómát.
    Március idusán elvérzik Caesar a tanácsgyűlésben. Gyilkosai a helyzet uraivá lesznek: A nép, a pillanat első behatását követő nép isteníti őket. Ekkor fölé Antonius, a nagy ember jó barátja s kéri az összeesküvők fejeit hadd tarthasson gyászbeszédet a meggyilkolt fölött. Cassius, az ügyes, belátó politikus, félt Antonius veszedelmes ékesszólásától, az ideális, igazságos Brutus ellenben megadta neki az engedelmet.
    Képzeljük szemeink elé a színtért. Középett feketébe burkolva emelvényen fekszik a világ egykori urának teteme. Körös-körül az elvakított, szenvedélyes plebs: polgárok, mesteremberek, proletárok, gyülevész népség, kik valamennyien makacs, rajongó pártfelei a gyilkosoknak. Ám a föllépő Antonius tisztában van a helyzettel és hallgatóival; hangja, mint ügyes színésznek, csendes, nyugodt, meghatott:

Barátaim, rómaiak, földieim,
Figyeljetek rám,
Temetni jöttem Cäsart, nem dicsérni.

Láthatjuk, hogy szerényen beszél, nem rohan „in medias ex”; hisz ha mindjárt nagy hangon, szenvedélyesen támadná meg elleneit, élete sem volna biztos a szilaj csőcselék előtt.
    Tulajdonképpeni tárgyába azzal kezd, hogy – mint Brutus mondja – Caesar nagyra vágyott, ami súlyos bűn, ha való. Ennek odabiggyesztésével sejteti Antonius, hogy vissza fog rá térni. Egyáltalában, ha Brutust említi, sohasem mellőzi el a „jó, nemes, becsületes, derék” jelzőket, a mivel hízelegni látszik neki – de csak először – és a tömegnek meg akarja mutatni, hogy bálványát ő is tiszteli és becsüli. Majd hozzáfog a nagyravágyás vádjának megcáfolásához. Mit művelt Caesar? Foglyokat hozott Rómába, megtöltötte a kincstárt, a szegényen mindig segített. Ezt nevezik talán nagyravágyásnak? Oh nem,

A nagyravágyásnak nem ily szolid
Anyagból kéne szerkeztetve lenni.

A leghathatósabb bizonyíték pedig e vád igaztalanságára nézve az, hogy Caesar a Luperal ünnepeken háromszor is visszautasította a néki fölajánlt koronát. S most már maró gúnnyal jegyzi meg, hogy Brutus „derék, becses férfiú”. De Antonius jól tudja, hogy még folyton „óvatosságnak” kell a jelszónak lennie s hogy egy óvatlan kiejtett szó az összes eddig elért hatást lerontja; ezért hozzáteszi, hogy ő nem akart cáfolni, csak éppen azt hozta fel, amit tudott. S most valóságos színészi fogással szava a meghatottságtól színleg elakad, könnyekben tör ki s engedelmes kér, hadd pihenjen meg kissé. Jól ismerte a nép jó szívét s természetes jámbor valóját, mely ily érzékeny jelenetekre könnyen megilletődik.
    Ez volt az első momentum. Shakespeare minden ilyen részletet a nép visszhangszerű, szenvedélyes felkiáltásaival választ el egymástól. Antonius itt érvekkel bebizonyította, hogy Caesar nem volt nagyravágyó. Ebből pedig alattomban az következik, hogy nagyravágyása miatt lakolván halállal, ártatlanul folyt ki vére. S a nép már azt rebesgeti, hogy Caesarral rosszul bántak,fenyegető szavakat lehet hallani s a tömeg rokonszenves Antonius felé fordul, ki tovább folytatja beszédét:

Még tegnap hasztalan daczolt vala
Caesarral a világ. Ma itt hever
S nincs oly szegény, ki bókoljon neki.

A szerencse forgandóságának e megkapó érzékítése által mily erővel hat az érzelmekre! A lágy lelkű nép nagyon gyorsan gerjed részvétre; kétségtelen, hogy sajnálkozik a bukott hatalmason és megkönnyezi sorsát. – Most pedig ügyes fordulattal a gyilkosokra tér át, hogy ezáltal is fokozza az ellentétet és kijelenti, hogy megbántaná Brutust és Cassiust, ha izgatna: lázadás keltése pedig neki nem célja. Inkább lesz igaztalan önmagához és a kimúlthoz, minthogy csak kissé is megsértse e „derék, jó férfiakat”. Ilyképpen világosan feltüntetni, hogy néki nem szabad fájó érzelmeit kiönteni: mi leplezett és mégis erős támadás a gyilkosok ellen. S ekkor, mintha csak véletlenül tenné, fölemlíti Caesar végrendeletét. Ha ezt meghallaná a nép,

Csókolni járand holt Caesar sebeit,
Kendőket áztat szent vérébe, sőt
Emlékül egy hajszálért esdekel
s majd haldokolva följegyzendi vég-
Intézetében s dús örök gyanánt
Utóira szállitandja.

    Ezen mesteri fogás által egyrészt a rokonszenvet emeli Caesar iránt mind magasabb fokra, másrészt az érdeklődést csiklandozza s mintegy kacérkodik a tömeg kíváncsiságával és haszonvágyával. Nagyon jól tudja, hogy ez az „argumentum fortissimum” s a végrendelet egyszerű felolvasásával nyert ügye lenne, de az ő céljai sokkal messzebbre terjednek. Nem hajtva a hallgatóság lázas sürgetéseire, tovább üti az izzó vasat és csillapítás örvén valójában csak  gyújt:

Nem jó megtudnotok,
Miként valátok Caesartól szeretve.
Ti nem vagytok fa, kő; de emberek
S mint emberek, hallván végrendelését,
Az lángra gyujt és őrületbe hoz.

Erre aztán, mint hideg zuhany hat azon kijelentése, hogy nem olvashatja fel a végrendeletet, mert azok a „derék férfiak”, kik Caesart ledöfték, majd bántva érzik magukat. Ezen ironikus jelzővel itt él utoljára, a ki azt bizonyítja, hogy már nincs óvatosságra szüksége, mert az ingerült néptömeget már kezében tartja s kénye-kedve szerint kormányozhatja. Már hallatszanak is a szitkok és átkok a gyilkosok ellen és mind hevesebbé válik a sürgetés, tárja fel előttük a szónok a végrendeletet.
    Ezzel átcsap Antonius a harmadik momentumra, mely a legnagyobbszerű fortélyt tartalmazza. Az érzelmekre, a könnyekre hivatkozik,  s míg a tömegben a részvét viharos hullámait gerjeszti föl, egyúttal indirekt úton vad szenvedélyeket is kelt. Mint Cicero, kinél a bírák azt hiszik, hogy csak az ő véleményüket mondta, pedig igazán úgy ragadja őket magával: ő is kijelenti, hogy engedelmeskedik a népnek, ő, ki már játszva igazgatja a lelkeket. Leszáll a szószékről, hogy megmutassa Caesar holttestét.
    Itt az indulatokozás művészetét van alkalmunk csodálni. Antonius a diktátor véres palástján kezdi s ahhoz mintegy önkéntelenül, voltaképpen pedig ügyes számításból, fájó reminiszcenciákat fűz, melyek a megholt megannyi nagy érdemének tanjelei. Mutogatja a gyilkos tőrök okozta réseket s most már leplezetlenül ráront az összeesküvőkre.

E helyt a kedvelt Brutus döfte át,
S hogy elvoná az átkozott aczélt,
Im, mint követte Caesar vére, mintegy
Ajtóhoz futva meggyőződni, vajon
Brutus kopogtat ily barátiatlan?

    Most következik ama hely, hol Antonius előveszi az érzelemgerjesztésnek a retorika szerint legerősebb fegyverét: „Contraria juxta se posita magis elucescunt.” Ha békét ajánlsz, vázold a háború iszonyatosságait: Antonius is, hogy Brutus szereplését március idusán a maga meztelen visszataszítóságában mutassa be, megható szavakban írja le, mint szerette Caesar Brutust, őrző angyalának tekintette, nem is gyilok ölte meg, hanem a szíve szakadt meg, hogy Brutust is megtámadói között látta; eme rettentő hálátlanságot nem tudta elviselni:

Oh, mily esés volt az, jó honfiak!
Elestem akkor én, ti és mi mind,
Mig véres ármány kérkedett fölöttünk.

    E percet, midőn mindenfelől zokogás és jajgatás tölti be a levegőt, használja fel Antonius arra, hogy hirtelen felrántsa a leplet és íme, előtűnik az imperátor véres holtteste. A fájdalom, düh és bosszúvágy óriási erővel tör ki most:

- Bosszút kell állanunk, bosszút! Tova, kutatni! Égess, gyújts, ölj, vágj, ne hagyj egy árulót is életben.

    Antonius azonban, ki mint Neptun háromágú szigonyával a zajgó vizeken, úgy uralkodik ékesszólása hatalmával a tomboló tömeg fölött, lecsillapítja a népet. Khaméleon-szerűleg más hangot vesz fel, annak tudatában, hogy az indulatok túlcsigázása ez irányban mit sem használna. Neki ügyét még jobban meg kell erősítenie. Ravasz fogással még közelebb férkőzik a hallgatóság szívéhez, kijelentvén, hogy ő nem szónok, miként Brutus,

Hanem, miként ismertek, egyszer
Őszinte ember, a ki szeretém
Barátomat s ezt jól tudák azok,
Kik róla nyilván szólni engedének.

    Ez is éles vágás az összeesküdtek ellen, amennyiben körmönfont, számító gazembereknek tünteti fel őket, ellentétben önmagával. És midőn e kijelentése által: lenne csak Brutus az ő helyén, már kő kövön nem lenne Rómában – még jobban befeketíti ellenfeleit: Antonius végképpen megnyerte a plebs törhetlen bizalmát és szeretetét. Erre várt ő, elérkezett a válságos pillanat és a szikra, mely felrobbant, az olaj, mely sisteregve lángra lobbant; Caesar végrendelete. Erről a hallgatóság már el is feledkezett, ami tanújele annak,m int tudta az eszes Antonius akarata szerint szinte pórázon vezetni a sokaságot.
    Fel i s olvassa. A nagy férfiú 75 drachmát hagy minden egyes lakosra, temérdek földét, a Tiberen inneni kerteit és dús ültetvényeit mind a rómaiaknak és utódaiknak birtokává teszi:

Ez volt Caesar: mikor jön más hasonló!

