Baja Mihály (1879-1957): Szüleimék

 

I.
Kijöttem az iskolából
s hazafelé ballagtomban
„Mihály!” kiált valaki rám
És átölel azon nyomban.

Éd’s apám volt. Hogy megölelt,
Majd elvesztem subájába’:
Szegény, oly régóta várt rám,
- Nyakában a tarisznyája. -

Aztán megyünk egymás mellett,
S csak ballagunk némán, szépen,
Egyőnk sem tud szóhoz jutni
Boldogságos örömében. 

Végre megáll… egyet köhint
És azt mondja boldog-vigan:
- Mig két szeme könybe lábad -
„Szépek a vetések, fiam.”

Aztán megint csak ballagunk
Ismét olyan szótalanul:
Egyszerre csak leakasztja
Tarisznyáját, beléje nyúl.

És előhúz nagy vigyázva
Három töpörtős pogácsát:
„Nesze fiam, ép az este
Sütötte ki édes anyád!”

II.
Ott születtem a kis házban,
Zöld vetések oldalában,
Nádfödeles vityillóba’, -
Tetején az öreg gólya.

Nem fogadott dajka dajkált,
Édes anyám maga táplált.
Maga táplált édes tejjel,
Még édesebb szerelemmel.

A bölcsőmet ő ringatta,
Jövendőmről álmodozva,
Dalaival altatgatott,
Könyei közt virrasztgatott.

Hogy gügyögtem, hogy motyogtam,
Hogy első szóm megtanultam,
Az ő neve volt első szóm…
Utolsó is az lesz, tudom!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 35. szám, 1900. máj. 27.

Oláh Gábor (1881-1942): Gyulaffi

Zimankós idő járt a pártos magyarra,
Tombolt a viszálynak átkos zivatarja.
Két pártra a nemzet úgy oszla fonákúl,
Egymásfaló nép lőn egyvérbeli ágbul.

Mohács, a magyarnak gyászos temetője,
Vérverte virággal be se volt még nőve,
S a félig holt tetem – ész nélkül a kába! -
Már csattogó foggal eleven húsába.

Török a némettel nyúzta az országot,
A büszke magyarnak vasnyakára hágott.
Mit bánta az árva? Csak honfia vesszen!
Ki másfele hajlik: verembe hadd essen!

Gyulaffi Lászlónál, csobánczi sasvárba’
hejehuja, vigság elvétve ha járta.
Magyarnak jó magyar, hű fölkent urához,
De testvéri harczban önvért nem öl, átkoz.

Verte a törököt Győrnél ám keményen,
Kirakott szablyáján nem csorbúla szégyen.
Csobáncz az övé s még Tihany kapitánya,
Felesége Margit, Forgács büszke lánya.

Bántotta e  hölgyet leányi hiúság,
Reszketve vigyázta: nem éri-e csúfság?
Aranyban, ezüstben ha ki párja volna,
Kész szállni csatára, bár vére ha folyna!

Bántotta az udvar kicsinybe vevése,
Minden elejtett szót jól eszébe vése.
Urát sarkantyúzta nem gyönge szavakkal,
S végződött a patvar nagy pulyka-haraggal.

„Mit őrzöl itt engem világ csúfságára?
Kalitka énnekem Csobáncz híres vára!
Vigy innen Erdélybe, hol a nemes asszony
Maga kénye szerint éljen, virúlhasson.

Mert ott a legelső lennék, bizony Isten,
Mig más veti büszkén árnyát reám itten.
Vigy el innen Lászlóm! Állj „magyar” királyhoz,
Hisz e gőgös „bécsi” értünk sohse áldoz!”

Nevetett Gyulaffi e gyermek-beszéden:
"Hagyj fel a panasszal, édes feleségem!
Ne virulj te másnak:nekem mosolyogjál,
Úgy sincs nekem drágább édes mosolyodnál!

Férfiak ügyébe magad sohse ártsad!
Nem oly hamvába hótt a te hites társad,
Hogy moczczanni se tud, csak asszonyi szóra -
Önállás a férfi legszebb lobogója! 

Nem vagy te utolsó hölgyek seregében,
Szépségre, jóságra első te vagy épen!
Bársonyos kis mentéd arannyal terhelve,
Rólad beszél a hír magasztaló nyelve.

S hogy  menjek Erdélybe pártosok urához?
Hogy legyek én hűtlen eskühöz, királyhoz?
Nem tudod te bohó, mit szád kieresztett!
No csak viseld némán e roppant keresztet!”

S hogy jó tanácsának czukorozza végét,
Meg is csókolta rá durczás feleségét.
Hallgatott az asszony, évődött magában,
Szegény virágokat tépte haragjában.