    Mint már fentebb említém: ez a legdöntőbb érv. Caesar végrendelete már önkényt véres, irtózatos megtorlást von maga után. Antonius most már, ha akarná sem lenne képes gátat vetni ezen feltarthatatlan vízárnak, eme dörgedelmes lavinának, mely borzasztó erővel söprendi el Caesar gyilkosainak hatalmát s vele a korhadt köztársasági rendszert is. Ő bevégezte feladatát, győzelmet aratott s diadaltól ittasan kiálthat fel:

Most hadd lobogjon! Balság! Oldva vagy,
Menj, merre tetszik.

Krausz Aladár

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 18., 19. szám, 1895. máj. 5., 12.

A merengőhöz – Vörösmarty költeményének poetikai elemzése

    Midőn Csajághy Laura Bajzától megtudta, hogy Vörösmarty, a nemzetnek ünnepelt költője s az ő legmélyebb tiszteletének tárgya szereti, az ifjú leányka határozatlan és regényes vágyainak tudatában töprengeni kezdett azon, vajon szerelméért képes lesz-e boldogítani a fennkölt lelkületű költőt s e kétkedés közepette merengővé vált. A különben vidám lelkületű leánykának e kedélybeli változását kétkedve és remélve szemlélte a költő s e bizonytalanság gerjesztette mélabús hangulatból fakadt gyönyörű költeménye, melyet később (1843. márciusában) nászadományul hozott a Csepen (Komárom-megyében) tartózkodó menyasszonynak. És a menyasszony büszke örömét, lelkesedését, mellyel e szellemi kincset vette, igen természetesnek találjuk, ha a költemény örök szépségeit kellőképp vizsgáljuk s megértjük.
    Ez ódában a költő a kedves merengésének okát kutatván s valószínűleg ismervén a lányka regényes ábrándozásra hajló lelkületét, a barát szelíd szeretetével óvja a túl merész vágyaktól s az igazi boldogság ismerésére tanít. Tárgyát tehát a boldogság bölcselete képezi, mindenesetre méltó tárgy ódai feldolgozásra.
    A költemény fő eszméje s sorokban van leghatározottabban kifejezve: „Ábrándozás az élet megrontója”, - „Ha van mit érezz, gondolj és szeress”, - „A bírhatót ne add el álompénzen”. Az első idézett sor a boldogtalanság okát, a második a boldogság tárgyias kellékét, a harmadik a boldogság érzetének szubjektív feltételét zárja magába. Összefoglalva a hármat, ez axioma fejezi ki az alapgondolatot: a boldogság, a megelégedés.
    Szerkezetét vizsgálván a költeménynek, a nyolc-nyolc soros bevezetésen és befejezésen belül a költemény dereka, a tárgyalás két fő részre oszlik, melyek közül mindegyik tizenhat sorból áll. Az első részben a jelzett alapgondolatot negatív oldaláról fejtegeti, a hiú ábrándozást okolván azzal, hogy a világnak annyi milliója közt oly kevés a valódi boldog ember; a második részben a jelzett bajtól óva, az igazi boldogság bölcseletét tárja fel. Így akár a tárgynak a szöveg számbeli arányaiban feltűnő szimmetrikus feldolgozását, akár a gondolatok logikai beosztását nézzük, szabályos művészi szerkezet tárul elénk.
    Versformáját tekintve a sorok hatodfeles és ötös jambusokat képeznek, melyeknek kifogástalanul zengzetes ritmusa csupán ez egy sorban biccen meg kissé:

„Ne nézz / ne nézz / hát vá / gyaid tá / volá /ba”,

a negyedik ütemnél, ami Vörösmarty korában megengedhető diftongus-számba ment s amivel Vörösmarty költeményeiben is elégszer találkozunk. A páratlan számú sorok hatodfelesek, a páros számúak ötösek; az egyméretűek rímlenek, tehát keresztrímek. Összecsengésükre nézve rímei részben tiszták, vagy assonancok, de vannak gyengébb ragrímek is.
    Ha versformájára nézve e költeményt nem is ítélhetnők éppen tökéletesnek, nyelvezetére nézve elsőrangú helyen áll az a magyar lírában. Stiljét a festői kifejezések egész halmaza ragyogtatja összhangban a tartalom fenséges eszméivel; emellett a költemény egész hosszán végig érzik a rábeszélő szeretet szíves hangja, melyben tendenciája gyökerezik. Nem hogy példákat kellene idéznem szóképekre és alakzatokra, de keresve is alig találok helyeket, melyek a stilbáj ilyen kellékei nélkül volnának. Egyébiránt verseinek tartalmi becsét és stilbeli szépségét mi sem tüntetni fel jobban, mint az a tény, hogy legnagyobb részük közkeletű szállóigévé lett s mint közhitelű életelv szájról-szájra száll. A stil pompájával csak a tartalom mélysége, a hangulat gazdagsága vetekszik, melyek eszünket, szívünket egyaránt táplálják és gyönyörködtetik.
    De áttérek immár a költemény részleteinek fejtegetésére.
    Az első két sorban, mellyel bevezetését megnyitja, a költő a merengés tárgya és célja után tudakozódik, kérdvén:

„Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?”

    A merengés tárgya az emberi élet, mégpedig az átélt múlt s a még megélendő jövő lehet, iránya tehát kétféle, aszerint, amint a múltra vagy jövőre vonatkozik. A múltból a csalódás, a jövőből a bizonytalanság teheti töprengővé lelkünket. Ezeket fejezi ki a bevezetés derekát képező négy sorban a költő:

„Talán a mult idők setét virága
Min a csalódás könye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd?”

Ijesztő a jövő azért, mert a múlt már fájdalmas volt s a csalódás sújtotta szív hajlandóbb a fájdalmas tapasztalatok alapján aggódni, mint remélni. A kettős érzés bizalmatlanságban olvad össze, s a lélek reményeszegetten néz a jövőbe, a fényesnek ígérkező jövőre a kétség árnya borul

„S nem bizhatol sorsodnak jóslatában
Mert egyszer azt csaluton kereséd?”

Az utolsó sor értelmének volt-e Laura életében valami történeti alapja, nem tudni; hanem akkor jelleménél, regényes hajlamainál fogva tarthatta a költő az esetet lehetségesnek; legvalószínűbb azonban, hogy e sorában az egyetemes emberre vonatkozik csupán, amit a következő rész kiinduló pontja enged sejtenünk. Hogy az emberiség annyi tagja mért boldogtalan, annak okát e szerint már a bevezetés utolsó sora érinti, úgy, hogy a bevezető és tárgyaló részt ennélfogva eszmei társulás – a legtermészetesebb kapocs – fűzi együvé!
    Ehhez képest a tárgyalásban mindenekelőtt rámutat a világ boldog embereinek gyér számára, mondván:

„Nézd a világod: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.”

Aztán rögtön kijelenti ennek okát, a boldogtalanság legegyetemibb forrására utalva ez axiómában:

„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely kancsalul festett egekbe néz.”

Eszerint a boldogtalanság legfőbb okát a hiú vágyak táplálása, légvárak alkotása, önző és túl merész remények meghiúsulása, kancsal világnézet csalódása képzeli. Minden ember áhítja a boldogságot, de nem mindenki ismeri lényegét s a legtöbb csalúton keresi:

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hir? Gyönyör?”

A kor materialisztikus szellemének hatása alatt álló világnézet különösen a vagyonbeli gazdagságban, az egész világ hízelgő tapsaiban s az érzéki örömökben keresi a boldogság forrását. E hármas kört jelöli meg a költő e szókkal: kincs? hír? gyönyör? De a szívet ismerő filozof tudja, hogy az érző szívet ez mind ki nem elégíti, szemnek, fülnek, érzékeknek tetsző dolgok ezek, de a szív mélyébe nem hatolnak s aki cask ezeket hajhássza, jóformán sejtelmével sem bír az igazi boldogságnak, mert mindez

„… Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne
S nem fogja tudni, hogy van szivöröm.”

    Vagyonhajsza, hírvágy, kéjelgés, kétes értékű örömök szűk körébe zárja a lelket, melyen túl nem lát s nem is kíván semmit, csak a meglevőt szaporítja s mégis – mintha érezné, hogy a szív üres – kevesli s telhetetlenségében zsugorivá, stréberré  és kéjenccé válik az ember. A telhetetlenség fogalma magába zárja az örökös vágy gyötrését, újabb s még erősebb alapja tehát a boldogtalanságnak s mennél nagyobb, annál messzebb vet az igazi boldogságtól, mert

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint:
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

    Íme a cáfolat, melyből az első a kincsvágya, a második a hírvágyra, a harmadik a kéjvágyra vonatkozik, s mindhárom a telhetetlenség oktalanságára mutat, mert kínos elégületlenségre visz – mely int a lázas beteg szomja, folyton éget, folyton gyötör, folyton emészt, a telhetetlenség tehát nagy veszedelem, melynek ellenében

Csak a szerénynek nem hoz vágya kint.

Első feltétel tehát, hogy óva legyünk a boldogtalanságtól – a szerénység,mely távol tart mind az ábrándozástól, mind a mértékletlenségtől, mik az életet annyira megrontják, hogy mintegy képtelenné válik a boldogságra. Ezt recapitulálja a költő a boldogság bölcseletének negatív fejtegetésénél végül e sorokban:

„Ki szivben jó, ki lélekben nemes volt
Ki életszomját el nem égeté
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt
Földön honát csak olyan lelheté.”

Nem a sors tehát, hanem az emberi kedély tisztasága, szerénysége, ami a boldogságra képesít és jogosít. Meg kell tehát a szívnek elébb tisztulnia olyan vágyaktól, melyek nemcsak hogy boldogságra nem vezetnek, de romlásba döntenek, mintegy elő kell készíteni tehát a szív talaját, hogy benne a boldogság virága életerős gyökeret verhessen.
    Látnivaló, hogy a költő az eszmetársulás természetes kapcsán itt is – mint fentebb a bevezetésből a tárgyalásba – szinte észrevétlenül tér át a tárgyalás második felébe, melyben először új érvek kapcsán óv a ábrándozástól és int a megelégedésre, hogy majdan rámutasson a boldogság pozitív feltételeire. Az óvást a boldogságnak már megjelölt veszélyei alapján teszi, mondván:

„Ne nézz, ne nézz h át vágyaid távolába.”

Ne törődjél a messze jövővel, ne ékesítsd fel hiú vágyak hervadó virágaival, ne hitegesd magad, ne telhetetlenkedjél, mert

„Egész világ nem a mi birtokunk;” -

És ha az volna is, a szív csak akkor boldog, ha el van telve a gyönyörrel, melyet a való nyújt, azon felül többet éreznie lehetetlen s így a mi feleslegeset nyújt a pazar sors, élvezetlen marad, mintha nem is volna a mienk, mert

„A mennyit a sziv felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”

Az impressziók minősége és mértéke határozza meg tehát a boldogság természetét és fokát. A sors adományaiból csak a szívünkbe gyakorolt hatás a mienk, a többi rajta kívül marad, mint a forrás, melyből szomjunkat olthatjuk, de az egészet meg nem ihatjuk. Az impresszió tehát a szív saját képi kincse, tetteink emléke, érzelmeink mennyiség s a szív befogadó képessége boldogságunknak korlátai. Nagy szív nagy érzelmekre és sok impresszió befogadására képes; a kisebb szív boldogságának korlátai szűkebbel, elemei fok és szám szerint szerényebbek, de a kettő közül az a boldogabbik, amely telibb, de nem telhetetlen. Olyan szív, mely a múlt minden emlékeit s a jövőnek minden ígéreteit felölelni s átérezni képes volna, nem is lehet, mert

„Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;”

mégpedig azért, mert ennek a rengeteg tengernek

„Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek.”

Holt fény a múltból, ködvárak a jövőből intenek feléd s amannak komorsága, emezeknek csalfasága bátorítólag hat a kedélyre. Nemcsak sok tehát a szívnek múlton, jövőn egyszerre tépelődnie, de a bús emlék s a balga remény alkalmatlan, mintegy a kedély egyensúlyát bontó anyag a szív számára, melynek

„Zajától felrémül a szivmagány.”

A távol múltnak a jövőnek borús, ködös képeitől óvakodva, a közvetlen jelen biztos, határozott, reális adományai között kell tehát keresnünk boldogságunk anyagát, ami eszünket, szívünket, egész lelkünket betölti, a gondolkozó, érző és vágyó embert kielégíti és

„Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress.”

ha van, mi eszedet, szívedet, egész lelkedet táplálhatja, elégedjék meg a jelen szerény adományaival s ne epekedjél fényesebb jövő után.

„Maradj az élvvel kináló közelben
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szoritsz.”

A lehetőség, a reális való gondolat- és érzelemkörében maradva, ne áldozd fel a megelégedés édes érzetét csalóka álmodozásoknak és sóvárgásoknak, ne a szív kész örömeit a hiú képzelet csalfa ígéreteinek: a meglevőnek meg nem becsülése hálátlanság, a hálátlanság vétek s a vétekért bűnhődni fogsz, mert

„Várt üdvöd kincse bánat ára lészen
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.”

Ennyi érvelésnek győznie kell s a lantos kifejtvén így a boldogság bölcseletét, a befejezésben immár közvetlenül a merengő kedveshez intézi szavait, egy gyönyörű hasonlatban kérve, hogy felismervén a jelennek becsét, derüljön föl az elandalodó lélek a hiú vágyak csalogatása ellenébe:

„Hozd, óh hozd vissza szép szemed világát;
Ugy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.”

Az „elszállt madár” a merengőnek távol szálló lelke, a „meglelt zöldág” a bölcselkedés után fölismert boldog jelen, az „egész erdő viránya” a hiú ábrándok csalfa világa. A legutolsó  négy sorban a szerető szív esengésén átviláglik egyszerre az egész viszony,mely Vörösmarty és Csajághy Laura között volt. Hogy nem csupán a barát szól, a „nap” szó elárulja.* Megmutatván immár a boldogság útját a menyasszonynak, eseng, hogy derítse fel a barátot is, ki a boldogságot, melynek bölcseletéről zengett, az ő szívétől várja:

„Maradj közöttünk ifju szemeiddel
Barátod arczán hozd fel a derüt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette, bánatot, könyüt.”

(* Csajághy Laurával szemben a „nap” szóval egyébkor is élt, pl. mintegy két év múlva írt e soraiban:
„Nagy feladás vár rád: fiatal szivednek erényét
Tenni napul megtört életem árnya fölé.”)

Krajcsovics Soma

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 17., 18. szám, 1895. ápr. 28., máj. 5.

A vallásos elem a Toldi-ban

    Arany népies felfogása hősének vallásosságában is nyilvánvaló. A nép mindig vallásos, bármely valláshoz tartozzék is. A népmesékben mindig a jó győz a rossz felett. Az isteni igazságszolgáltatás s ebből kifolyólag a földi igazságszolgáltatást nem is képzelheti másnak. Ennek a jellemvonásnak meg kell lenni Miklósban is, végig húzódik az Miklós egész életén. Istenben való erős bizodalma nem engedi őt sem csüggedni, sem kétségbeesni. Erős hitűeknél ez  utóbbi nem is lehet s a vallásosság türelemben nyilvánul.
    A bibliából merített kép a 3. ének 5. vers:

„Mint a Sámsonétól, kiről irva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon…”
(Birák k. 15. r.)

    Szintén a bibliából merített kép az V. ének 15. verse:

„Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére
Bosszuért kiált fel az egek egére…”

(Móz I. IV. 10.) a bosszú gondolata, mint nyári égen a sötét felhő, csak elvonult lelke felett, az elkeseredés hajtotta arra,nem tudta felfogni, hogyan üldözheti vagyonáért testvér a testvért.
    A bibliából merített kép,m időn Miklós az ágyra fekteti le a farkasokat, ezáltal figyelmeztetvén Györgyöt, hogy élete kezében volt, de a testvéri szeretet nem engedte meg, hogy a bűnök legborzasztóbbikat, a testvérgyilkosságot elkövesse. Saul és Dávid egymás elleni küzdelméből van merítve e kép, de mégis eredeti, éspedig azért, mert Miklósnak a farkasokkal való küzdelme egészen természetes következménye a nádasban való bujdosásának, s hogy a levert farkasokkal való küzdés után Györgynek ez a megtréfálása még akkor is bekövetkezett volna, ha nincs Arany előtt a Saul és Dávid közti pohár- és kardjelenet.
    Még a machinatio is megfelel a keresztény felfogásnak.
    A görögök vallását különösen az jellemezte, hogy közvetlen érintkezésben állottak az istenekkel. A jóban az segítette, a rosszban az akadályozta meg, de erre is az vezette; de istenek és emberek alá voltak vetve a fatumnak, s az embert valamely isten a legnagyobb bajból bármikor kiszabadította.
    Ilyen felsőbb beavatkozásnak helye volt ah ős életében mindannyiszor, valahányszor az oly helyzetbe jutott, hogy emberi erő nem segített rajta. Ezt nevezték a régiek: deus ex machiná-nak: gépezetnek. Aranynál is előfordul ez, de oly halvány vonásokban, hogy szó szerint a régiek istenbeavatkozásának egyáltalán nem is vehetni. Mert amit a VII. ének 1. vers mond:

„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen: felfogja ügyét a jó isten.
Toldi Miklósét is lám miként felfogta:
A holdat egy vastag felhőbe burkolta…”

nem oly természetű, hogy ha az előbbi énekben adott időleírásokkal, különösen az V. ének első versében adottal összehasonlítjuk.
    A költői felfogás megszépíti a dolgot és Miklósnak csakugyan olybá tűnik fel a dolog, mintha az isten szabadította volna meg, mert hát kinek is köszönhetjük az esőt, a villámot s a természet mindennemű változását?
    A bibliából van merítve s Mózes törvénye van kifejezve a VII. ének 9. versében:

„Vért a vérért, mondod? Oh jaj senki sincsen,
Az én keservembe ki bele tekintsen…”

    Innen vett kép a XI. és 20. versszakban kifejezett mondás:

„Amely kardot ő az álnok csehtől elvett,
Avval adott néki örökös kegyelmet.
Iziben elmetszé fejét a testétől
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől.”

    Emlékeztetnek Krisztusnak Péterhez intézett szavaira, midőn ez kardjával a főpap szolgájának fülét levágta. Ezek csak halvány vonások ugyan, de némi rokonságot mégis találunk bennök a bibliai képpel.
    Arany J. mély vallásossága át van víve a hősre, Toldi Miklósra, kinek jellemzéséhez ez a vonás már csak azért is nagyon oda illő, mert népies alak s a jellembeli összes tulajdonságok e vonást benne már mintegy meg is követelik.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12. szám, 1895. márc. 24.

Victor Hugo (1802-1855): A nagyanyó

Hát alszol? Ébredezz anyánk anyja! Látod,
Ha máskor aluszol, mozognak ajkaid,
És szendered olyan, minő az imádságod,
Ma ülsz, mint kőszobor; lélekzeted elállott,
És szád – mi különös – ma meg se moccanik.

Fejed lehajtva ülsz, olyan szomorkodóan -
Hát minket nem szeretsz? Rosszak valánk megint?
Fogytán a gyertyaszál s a tűz is elalvóban;
Szólj, mert a gyertyaláng s a tűz a kandallóban
S velük mi ketten is mind meghalunk, oh mind!

S ha minket halva lelsz kilobbant gyertya mellett,
S fölébredsz, nagyanyó mit mondasz majd nekünk?
Ah, két kis unokád nem hallja majd keserved!
Szent pátronád hivod, hogy adjon segedelmet
S ölelsz soká, soká, míg föl nem ébredünk!

Kezünkben kezeid talán fölengednének?
Add hát! S dalold nekünk a troubadour dalát:
Hogy küzd a hős lovag, kit jó tündére véd meg,
Ki zsákmányt visz haza virág hely’t hitvesének,
S őt hiva szüntelen, úgy osztja a halált.

Miféle szent ima riaszt el gonosz árnyat?
Repülni Luczifert ki látta? Oh regéld!
Milyen rubint ragyog fején a gnómkirálynak?
A fekete manók vészesbnek mit találnak:
Turpin zsoltárait vagy Lóránt fegyverét?

Vagy képeket mutass nagy, vastag bibliádba,
Az aranyos eget, hol száz szent térdre hull,
Jézuskát, a  hogy épp a három bölcs imádja,
Vezessed ujjaink, halkan silabizálva,
A hol jó istenünk rólunk szól latinul.

A gyertya, nézd, anyó, alig hogy pislog im már,
Tüzhely körött az árny setéten lengedez;
A szellemek raja talán már odakinn vár.
Oh mért imádkozol? S ha alszol: ébredj mindjár!
Te, máskor vigaszunk, ma mért hogy rémitesz?

Jaj, mily hideg karod! Ne tartsd szemed lezárva,
Azt mondtad a minap: a föld tájékiról
Az ember égbe jut, meg sirba… jő halála…
S az élet eltünik… Oh mondd meg valahára,
Mi is az a halál?… Hát ajkad még se szól?

Könyörgtek ott soká, kesergő, siró hanggal;
Virradt s nagyanyjukat föl nem kelté a hajnal,
De kondul egy harang, mely tompán kesereg…
S ki este arra ment, egy utas vette észre,
Hogy szentirás előtt, egy üres ágyra nézve
Térdelt s imádkozott két könyező gyerek.