- Hír támad azonban, vihart megelőző:
Szigeten a szultán, Szolimán a győző.
Rohanó áradat útjába hogy álljon
Kis fészke madárnak, függvén piczi szálon?

Nagy Zrínyi töröknek harczát ha megállja:
Földdel lesz egyenlő földből emelt vára.
Csodás a magyarnak harczi vitézsége,
De egy, ezer ellen! Csak széttörik végre.

Gyulaffinak a hír szivébe nyilallik,
Lelkét hányja a hab,mely odabenn zajlik,
Hogy szent kötelesség szólítja hiába!
Maroknyi a csapat, melynek kapitánya.

Maroknyi csapattal hogy szálljon a síkra?
Felhőszakadáskor nem gyújthat a szikra…
Most ötlik eszébe: hát bécsi királya?
Nagy terhivel a baj nehezül most rája!

Föl tehát a királyhoz! Pattan paripára,
Lóhalálban vágtat a győri határra.
Ország nagy urától várván segedelmet -
S ereszti az a szót szépen füle mellett!

Az ifjú dalia tűzvére fellobban,
Libegő mellében szíve nagyot dobban,
Gerjedő haragját ám fojtja magába,
Mit hányja a borsót a falra hiába?

Fordítja lovának Csobáncz fele fékét,
Feketének látja a derült menny kékjét.
„Hej drága királyom! – mormolja sziszegve -
Esküd, fogadalmad akaszd föl a szegre!”

Parancsot ad otthon csatlós csapatának,
Nyergelve serényen legényi felállnak,
S jó Gyulaffi László hangját fölemelve,
Ily szókra lovalja lappangó keserve:

„Ahány jó emberem él itt a határon,
Harmadnap elmúltán eljöjjenek – várom!
S ha tán valakinek esnék nehezére:
Ne törje magát, hisz nem köteles véle.”

Zalai partokon patkók raja csattog,
Nyargalnak a mének, reng föld is alattok.
Szétrebben a csatlós, mint por szelek szárnyán,
Tátika, Szigliget, Zala várát járván.

Harmadnap elmúltán, napszállata tájon,
Kócsagtollat lenget hűs szél a határon.
Négy vármegye délczeg s hajlott daliája
Gyulaffi sasvárát, Csobánczot megszállja.

Sejtik, hogy a várúr titkos jeladása
Vitézi napoknak hajnal hasadása,
A mi kockán forog, ki tudja mi drága?
Lehet a magyarnak féltett szabadsága!

Eljött Sárkány János, Hegyesd kapitánya,
Devecseri András, Veszprém főispánja,
Vásonykői Horváth, Batthyányi is három,
Nagyobbja közül im ezeket számlálom.

Ott volt Török Gábor, a csebi Pogányok,
A két Pethő-gyerek lovagolt utánok.
Az öreg Széchy György, Tamás fia véle,
Bánffy országbíró, - hősök csemetéje.

Dobogott a nagy híd, lobogott a mente,
Tánczoltatta ménjét sok nyalka levente.
Fogadta a várúr ifját fiaképen,
Idősét mint apját – és jobb keze kézben.

Lovagterem öble megtelt vala vélök.
Csobáncz kapitánya áll ime elébök,
Az ünnepi csendben hang csendüle, tiszta,
A boltozat aztán tompán veri vissza:

„Feleim, magyarok! Kik összejövétek,
Nagy igaz szavamat jól észbe vegyétek.
Szegény Szigetvárát pogány dühe rontja,
Magyar vérben gázol hitlenek porontya!

Jártam a királynál segedelem végett,
Ne hagyja bitangúl e nagynevű népet!
Szavamra se hajtott, kutyába se vette!
Hej, isten a lelkem – bizony rosszul tette!

Az a mi királyunk, ki nemzete atyja,
Nem aki honunkat szétporlani hagyja!
Magyarnak csak magyar érezheti búját,
S fonhatja fejére hálánk koszorúját:

Én bennem a vér is lángot vete rája,
Látván, mibe szántít magyarok királya!
Mig szigeti népnek eget veri jajja:
Vadászik a fölkent – siralmunk nem hallja!

Szent nékem a fölség, ha jár igaz útján,
Érette a vérem kiontani tudnám, -
De hogyha fonákúl játszik szava, szive:
Bekötött szemmel csak nem lészek a hive!

Vagy elmegyek innen, hol jobb haza vár rám,
Vagy érte halok meg egy életem árán.
Nagy Zrínyi hadában jut nékem is egy hely -
Pecsétje hitemnek: vérhullató sebhely!