Radó Antal

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 16. szám, 1895. ápr. 21.

Szabó Sándor (19. sz.): Föltámadt!

 
Föltámadt! Im bezengi biztatón
A templomoknak fölszentelt falát;
Az árva érzi: nem él elhagyottan,
Bús özvegy lelkén remény csillan át;
Szülőnek gyászát, árvának keservét
Szelid vigasszal enyhiti a hit.
Legyen áldott örökre ez az emlék!
Hinni, remélni, türni megtanit.

Föltámadt! A rét, a mező virága
Mosolyogva éled a tavasz szaván,
A néma föld keblét most, hogy kitárja
E drága hangot ő is hallja, lám!
Patak csörg vigan, ujra elcseveghet;
Berekben, erdőn bimbó, rügy fakad;
Madár dalol, biztatva annyi lelket:
Nincs örök nyugvás lenn a föld alatt.

Föltámadt! És a gyönge, játszi gyermek
Örömmel zengi a himes mezőn
A lepke s gyermek kergetőzve mennek,
S mosolyg az agg is, hogy ha szembe jön.
Az agg derült; megujulását látja;
Megváltásunkról szól a szent kereszt.
A gyermektől bár fut az élet árnya,
Sejtelmében vigaszt előre vet.

Föltámadt! Láztól reszkető ajakkal
Susogja a kit bűn, gőg eltiport,
A szem kigyul, az eszme úgy vigasztal,
És jól esik elmerengni most.
Mint éj után a friss hajnal sugára:
Követként hirdet fényes, szép napot;
Hisz megszűnt az elnyomás s utána
A diadalnak napja fölragyog.

Föltámadt! Kedron hűs patakja mellett
Szelid arczával sugárzik felém.
Jön Judás, Kaifás, - Péter oh hogy reszket,
Pilátus itél, vér szárad kezén.
Borul az ég, a Golgotha sötétlik,
S meghal vád nélkül, türve csöndesen.
Míg a megváltás utat tör az égig,
Hogy immár örök életünk legyen.

Föltámadt! E szót szent zsolozsma közben
Hálatelt ajkkal zengjük emberek.
Lelkünk szabad, nincs határ az időben
S vigaszt remélhet, a ki szenvedett.
On, légy megáldva, kinek drága vére
Örök időkre példaként hat át,
Hogy a ki enned él hivőn, remélve,
Az ne félhesse soha a halált!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 15. szám, 1895. ápr. 14.

Beke József (19. sz.): Jefte (ballada)

 
Uram! Jerfte! Készen vár az oltár!…
Emlékszel-e: míg a hadban voltál:
Esküt tettél a hatalmas Urnak!?…
Jefte szive fájón dobban…
Halvány arcza egyre jobban
Sápad, mint kit gyilkos tőrrel
Szive táján szúrnak.

„Oly szépen kért… esdekelve… sirva:
Negyvennapig ne vigy minket sirba!
Lánytársait hivogatta: Jertek!
Mig a napok letünnének:
Hadd zendüljön búcsu-ének
Jertek lányok! Negyven napig
Járjuk a szent berket!

Zordon arczú, komor papok szólnak:
Negyvenegy nap telik le már holnap!
Szent oltárán a miszpai várnak
Tömjénfüsttel tüzek égnek;
Hálául a magas égnek
Esküszóval felfogadott
Áldozatra várnak.”

„A legfőbb Ur betegséggel megvert…
Karom reszket… nem birja a fegyvert…
Ti látjátok! S hivatkozom rátok!
Betegségem ér majd véget…
Lankadt erőm ujra éled…
Várjátok be azt a napot:
Nem száll reánk átok!”

Kiméletlen s zordon az uj válasz:
uram, Jefte, ma, vagy soha: válassz!
Fogadásod mint vezérünk tetted,
Adott szónak megszegése:
Egész népünk büntetése…
Rettenetes ítéletet zúdit
Reánk tetted!…”

Jefte vezér csak nyögi a sóhajt,
Megkövülni, sirba térni óhajt.
„Szende lányom! Szép hajadon kincsem!
Áldozatul kérnek téged!
Sebed, a mely engem éget,
Megenyhitni balzsam olaj
Gileádban nincsen!”

Peng a kinnor… kíséri az ének,
Khalil hangra vonulnak a vének.
„Uram, Jefte, ne tétovázz, várnak!…”
Ezrei a hívő népnek
Szent éneket zenge lépnek
Áldozatra, pitvarába
A miszpai várnak.

„Komoly papok! Hajam tövig vágva
Hamu-födten… felöltözve zsákba…
Holtomiglan bűnbánatom zengem!
Kincsem… marhám tüzbe hányom!
Csak hadd éljen szende lányom!
Vagy… ha vér kell az Istennek:
Öljetek meg engem!…”

Komoly főpap forgatja a thórát…
„H’jába néztem minden sorát jól át!
Nincsen ide… nincsen semmi váltság!…”
Ez a törvény nagy mondása:
Zsákruha, hamv, köny hullása -
Saját véred lányod lelkét
Soha meg ne váltsák!”

„Erős Isten!… könyörögve… kérve
Hozzád sir fel az apa az égre!
Fordulj hozzám!… szolgádhoz…  a porba…
Mint a rideg thóra-lapok
Légy irgalmasb!… s mint e papok
Törvényedet magyarázva
Kik itt ülnek sorba!”

Villám lobban… megdördült a mennybolt…
Szegény Jefte nem élő már: félholt…
Vihar szárnya végig seper Miszpán…
A főpapok összenéznek
S megdöbbenve így beszélnek:
„Felelt Isten haragjában
Érthetően s tisztán!”

„Szakadj rám, ég! Temess el vad orkán!…”
Rohan Jefte fel a szent vár ormán.
A főpapok megrettenve nézik…
Szent oltártűz lobogása,
Haldokló szűz óhajtása,
Őrült apa vadult átka
Együtt száll az égig!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 17. szám, 1895. ápr. 28.

 

„Oh anyaföld, tejjel-mézzel patakzó,
Mért illethet téged annyi zokszó,
Hogy gyermekidnek nem adsz kenyeret,
Magadtól őket inkább elvered?”

- Keblem áldástól és szeretettől áradt,
S ők egymást marták, mint az éhes állat,
Úgy fájt a testvérgyűlölet nekem…
Ez átokverte faj nem gyermekem!

„Anyai sziv nem válhat mostohává;
Te lágyitsd kérges szivüket puhává;
Hogy messze tünjék önzés, gyülölet,
Békitse őket össze hű öled!”

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 14. szám, 1895. ápr. 7.

Szemelvények az inségesek javára megjelent „Vigasz”-ból

 
Szeress, szeress nagyon! S ha látod is, hogy
Milyen sok álság, bűn van a világba:
Ne csüggedj! Nézz csak fölfelé, a fénybe
És törj a porból tisztább ideálra!
Annak, ki másokért él, a míg élhet:
A sirban nem lesz zord az éjszakája;
Ugy látja: mélyén egy-egy csillag és
S mintha az árnyon át – hajnallanék.

Endrődi Sándor

Legáldottabbja és legédesebbje
Minden vizeknek: harmat piczi cseppje,
Mely lopva, titkon, láthatatlanul
Hervadni kezdő füre, fára hull.
Csak egy hasonlit hozzá, semmi más:
A szép, szelid, nemes vigasztalás,
Mely éltető szent szeretettel,
Rövid, halk szóval, hangos tettel,
Arzcán mosollyal, könnyel a szemében
A szenvedőkhöz surran észrevétlen.

Ábrányi Emil
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 14. szám, 1895. ápr. 7.

dr. Major Károly: Csokonai és Petőfi

 

     

Közös vonása lírájoknak a legközvetlenebb alanyiság és őszinteség is. Költészetüknek maguk a központjai. Soraikból leolvassuk sorsuknak nemcsak jelentősebb forduló pontjait, hanem kedély-szívviláguk minden mozzanatát. E megkötetlen őszinteségnek sajátos vonása, hogy önérzettel szólnak költői értékökről, mintegy vatesei jövő nagyságuknak, hogy vallást tesznek magukról, költészetök irányáról (Cs. Az én poezisom term. P. A természet vadvirága). Csokonai viszi be líránkba az egyéniség jogát, melyet Petőfi érvényesít oly mértékben, mint a világirodalomban Byron. Az egyéniség kifolyása nálok az a kíméletlen, gyakran túl erős hang is, mellyel kritikusaik bántásait visszaverik. (Cs. A Músához. Kifakadás. P. A természet vadvirága stb.)
    Dalaik gyöngéd alaphangjai szélesebb hullámzásukban a hazaszeretet, szabadság, emberiség ódai hevületébe szállnak fel. Csokonai egy pár sikerült bordala (Bacchushoz. Miért ne innánk? A békekötésre.) előhangja annak az eszmei mámornak, a gondolat kábulatának, mely Vörösmarty dythirambjaiban emelkedik legmerészebb szárnyalásra, s mely Petőfit is hasonló dalok szerzésére bátorítja. Hazafias lírája, bár az érzés melegségének nincs híjával, nélkülözé azt a heves lüktetést, mely a „Romlásnak indult hajdan erős magyar” soraiban forr. „Magyar, hajnal hasad!” c. ódája lankadt és bágyadtan terjengős a „Szózat” reményt és kétséget egybeolvasztó himnuszához; s a „Rajta, ősi magyar!” hangja csak langy fuvallat a „Talpra magyar!” milliókat felverő riadójához. De Csokonai az absolutismus, a reakció idején Tyrtaeuskodik Pozsonyban, ahova sorsa 47 évvel utóbb elvezeti Petőfit is, s ahol fél század múlva vívja ki nemzetünk a legszentebb jogokat. Csokonai a nemzet tengődés, a vészes béke napjaiban mereng el a múlt nagyság képein s lesz félénk hirdetője a világszabadság igéinek, melynek evangyeliumát nagy idők viharaiban a forradalmi Petőfi fogalmazza meg a legmerészebben. Ami Csokonai költészetében még csak zsongás, a demokratizmusnak Petőfi ad határozott és teljes hangot. Ő már forradalmi idők izgalmai között lesz politikai költővé, mint Andre Chenier, Beranger, s a külföld demokrata költői általában, a harcok véres mezein Tyrtaeussá.
    Velök született s az idők lelkétől táplált demokratismusuk vezeti mindkettőjüket a költészet eredeti forrásához, a népköltészethez. A származáson kívül, mely úgy tetszik, első feltétel, hogy e költészet természetessége és üde naivsága iránt fogékonysággal bírjon a költő, az ez időben ismertté lett Herder-féle népies irány és környezetének hatása tette Csokonait népies költővé. A debreceniek, Földi és Fazekas; majd Dugonics, de talán mindeniknél inkább P. Horváth Ádám, kinek parasztdalai ébresztettek benne kedvet népköltési tanulmányokra, s költészetébe a népies elemnek felvételére. Korának viszonyai, tanulmánya előzményei és idő előtt bekövetkezett halála akadályozták, hogy benne és általa a népiesség teljes kifejlésre nem juthatott. A diákosság, idegen költők, kiknek hatását magában egészen felolvasztani nem tudta, megtanították, hogy a népiest felfogásban hangban, színben, érzés és gondolkozás tekintetében eredeti természetességgel és hamisítatlan tisztasággal szólaltassa meg. A munka befejezése és diadalra emelése Petőfi genialitásának volt fenntartva. És mégis, van Csokonai alkotásai közt nem egy, melyet az igazi népies múzsa sugallt. Életképek (Csikóbőrös  kulacs. Szegény Zsuzsi a táborozáskor, drámáiban alkotott genrei)  e fajt először hozzák be költészetünkbe. E nyomok után indulnak később életkép festőink. A Csokonai életképek méltán helyet foglalhatnak a Petőfiéi mellett. Néhány csinos dalában pedig (Rózsabimbóhoz. Az eleven Músához. Megkövetés. Megkérlelés stb.) mintha csak Petőfi mély érzése és könnyed dallamossága csendülne fel.
    Egy költő nagyságának ismérve mindig az, hogy tett-e hatást kortársaira, vagy az után következőkre. Ha Csokonait az irodalmi fejlés szerves összefüggésének ezen szempontjától vizsgáljuk: legott világos előttünk, hogy nem áll elszigetelten. A népies költészet megindítója akire és kihez egyenes folyamatban visszavezethető az utóbbi fejlődés hatása kinyomozható mindenek felett éppen Petőfire és Aranyra. Hiszen e két legnagyobb népies költőnknek első és állandóan kedvelt olvasmánya ne más, mint Csokonai, Petőfi és Arany hozzá járnak népiességet tanulni. És bizonyára abban a jellemző körülményben, hogy az akkor még kevésbé ismert Petőfi a debreceni temető egyik sírjának vaspiramisnál egykor hosszan elmereng, nem szeszélyes különcködést, de a utód nemes kegyeletét kell felismernünk a mester iránt, akinek megkezdett művét éppen az a néma meghatottsággal távozó ifjú viszi a tökéletes befejezéshez.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 13. szám, 1895. márc. 31.