Nem gyűltünk barátim vidám lakomára,
Gyűltünk a magyarnak halotti torára.
Látván temetését: sír bennem a lélek!
Egy ád nyugovást, hogy érte halok, élek!”

Mély döbbenet ottan ült soknak az arczán,
Majd két rialomszó, zeng éljen is, harsány.
Meghányva az igét: még hallgat a bölcse,
Már tombol az ifja: mérgét kire töltse?!

Támad zavaros hang: „Rontsunk a pogányra!”
- Ellátja baját még Sziget kapitánya! -
„Gyalázat! A fölség…” - Ne bántsd fejedelmed!
„Teste-lelke német! – Az ám a te lelked!

Lánczát a szenvedély már tördeli széjjel,
Gyulaffi csendet kér fölemelt kezével:
„Urak! Palotámban nincs helye viszálynak.”
S félig kiröpült szók szavára megállnak.

„Ki tudja, hová szór már engem a másnap?
Alkalma van épen búcsútor-ivásnak.
Haragja telijét mindenki kiöntse,
Első poharát a hazára köszöntse!”

Tetszett a beszéde, rá billikom csendül,
Öblös tárogatók zúgó szava zendül.
Tűnődik a bajnok… rá-ráver a lába…
Temetgeti búját Badacsony borába.

Búsúlt gerjelemmel magába morogja:
„Haj, kétszeresen sújt Jehova haragja!
Egy átok az ozmán - más átok a német,
Szabdalja, emészti e hajdani népet!”

Majd hősi regét mond hárfák hideg húrja,
Pengeti ősz dalnok féltérdre borúlva.
Bent elhal a lárma – szél zúg a mezőkön -
Borong a dalia tűnt hősi időkön.

Majd büszke csatákról zendül szilaj ének,
Lángolnak az ifjak, bólintnak a vének.
Már verdesi szívök önvád, faji szégyen,
Már ott lebeg a szó: kell, hát tusa légyen! - -

S im pattan a csarnok ajtója, kitárúl,
Sebes hirmondó jött berzencei várbul.
Porlepte homlokát kiverte verejték,
Szemüket az urak mind rajta felejték.

Emelte szavát, mint jóslója halálnak:
„Ülhetni korát már a szigeti várnak!
Nagy Zrínyi csatáját ott vítta, utolsó…
Szegény Magyarország egy nyitott koporsó!

Elesett Szigetvár hősök seregével,
Török a magyar ott csúfúl temeté el.
Nagy Zrinyi fejét is elvitte pogányul
Diadalmi jelként szigeti csatábúl!”

Viharvert tengernek mint kavarúl habja,
Mikor az üvöltő orkán szele csapja:
Úgy zúdúlt a terem hangos siralomban,
s támadt a nyomában siket csönd legottan.

Ráborúlt a bajnok izmos két karjára,
Hivatlan vendég ült szeme pillájára.
Keserű könycseppje poharába csordúl -
S lett szíve keserű a kihajtott bortúl.

Hova lett a hárfák szilajabb pengése,
Hova a serlegek ezüstös csengése?
Hova a kemény szó szabad szárnyalása?…
Torrá lőn az urak sirva vigadása!

Feltetszett a hajnal piros arczulatja,
De tüzét nem látta vigadók csapatja.
Összefacsart szivvel széledt el a vendég,
Galambősz bajnokok, ifjúi leventék.

Jó Gyulaffi László búja tengerében
Úgy lelte magát ott… Nap lángol az égen,
Hallgat a nagy csarnok, várhídja se csattan,
Csak a vitéz szíve ver mind szilajabban.

„Egy semmi királynak még kedvibe járnék?
Kinél a becsület, hűség csupa árnyék!
Alattam a föld ég – nincs, nincs maradásom!
E nap soha többé alatta ne lásson!”

Betoppan az asszony ágyas teremébe,
Csak úgy veti a szót, mig lángol a képe:
„Holnap virradattal indúlunk keletre…”
S ment – nem vala több szót már szólani kedve.

Nem vette zokon ezt rózsás felesége,
Sőt hitte vakon, hogy győzött szava végre!
Dagasztja hiúság keblét zabolátlan:
„Első leszek, első! Betelt, mire vágytam!”

Nem sejti, nem érzi, álmodni se birja,
Haragos szégyennek mért lángola pírja
Férje arczulatján – jobb is, ha nem érti,
A férfit a nőnek búbánata sérti…

- És támad a hajnal búcsú ragyogással,
Elönti Csobánczot nem földi varázzsal.
Késő nyári harmat reszket a virágon,
Késői pacsirta szól búsan az ágon.