Udvardy Géza (1842-1876): A virágok boszuja

- Freiligrath után -

Lágy vánkosokra nyugton dülve
Pihent a lány elszenderülve:
Pillái zárva éjszemének,
Arczái bíborfényben égnek. 

Ragyogva kisded szalmaszéken
Pohárka van czifrázva szépen,
És a pohárba rakva állnak
Üdén tépett himes virágok.

Gonddal bezárva minden ablak,
Hüvös lég, szellő künn maradnak
S titkon tenyészve lanyha, kába
Meleg terült a kis szobába’. 

Körülte minden hallgatásban; -
De hallga! Milyen suttogás van!
- Virágocskák sugó beszéde,
Ág suttogása, vágyva, égve…

Virágkehelyből szellemekként
Illatparányok lengenek szét,
Kisded paizst, fej-éket hordva
Ruhájok, a köd gyenge fodra.

A rózsa pirkadó öléből
Magát nyulánk hölgy emelé föl;
Hajfürte lengő, játszi, röpke,
Gyöngyül harmat rezeg fölötte.

Kelyhében a sisakvirágnak
- Közötte a zöld, lombog ágnak -
Áll egy lovag, kihíni készen
Fején sisak van, kard kezében;

Sisakján leng meg-meghajolva
Ezüstös-szürke kócsagtolla;
És pókszövetnél szebb leplével
A liljomból egy lányka lép fel.

A turbánvirág kebelében
Egy néger áll büszkén, kevélyen,
Zöldes sisakja fénybe szédül,
Félholdja szép ezüst ivétül.

A császárkoronábalépdel
Egy kis királyka vesszejével,
S a kék iriszben -mint kisértet -
Láthatni kardos vadásznépet.

Nárczisz-levélről nagy mogorván
Egy kis fiucska elrobogván
Az ágyhoz lép, a kis leányka
Arczára forró csókot hányva.

A többi is most összeröppen,
Kerengve, lejtve, szökve körben,
És ott lebegnek járva-kelve
A szunnyadónak énekelve:

„Leány, leány, földrül letépve
Miért zártál e szép edénybe?
Hogy itt nekünk, te kis kegyetlen!
Epedni, fogyni, halni kelljen!?

Oh mind pihentünk boldogságba,
Anyaföldünk keblére zárva,
Hol zöld hegy ormán megtörötten
Ajkunkra a nap csókja röppent.

Hol, derekunkat átölelvén,
Enyelgtünk lanyha szellők keblén,
Hol villi-játék járta éjjel
Virágházunkból járva széjjel.

Körülfolyt eső, harmat csöppje,
S most állott vízbe így lekötve
Nem meghalunk, de elvirágzunk…
Érjen miatta, érjen átkunk!”

Az ének elhal, lehajolnak
Föléje a szép szunnyadónak,
S aztán a hosszu hallgatásra
Megjő megint a lassu lárma.

- Mi suttogás? Vajon mi zúghat?
A lányka arcza tüzbe gyuladŧ;
Az illat röppen, leng a pára,
S rá-rálehel az arcz havára.

A nap csillogva bókol ottbenn,
Fényétül az árnyék kilebben;
Nyugvó helyén édesden alva
Ott fekszik a leányka halva.

Hervadt virág maga is épen,
Az arcza még pirulva szépen;
Pihen letört testvéri mellett:
Megölte a viráglehelet.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 13. szám, 1895. márc. 31.

Udvardy Géza (1842-1876): A diófa alatt

 
Reng-leng az agg diófa lombja,
Alatta ül egész család;
A nap mosolygó fénybe vonja
Az ősi ház fehér falát;
Kóbor madárkák csacska serge
Ugy kavarog, úgy megdalol;
Talán az ábránd is – ha merne -
Előjönne a szív alól.

Egy-két virág nyíl a kertben,
S egy-két virág nekünk elég,
Bizony máskor se nyilt bővebben,
S még asztalunkra is telék,
Pedig vasárnap a templomba
Egy kis csomót mindenki vitt,
S hugom hajába is titokba
Beléje tűztem egy kicsit.

Oh szép napok valának akkor!
Az agg diófa tudja jól,
Tán erről suttog alkonyatkor
Mikor fejünkig lehajol.
Hisz látta ő is… ő is érte…
Előtte sem titok a mult…
Hisz lombja már a kéményt érte,
Mégis csak ablakunkba nyúlt.

Oltár volt e ház akkor is már,
Melyről csak áldás szálla ránk;
A drága szent hely most is itt áll,
Hol imádkozni tanulánk.
S azóta benne e szó. Isten,
Naponta is hány izbe zeng!…
Szent, százszor szent hajlék ez itten!
Szent, százszor szent ez a mienk!

S mi itten élünk; messze, távol
A kábitó zaj felriad;
Küzd a világ miljó bajával,
És vérzik bűnei miatt.
Nekünk e lárma fáj; e küzdés
Egy-egy muló könyet szerez,
Itt béke nyugszik mindenütt és
A boldogságnak titka ez!

H, vonz az agg diófa lombja,
s alá ül az egész család;
A nap mosolygó fénybe vonja
Az ősi ház fehér falát;
Az est közel, fészkébe mégis
Bohó madár nekünk dalol;
S nézzük: ha vajon ránk az ég is
Nem mosolyog-e valahol?

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12. szám, 1895. márc. 24.

Vörösmarty „Szózat”-a (Poetikai analysis)

 

    Vörösmartyt a „Szózat” par excellence a nemzet költőjévé avatta. Midőn Széchenyi egy részéről erős döfést adott a magyar faj léha hiúságának, mellyel halálos tespedése között múltján andalogni s régi fényében tetszelegni szeretet; másrészről a merész jóslattal: „a magyar nem volt, de lesz”, egy szebb jövő hitére villanyozta fel a nemzet már-már elalélt lelkét: - a költők közül Vörösmarty lobbantotta lángra Szózatával azt a rajongó lelkesedést, mely az átalakulás küzdelmére képesítette. A Széchenyi bizarr jóslata azóta a nemzet imája maradt. Hatása mind a kettőnek óriási lett, mondhatni, egy egész történelem. Amaz kíméletlenül ledöntvén a múltnak idolumát, a hátranéző a jövőbe nézeti, hogy ezt biztosítsa neki; emez a múlt emlékeinek szentségére és az isteni gondviselés őrködésére hivatkozva, ihlett intéssel szólítja és kötelezi a még kétkedő, tétlen nemzetet, választani élet vagy nagyszerű halál között.
    Imhol ez óda alapeszméje, mely a szózat nyitó- és zárósoraiban fölzendül: „Hazádnak rendületlenül légy híve”, mert „itt élned, halnod kell.”
    A „szózat” értelme szerint valláserkölcsi fogalom és szó, mely fensőbb szellemtől eredő komoly intést jelent.* (* A héber költészetben gyakran találkozunk vele; ilyen például az égő csipkebokorból felhangzó Úr szava Mózeshez; vagy a Damaskusba siető Pál apostolt megtérítő égi hang stb.) Ezt a voltaképpi szózatot a nyolc első sor képezi, mely végül ismétlődik, egyrészt nyomatékosság végett, másrészt, hogy a szerkezetet kerek egésszé zárja.* (* E nyolc sor eredeti szövege, melyet Vörösmarty 1835-ben szerzett, így hangzott:

Hazádhoz mint szemedhez
Tarts hiven óh magyar!
Bölcsőd és sírod az neked,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen a sors,
Itt élned, halnod kell.

    A következő évben, 1836-ban az egészet elkészítvén, e kezdősorokat is megválasztotta. Dallamát Egressy Béni írta.)
A költemény derekában először hivatkozván a múlt dicsőségeire és gyászaira, a múlt irány tartozó kegyelet nevében a hazához ragaszkodás kötelességét fejti ki (3., 4., 5. vsz.), azután a megfogyott de meg nem tört nemzet jelenéből a művelt világnak erkölcsi tisztéből s az igazságot gondviselésből önbizalmat merítve, azt az erős hitet motiválja (6., 7., 8., 9. vesz.), mely végül vátesszé ihleti a költőt s megláttatja vele a nagyszerű jövőnek fenséges alternatíváját, az alapeszmének: „itt élned, halnod kell” empatikusabb variációját (10., 11., 12. vesz.), mely után a múltnak, a jelennek s a jövőnek eszmekörén megerősödve, parancsoló következményképp hangzik fel újra a „rendületlenül”.
    Az egész költemény nyelvezete tömör, erőteljes választékos és fenséges, telve a gondolatoknak megfelelő remek alakzatokkal és szóképzésekkel. Tetőpontjára a stil a jóslati részben hág. A verselés technikája kifogástalan. Páratlan számú sorai négyes jambusok, a párosak hármasak. Utóbbiak rímlenek, de itt is, mint általán Vörösmartynál, igen szerényen rímlenek ama hatalmas összecsendülések nélkül, melyeket Arany assonanceaiban találunk.
    De lássuk immár a „Szózat” jelességeit részleteiben. A hála motívuma tevékeny hazaszeretetre, a kényszerűség törhetetlen hűségre kötelez. Ily alapon azon alternatívával szemben, mely a szózat két utolsó sorában van kifejezve, a rezignálás is kötelességgé válik s a hőshalálra való elszántságban az erkölcsi élet épségét vértezi.

1. Hazádnak rendületlenül
Légy hive, óh magyar!
Bölcsőd az s majdan sírod is
Mely ápol s eltakar.

2. A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élnek, halnod kell.

    Ez voltaképpen a szózat, a nemzet géniusza nevében fölhangzó intés, mely az első két sorban a hazához ragaszkodásra int, a többiben pedig e ragaszkodást energikus rövidséggel megokolva, kötelességgé erősíti. E megokolásban gradació van, amennyiben nemcsak a szülőföldnek éltünkben s holtunkban nyújtott adományaira s az ezekért tartozó hálára – mint morális argumentumra – hivatkozik; de rámutat arra a kényszerűségre – mint reális érvei s –, mely az európai népek közt magában elszigetelt eme fajt e helyhez köti, jó és rossz sorsban itt maradásra kényszeríti. A hála motívuma tevékeny hazaszeretetre, a kényszerűség törhetetlen hűségre kötelez. Ily alapon azon alternatívával szemben, mely a szózat két utolsó sorában van kifejezve, a rezignálás is kötelességgé válik s a hőshalálra való elszántságban az erkölcsi élet épségét vértezi.
     A következő három versszak a hazaszeretet történelmi érvelését foglalja magában, az ezer éves múlt iránt tartozó kegyelet alapján,  melynek felidézésére a költő egyszerű idősor szerint rámutat oly epikai és tragikai nagy emlékekre, melyek a honfi szívet méltó büszkeséggel töltik el, nevezetesen: a honszerzésre, a Hunyadyak fénykorára és a szabadságharcokra, a jog, a dicsőség s az áldozás eme váltakozó képeire ily menetben:

3. Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyŧ;
Ez melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

4. Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

5. Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harcz alatt.

    A legjobbak elhulltak, a fényes diadalokra gyászos küzdelmek árnya borul, de az áldozat, mit a szabadság hősei vérük ontásával hoztak, nem veszett egészen kárba, ha a múltból csüggedő szemünk a jelenbe tekint, lelkünk erőt merít a „meg nem töretés” tudatából s a kegyelet fohásza önbizalommá erősödik, mert a nemzet életereje megmaradt.

6. És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után
Megfogyva bár, de törve nem
Él nemzet e hazán.

    Az életerő e próbája az önbizalomnak első forrása. Emellett az élet-halálharcok, a gyászos csapások, melyek megfogyasztották a nemzetet létszámában, de életerejét meg nem törhették, méltó részvétet költhetnek az emberiségben, a művelt nagyvilágban, különösen Nyugat-Európa népeiben, miért is a nemzet a létjognak követelésével ehhez fordul és sorsáért ezt is felelőssé teszi.

7. S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

    A művelt világnak e rokonszenves érdeklődése s erkölcsi kötelessége az önbizalom második forrása. A harmadik forrás a legszentebb és legmegbízhatóbb: az isteni gondviselés, mely az erkölcsi világrend alapját képezi s melynél fogva

8. Az nem lehet hogy annyi sziv
Hiába onta vért
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért;

9. Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksuly alatt.

    Az isteni gondviselés nem nézheti közömbösen sem a múltnak, sem a jelennek nagy küzdelmeit. E hit magasztosan fölemelő, bár remény és balsejtelem cikáznak át rajta. E hit prófétává ihleti a nemzet költőjét, amikor a múlt kegyeletes nagyságán s a jelen biztató szent törekvésein erősödve merészen a jövőbe tekint, hogy ott is rámutasson olyan  momentumokra, melyek a kitartó, rendíthetetlen hűségre köteleznek. A válság nem lehet messze: a jövő vagy egy jobb életet fog hozni, vagy, ha kell, halált, de tiszteletet parancsolót. Az élet százezrek hő imáinak teljesedése lesz, de a halál, ha jönnie kell, csak az ellenséges hadakon ontott vérfürdőn át jöhet: oly tragikum, melynek láttára az emberiség szemében gyászkönny ül. Ez értelme a szózat és a nemzet drámája végkifejlésekint látnokilag zengett alternatívának:

10. Még jőni kell még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

11. Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

12. S a sírt, hol nemzet sülyed el
Népek veszik körül
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ül.

    Íme, ezen kétes, de nagyszerű jövőt tárja fel nemzetének a költő. És a nemzet rajongó lelkesedéssel hitt 1848-ig a jobb jövő reményében, amidőn a költő hite a bekövetkezett nagyszerű élethalál-harcban megvalósulni látszott.
    „Midőn a forradalom árja elzúgott – mond Gyulai –, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzeti jövőjébe, szállott sírjába.”
    És a költő nem csalatkozott: az ország temetővé vált, de a feltámadás reményével. Akik azon idők gyászát átélték, emlékezni fognak, hogy az ország csak erőt gyűjteni vonult magába; és annyi ezer szív nem hiába tört meg: mert eljött egy jobb kor mely után buzgó imádság epedett milliók ajakán, nem valami ábrándos álomkép alkotta jobb kor ugyan, de amilyent csak a való törvényeinek talaján létesíteni szabad. Ma e harcokat is a szabadság azon küzdelmei közé soroljuk, melyek emléke új kapocsként fűz még szorosabban e földhöz. És ha még folyvást hord nehéz harcokat rejtelmes keblében a jövő, úgy hadd zendüljön tovább is a múltnak s jelennek szigorú tanulsága, a jobb jövőnek záloga:

Légy híve rendületlenül
Hazádnak óh magyar!

    Igenis rendíthetetlenül! Most annyi szent vívmánynak birtokában még rendületlenebbül, mint valaha, mikor aránylag kevesebb volt a veszteni valónk. Elemi csapások egyre-másra próbára teszik a sokat szenvedett ország népeit; külügyi viszonyaink között ország népeit; külügyi viszonyaink között keletről egy nagy kérdőjel kísért, idebent faji fondorlatok leskelődnek a magyar állam egysége ellen.
    S ennyi óvatosságra és vállvetésre intő időjelekkel szemben ugyan mit tapasztalunk?
    Az aggodalmas hűség helyébe lép az ősi bűn: az elbizakodás s a nemzet testét szerte tépi az ősi átok: a pártviszály. E rémeket egész sereg emberi gyarlóság kíséri s a felburjánzott szívben csenevész virág az önzetlen hazaszeretet.
    Azért koronkint csendüljön meg az élet zsivajában az Arany visszhangzó szózata:

Hallottad a szót: „rendületlenül”?
Ábránd, hiuság, muló kegy, javak,
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Óh értsd meg a szót árban és apályon
- Szirt a habok közt – hűséged megálljon.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12., 13. szám, 1895. márc. 24., 31.

Márczius 15.

 
    A szabadság sugárfénye áradt Magyarországra 1848. márcizus 15-én. A magyar szabadság születésnapja! Keletkezett, mint a tavasz, kifakadt, mint a rózsabimbó, ragyogott, mint a hajnalcsillag, mikor a nap keltét bejelenti. Nem fejedelmi kegy ajándékozta a szabadságot a magyar nemzetnek, mint drága ékszert, játszani vele; nem a királygyilkos hóhérbárdja, mint Angliában; nem a guillotine, mint Francziaországban; nem orgyilkos bomba fertőztették meg  zsarnok vérével a népszabadság napját: szüzen köszöntött az be és méltósággal, mint egy nemes nemzetnek törvényes vívmánya, visszakövetelt jussa, visszaadott koronája.
    Ország voltunk azelőtt is, de széttépve Erdélyre és Magyarországra; nemzet voltunk, de a privilégiummal bíró karok és rendek kis nemzete; magyarok valánk, de latinul kormányoztak bennünket és németül; urak voltunk százezren, szolgák tizenöt millión; volt szabadságunk, az alkotmány és a Hármas könyv, de a ki a kormány ellen beszélt, azt bezárták, - a ki vétett, vagy nem bántották, vagy deresre fogták.
    Más szabadságot kívánt a magyar, egyenlő szabadságot, jogot, kötelességet mindenkinek. Megszereztük magunknak! Megosztottuk az alkotmányt: a nemes a polgárral, - meg a földet: az úr a jobbággyal. Állítottunk nemzeti kormányt, megnyitottuk a börtönöket. A gondolatnak szárnyakat adtunk, hogy röpüljön … a magyar szónak becsületét szereztünk, hogy uralkodjék… A magyar nemzetnek kezébe kardot nyomtunk, hogy védje magát. A nemzet megesküdött, hogy szabad leszen: és talpra állott a szabadság háromszínű zászlója mellett. A fehér az i gazság, a zöld a reménység, a vörös a lángoló hazaszeretet színei voltak. Ezekkel mentünk aztán csatázni.
    Mert a magyar szabadság ártatlanul született s tisztán világított, mint a nap, de ege csakhamar beborult s villámok czikáztak körüle. A népharag förgetege viharozta be a hont s öldöklő lángjait csapta az ellenségre. És a magyar szabadság ekkor még fönségesebb vala.
    Lőn pedig a vihar után nagy csönd s Magyarországból temető. A szabadság volt benne eltemetve, mert megölték. S a nemzet mélyen gyászolta és némán siratta a szabadságot. Özvegy volt az ország s árvák fiai.
    A bánat oly igaz és megható volt, hogy az ország megbámulta.
    De a szabadság nem test, hanem lélek. A szabadság halhatatlan, kitör a sírból.
    A magyar nemzet daczolt s visszautasította az alkut, követelte jogát, a teljes szabadságot kívánta vissza – ezért cserébe föltette koronáját a király fejére.
    Negyvenhat év múlt el azóta, egy emberkor története s mily gazdag idő eseményekben és változásokban! Minden elmúlt: öröm, bánat, a harcz a fegyverrel és a harcz a törvénnyel a szabadságért.
    Minden évben megünnepeljük márczius 15-ét s visszagondolunk 1848-ra.
    Csodálatos egy esztendő is volt az az 1848-ik! A szabadságért való rajongás, lelkesedés oly rögtönözve, váratlanul, előkészületlenül, mondhatni önként kapta meg a szíveket, hogy valóban azt kell hinnünk, hogy a levegő rétegei hordták szét a kitörni kész forradalom parányait. A társadalom minden rétege megindult, mindenkit magával ragadott a lelkesedés: nem volt magánérdek, mely háttérbe ne szorult volna a haza ügye előtt: a szülő gyermekét, a menyasszony jegyesét, a feleség férjét küldte a harczba, mely elkeseredett küzdelem volt az elnyomatás ellen. A nők lelkesedése teremtette a hősöket. Az áldott kezek feltűzték a férj mellére a háromszínű kokárdát, virágot hintettek az elvonuló csapatok útjára, kendőt lobogtattak a távolság ködében eltűnök után,- egy biztató szó, egy édes mosoly, egy bátorító kézszorítás: ez volt a toborzó s a honvédcsapatok szaporodtak, mintha a földből teremtek volna. Nem remegett a kéz, amely búcsút intett, nem könnyezett a szem, mely a távozó után nézett: hiszen a haza sorsáról volt szó. S a nő nemcsak azokról tudott lemondani, akiket szeretett, hanem áldozatokat is hozott: volt ékszere, aranya, ezüstje: vitte a haza oltárára, verjenek belőle pénzt, hogy legyen a honvédnak fegyvere, ágyúja, puskapora, golyója – és legyen mit ennie: selyme, aranyhímzése volt: odaadta zászlónak, rákötötte utolsó virágaiból font koszorúját, hogy legyen jel, amelyben győzni fognak. S mikor a csatatér sebesültekkel volt tele, oda is elküldte a magyar nőt a honszeretet, fölszedte az aléltat, ápolta, bekötözte, apró gyermek, tehetetlen öreg s gyönge nő tépést csinált, hogy enyhítse a fájdalmat, gyógyítsa a sebes s visszaadja az életnek és a hazának azokat, kik közel álltak a halálhoz. Nem is földi lények voltak azok a magyar nők, hanem a szeretetnek, a lelkesedésnek, az önfeláldozásnak géniuszai magyar nők alakjában.
    Oh, a ti nagyanyáitok tiszteletre méltók, nagy időknek méltó szülöttei!
    Légy üdvözölve márczius 15-ke. Lelkem a fény szárnyain tör a magasba, hogy bemutassa e napon hódolatát. E napon lett méltó a magyar arra, hogy az örök igazság pantheonjában első hely jusson neki.
    Nagy idők szülik a nagy embereket, ez idők legendai nagysága Kossuth Lajos.Egy törvényczikk száműzte őt. A legjobbaknak ez a sorsuk. Így volt hajdan is, a thebai nép Epaminondast halálra ítélte s ő csak azt kívánta, hogy tegyék az ítéletben: „Epaminondas elítéltetett, mert Thebét megmenté, a spartaiakat megverte és Görögországot szabaddá tette.” Ezrét megkoszorúzták.
    A mi száműzöttünket is megkoszorúzták, de a virágok csak koporsójára hullottak és sírját lepik el. Sírja, mint egykor Turin, búcsújáró hely, hova elzarándokol a honfi, hogy hitet, honszerelmet hozzon el onnét magával. Fejfájánál egy ország könnyezik és imádkozik.
    Könnyezzetek ti is és imádkozzatok s tanuljatok e név kultuszából azt, aminek ő volt legkiválóbb képviselője: honszerelmet.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 11. szám 1895. márc. 17.

Rudnyánszky Gyula (1858-1913): Az ifjusághoz

 
Oh, ifjuság, szívem virága,
Csodállak és szeretlek így:
Övez egy eszme glóriája,
Láztól csillognak szemeid;
Hevülsz, lobogsz, szent harsonává
Erősödik merész szavad,
S visszhangot millió kiált rá:
E nép magyar lesz és szabad!

Rád ismerek, te vagy a régi.
Hiába ócsárolt a hir:
Bár útaid orvul kíséri,
Elejteni e kor még se bir.
Szived nagy névre meg se dobban,
Mig ringat tétlen élvezet;
De vész között, komoly napokban:
Magyar ifjuság a neve.

Az vagy, a régi, a ki voltál:
A vértanuk fején cser-ág,
Hősöknek, szent eszméknek oltár,
Oh márcziusi ifjuság!
Nagy czél, rajongó hit vezérel,
Lelkedet ihlet járja át;
Kimondod nyiltan a mit érzel, -
Viszed az ország zászlaját.

A jövendő, az örök élet,
Oh magyar ifjuság, te vagy!
Ezer viszály, baj, átok érhet,
Isten azért el még se hagy.
Nem félek, nemzetem, miattad,
Lehet százezred szolga, rab:
Az ifjuság a te hatalmad,
S az ifjuság mindig szabad!

S míg lesz e honnak ifjusága,
A szabad eszme élni fog.
Sápadjon a hitvány, a gyáva,
Reszkessenek a zsarnokok:
Az ifjuság örök szabadság!
Visszhangozd, ifjuság, e dalt:
Szabadság s ifjuság aratják
Mindig a végső diadalt.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 11. szám 1895. márc. 17.

VÁZLAT - Zalán futásának politikai fontossága

    I. Politikai és társadalmi viszonyok. A rendi alkotmány gyengeségei. Magyarországot 1822-1825-ig törvénytelen rendeletek által kormányozzák. A középnemesség a megyei élet körébe szorul s onnét védi az alkotmányt. A főnemesség nemzetietlensége. Közművelődési mozgalmak csak gyéren mutatkoznak. A gazdasági élet pang. Vörösmarty ez időt „tehetetlen kornak” nevezi.
    II. a) Költőink felfogása e korról: dicsőítik a múltat, korholják a jelent, nem bíznak a nemzet jövőjében. Berzsenyi e felfogásnak minden irányban kifejezést ad a Magyarokhoz című ódában. Ebből az eszmekörből merített Vörösmarty is.
    b) Zalán futása 1825-ben jelent meg. Vörösmarty művének tárgyát a nemzet történetének legfontosabb mozzanatából, a honfoglalás köréből vette. Ő is dicsőíti a múltat, fájdalommal nézi a jelent s reménytelenül tekint a jövőbe. (Az idevágó részeket a műből ki kell emelni.)
    c) Politikai célzata (alapeszméjében kifejezve): a süllyedő magyar nemzetet egy új honfoglalásra buzdítani. Vörösmarty szózata nem veszett el hatástalanul; a körülmények megérlelték s az új honfoglalásnak megindítója Széchenyi István lett.
    Ebben áll Zalán futásá-nak politikai fontossága.

(T. S.)

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 9. szám 1895. márc. 3.

Fiamnak – Arany költeményének poetikai fejtegetése

Arany János családja körében 1863 körül

 

 

     Az emberi társadalomban a boldogság nincs mindenkinek egyaránt kiosztva. Egy rész bőven meg van áldva földi javakkal, más része kenyéren és vízen tengődik. Vegyest, úgy a gazdagnál, mint a szegénynél, az egyik boldogságban, megelégedéssel éli napjait, a másiknak bú, gond, perpatvar, kétségbeesés keseríti életét. Mi óvhat meg a kétségbeeséstől? A tengeri zivatarban kétségbeesett tanítványait Jézus „kicsinyhitűeknek” nevezte, hogy az ő jelenlétében féltek. Az élet zivataraiban a kishitűek kétségbeesetten nem egyszer nyúlnak vétkes kézzel fegyver után, hogy a földi kínoktól szabaduljanak, míg ellenben az erős lelkűek a vallásból merítenek vigaszt, önbizalmat, erőt az élet küzdelmeihez. A vallás tehát megóv a kétségbeeséstől. Ez a fejtegetés alá vett költeménynek is tárgya.
    Arany e költeményét a gyászos 1850-ik év elején írta. Tárgyánál fogva óda, mégpedig bölcselkedő óda, mert fontos életfilozófiai eszméket hirdet s bár a költő fiához intézi és a maga élményeire vonatkozik benne, érthet róla mindenki, kinek élete küzdelmekkel, sanyarúságokkal teljes: ennyiben tehát általános emberi érdekű.
    A költemény alapeszméje: a földi kínok elviselésére a vallásban keressünk támaszt. Felsorolja a földi bajok főbbjeit s mindegyik ellenében az imádsággal óv és vigasztal. E bajokat versszakonkint sorolja elénk s mindegyik után a versszak végin megzendül a lelketedző refrain:

Kis kacsóid összetéve szépen
imádkozzál, édes gyermekem!

    Ez határozza meg a költemény szerkezetét, melynél fogva az egy szabályosan részekre oszló egészet képez, mindegyik rész külön életfilozófiai eszmével, de melyek a vallásos alapeszmében összpontosulnak; szakról-szakra növekvően mind nagyobb és súlyosabb bajokat tárgyal s ezzel a hit vigasztaló erejét is fokozatosan nagyobbnak, hatalmasabbnak tünteti föl. Az egész óda ehhez képest hét művészien elrendelt versszakokból áll, melyekből a bevezetésre és befejezésre egy-egy  versszak, a tárgyalásra pedig öt bajjal öt versszak esik.
    A versformát nézve, sorai ötödfeles és ötös trochaeusok. A rímek az első és utolsó három versszak első négy sorában párosak, ugyane szakok második felében keresztrímek; a költemény közepét képező negyedik szakban pedig csupán keresztrímek. Összességükre a rímek nagyrészt tiszták, vagy rokon mássalhangzókkal erősbödő assonanceok.
    Az a szeretetteljes jóakarat, mellyel a költő fiában az élet szenvedései ellen megóvó hitet ápolja, másrésztől meg az a komoly bensőség, mellyel a vallás eszméjéért lelkesül s az a meggyőző erő, mellyel a hit üdvözítő hatalmát hirdeti, a költemény nyelvezetében a legszebb vegyületét nyújtja a kellemnek és fenségnek. Az egész költeményt idéznünk kellene, ha nyelvezeti szépségeit fel akarnók sorolni, annyira gazdag ez óda választékos és újszerű kifejezésekben; stilje báját a szebbnél szebb alakzatok és szóképek emelik, úgy, hogy a legmagasztosabb eszme-forma és nyelv dolgában is művészi harmónia varázsával hat lelkünkre.
    De lássuk a költeményt részleteiben:

1. Hála isten este van megin’.
Mával is fogyott a földi kin.
Bent magános árva gyertya ég:
Kivül leskelődik a sötét.

    
    A nap fáradalmai után nyugalomra áhító lélek felsóhajt s a nyugalmat osztó este megérkeztét üdvözli. Tálaló időválasztás az előadandó tárgy számára, midőn még friss emlékezetben van a nap sok kínja s lerázva az élet terheinek egy parányi része; azért e szavak „mával is fogyott” azt is kifejezik, hogy kevés ugyan az egészből, de az is ér valamit. De nemcsak az időt, hanem a helyet is meghatározza a költő, hol gondolatai támadnak és e szobában „bent magános árva gyertya ég”, tehát a szegénység meg az ártatlanság bent van; a gond, a kín meg a sötét ellenben csak kívül leskelődnek, mint a szívben árván égő hitre az élet zord bajai. Kívül sötét van, tehát az idő már későre jár s a költő csodálkozva kérdi:

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

hisz neked nincsenek még gondjaid, tennivalód, meg aztán

Vetve ágyad puha – melegen

egyé sincs hátra, mint hogy

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

    Eddig tart a bevezetés; most következik a nap utolsó tennivalójának, az imának megokolása. Első helyen van a „közönséges származás”.

2. Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legfölebb mocsoktalan nevet
A tömegnél hitvány érdemet.

    Vagyon, ősi név, cím, rang nem várnak fiára, legfölebb apja becsületes neve, de amire semmit sem ad a világi hiúság, mely csúszik-mászik a pénz és címer előtt. Ez később elkeseríthetné a világba lépőt, azért jóeleve ellátja lelkét a hit paizsával, a keresztény alázatosság vértjével, mely megóvja a hiúság gyötrelmei ellen:

Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást azért öntözgetem:

és ez abban áll, hogy minden reggel este áhítatos szívvel:

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

    E második versszakban határozottabban van a téma is kimondva, t. i a vagyontalan s közönséges származású emberre sok sanyarúság vár az életben, azért fegyverezze föl lelkét a vallás fegyverével s itt kimondja már az első társadalmi bajt, mely keserűséget okozhat: az alacsony származást. A második baj még nagyobb: ez a vagyonbeli szegénység, de a hit ennek elszenvedésére is megtanít:

3. Mert szegénynek drága kincs a hit
Tűrni és remélni megtanit:

tűrni a hiányokat, remélni istentől sorsunk jobbrafordultát tanít a hit s erre ugyancsak nagy szüksége van, mert a földi baj sohasem fogy el

S néki, míg a sir rá nem lehel,
Mindig türni és remélni kell!

    A tapasztalás azonban a költőt arra is megtanította, hogy e tűrés és reménykedés sokszor a sírig eltart s így teljesülés nélkül, hiábavaló s ugyancsak erős lélek kell hozzá, hogy a sok csalódás után is megőrizzük hitünk épségét. Aranyról tudjuk, hogy szülei rendkívül vallásosak voltak s a vallást benne is már korán a legnagyobb szeretettel ápolták. „Bogárhátú kis viskójuk – mondja Toldy – templom volt, hol a gyenge gyermek füle soha trágár szót nem hallott, nem lévén abban cseléd, vagy más lakó, mint az öreg szülék és fiuk; ellenben otthonos volt a vallásos ének s a szentírás, melynek vonzóbb része első tápja lettek a fiú fogékony kedélyének.” E vallásos szellemben történt egész felnevelkedése, de bármennyire megerősödött vala a hitben, sorsa sanyarúsága már tanuló korában sokszor elcsüggeszté, majd férfi korában, különösen 1848-ban „többször megfordulván Pesten, a itteni élet fényét meg kezdte kívánni, mi természetesen elégületlenné tette alacsony helyzetével.” Ehhez járultak a forradalom szomorú eseményei, úgy, hogy a költő saját nyilatkozata szerint e világ folyásával s önmagával meghasonlott, az ő hite is megingott, reménye szárnya megszegett s itt keserűen sóhajt fel:

Oh, ha bennem is mind egykor épen
Élne a hit vigaszul nekem!…

    De nem folytatja tovább lelke panaszát, elnyeli a keserű emléket* s csak fiát óvja szeretettel e kétségbeeséstől, ápolja, melengeti benne a hitet mondván:

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

(* Már e korban írt költeményeiben többször és erősebben ad kifejezést e kedélyállapotának, így különösen az „Évek, ti még jövendő évek” címűben:

Ah vén vagyok! Tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon,
Ott van romok közt életemnek
Vezére széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit,
Egy csonka horgony: a remény
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!)

    A következő versszakban az ember társadalmi állásának keserűségeit tárgyalja, tehát a „hivatallal járó bajokat”.

5. Majd ha játszó társaid közül
Munka hí el, - úgy lehet korán -

ha az ifjúkor gondtalan örömeitől válnod kell s komoly, szigorú hivatalt vállalnod, mégpedig „úgy lehet, korán”, mert szegény vagy, vagyont nem örökölsz s hogy megélhess, mihamarébb magadnak kell gondoskodnod kenyeredről:

S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret… de mostohán!

Keserítő már az a tudat is, hogy „idegennek” kell szolgálnia, hátha még úgy jár, mint atyja, hogy pontos, derék munkálkodásáért szeretik ugyan… de mostohán! Mint hasznos eszközt megbecsülik szóval, de azért anyagi bajokkal kínlódni hagyják minden jutalmazó segély nélkül. Atyjával a forradalom alatt még az is megtörtént, hogy fizetése nem egyszer a zavaros viszonyok miatt el-elmaradt. És a szerénység, a jellemnek e nem gyümölcsöző virága, a sérelmeket némán elnyeli, sőt rejtegeti fájdalmát, megnyugvást csak lelkiekben lelhet s azért

Balzsamul a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.

    És hogy a vallásban kereshető és lelhető vigasz csakugyan bekövetkezzék már most jó korán

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

E versszak a költeménynek éppen a közepét foglalja el s azt két egyenletes részre osztja nemcsak alakilag, hanem tartalmilag is. A földi kínok közül ugyanis eddig csak az anyagi viszonyokra vonatkozókat adta elő, a következő szakokban az erkölcsi szakokat tárgyalja, míg a közepén álló negyedik strófában a kétféle baj mintegy összeolvad, amennyiben a hivatalos állással nemcsak anyagi, de erkölcsi sérelmek is járhatnak s a vigasztalás is mind a két fajta bajra szól. Valószínű, hogy ezt a  kereszteződését a bajoknak akarta a költő a keresztrímek által külsőleg is jelezni; legalább semmi más alapját a forma következetlenségének nem fedezhetjük fel.
    Az ötödik versszak tárgyát a morális bajok képezik:
 

5. Majd ha látod, érzed a nyomort
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt
Mig a vétek irigységre készt,
S a butának sorsa földi éden:

    Minő megható, igaz képe társadalmi életünk romlottságának! Ott „látod” t. i. embertársaidon s „érzed” magadon a becsület nyomorgását, az erkölcs eltapodtatását, a tehetség és tanulmány mellőzését s a pártolt kegyenceknek – legyenek bár buták – boldogulását. Itt állasz Herkulesként: előtted az erény képe oly szomorú, a véteké oly csábító, hogy tán megirigyeled és tán meg is kívánod s lelked ingadozni kezd. De akkor

Álljon a vallás a mérlegen,

    Kövesd a vallásban istentől megjelölt utadat, és hogy kísértetbe ne essél, imából meríts erőt a rendületlenségre és

Kis kacsóid összetéve szépen 
Imádkozzál, édes gyermekem!

    A költő most a legnagyobb rosszra tér át: a haza szenvedésére, a honfiú keservére. Lelkében még élénken él a forradalom gyászos emléke, mely „lelkületére – mint maga mondja költeményei előszavában – ólomsúllyal borult.” Hisz még alig hangzott el az utolsó kardcsörrenés s a megaláztatás keserves fohásza a múlt ősszel. És itt a jövendő borús képe előtt szorongó aggódással mondja még kicsi fiának a fájdalmas paradoxont:

6.És ha felnövén tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod,
S a bölcsőd és koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:

azaz: ha felfoghatod majd, hogy életed küszöbén oly események zajlottak le, melyek a történelemben korszakot zárnak be, melyek megingatják hazád alapjait s úgy kiforgatják nemzeti életünket, hogy rá nem ismerünk apáink honára, óh akkor

Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk a földi téreken.”

    Végső vigasztalás itt a vallás, mely mennyországot ígér, hova elvégre mindnyájan eljutunk s hol földi bujdosásunk után örök közös hazát lelünk. A vallás tehát még e legfőbb bajért is kárpótol, csak

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!*

    A hatodik versszakkal be van fejezve a költemény tárgyaló része; következik a befejezés a hetedik versszakkal. A honfiú keservei a legnagyobbak, az erény rabsága a legfájdalmasabb, e kettőnek orvoslását kell elsősorban remélnünk, enélkül fellázad az ember istene ellen:

7. Óh remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.

    E fenséges szavak a lírai felhevülés e felső fokán egyszersmind a vallás hatalmát és szükséges voltát a legmagasb fokon ecsetelik, mint amely megóv a meghasonlástól önmagunkkal és a világ folyásával, megóv hát az istentagadás kárhozatától. A vallás eszméje itt hivatása és hatalma tetőpontján ragyog fel s ezzel az óda alapeszméjének fejtegetése véget ér. A vallás égbe emel, hova az ifjúkor ábrándjai szállnak, boldog, kinek lelke odaszokik s azért biztatólag szól kis fiának búcsúzóul:

Járj örömmel álmaid egében
Utravalód e csókom legyen:

Útravalóul az életre szeretete zálogát, a csókot adja s még egyszer lelkére köti, hogy

Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!

    Hitvallás és szeretet! A búcsúszózat nemcsak édes fiának szól, hanem valamennyiünknek, az egész magyar ifjúságnak!
    Fogadjuk is meg!

(* A költő honfiúi reményei azonban a leveretés után sem haltak ki végképpen, sőt „Egressy Gábornak” visszatértére írt gyönyörű ódájában szebb jövő reményét is zengi:

Igen! Visszatérted a jövőre zálog:
S én, kétségbeesett, most remélek, várok
Boldogabb időket;
Még sötét az égbolt, de borus határán
Kezdi már jelölni egy feslő szivárvány
A siró felhőket.

    És a boldogabb időket most a szerencsés kiegyezés és egyesülés óta mind több okunk van remélni!)

Krajcsovics Soma főgymn. Tanár

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 9. szám,1895. márc. 3.