Paripák patkója rendíti a partot,
Amerre a játszi Eger vizet tartott.
Ott, ott megy Gyulaffi kétszáz daliával,
Szép büszke nejével, zord honfi-bujával.

Búsan néz utánok a vártorony orma,
Csóválja fejét rá, mint lelke ha volna.
A hajnali hűs szél búcsúszava volt tán,
Bús sóhaja volt tán, ura elpártoltán…

A völgybe leszállván kelet fele vágnak,
S a mint sorompója nyílik a pusztáknak,
Ott rajlik a síkon Gyula-Keszi népe,
Búcsúra özönlik urának elébe.

Kengyelét csókolják s ruhája szegélyét,
Szép szókkal illetvén nagy őri személyét.
Nemcsak fejedelme – volt népinek atyja!
A jó kegyes úrnőt asszonynép siratja.

Száll a csapat aztán… szellő viszi szárnyán,
Úgy látja a jó nép könyv szivárványán.
Távoli porfelhő kíséri, takarja -
„Oda az Istennek legjobbik magyarja!”
*
S lőn Gyulaffi László Erdély katonája,
Töröknek, németnek hej, soha komája!
Német komaságban rettegte az ozmán,
Császári hadaknak lőn ostora osztán.

Csobáncz ma baglyoknak huhogó tanyája,
De romja között nyit levendula, zsálya.
Regét susog a szél átszállva felette,
Aztán tovaröppen – keletre, keletre…

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 34. szám, 1900. máj. 20.

Munkácsy Mihály (1844-1900)

 

    Örök álmát alussza immár a mester, a mi kisded törzsökünkből termett legnagyobb művész, a mi nagyvilág előtt való büszke dicsőségünk. Hűlt tetemeire magyar föld borul. Magyar föld, amely szülte őt és szülte vele és benne az alkotó őserőt. Attól őt elszakította a sors forgandósága és idegen talajt jelölt ki néki, hogy ott éljen, munkálkodjék és minden földi javaknak részese legyen. De szerelme nem szűnt meg iránta, érző lelke egyre visszasírt utána, egészen a bujdosók, a számkivetettek, a szárnyaszegettek utolsó szerény kívánságáig, mely így sóhajt föl:

Csak egy kis darab magyar föld
Síró ágyamúl!

És íme, mint a hű fiú, visszaköltözött hozzá és az, mint jó anya, karjaiba fogadta a hallgatag jövevényt, aki elment, hogy meghódítsa ecsetével a világot és keskeny koporsóban tért vissza…    
    Sajátságos és szomorú jelenség: elfog a kísértés, hogy Vörösmarty Liszt Ferenchez intézett ódájának ama szállóigévé vált sorág: „művész hazája széles e világ ” egyes-egyedül magunkra korlátozzuk, a magyar állapotokra szabottnak valljuk. Számtalan példa tanít arra, hogy e kínos dilemma két ága között válasszunk: vagy kicsi ez a mi földünk a nagy művészi tehetségek eltartására, vagy kislelkűek az ő művészfiai, amidőn kiröppennek életadó és fölnevelő fészkükből, hogy soha többé vissza ne térjenek. Két világraszóló magyar művészt szült a XVI. és XIX. század: Kupeczky volt az egyik, Liszt Ferenc a másik. Mind a ketten idegenek lettek, a magyar földet még sírnak se tartották jónak. Hétköznapi dolog egyáltalán, hogy festőink, képfaragóink, énekeseink, színjátszóink külföldre mennek és végképp az idegen kultúra szolgálatába szegődnek.
    Igaz, Munkácsy Mihályt is odaterelték a viszonyok, hogy idegenben keressen kenyeret és dicsőséget. Ő azonban mindenha magyar maradt a szíve gyökeréig és fényes, fejedelmek-látogatta palotájában egyre visszaáhítozott a délibábos puszta után. Igazi Mikes volt – nem a morajló Márvány-tenger mellett, hanem „a modern Bábelben”. Ám ennél sokkalta fontosabb, hogy nemcsak lelkében, de művészetében is magyar maradt. Képein megdicsőítette a magyarságot: ország-világnak ad oculos demonstrálta fajunk jellegzetes vonásait, lelke drágagyöngyeit. Egy könyvtárra menő tudákos munka nem ismertethette, nem szerettethette volna meg úgy a külfölddel ezt az ismeretlen nemzetet, mint a Munkácsy varázsos ecsete. Nem, még legnagyobb költőnk és íróink sem. Mert az írott betűnél könnyebben, gyorsabban és közvetlenebbül érnek az agyhoz a színek meg a hangok. Hát még ha hozzávesszük, hogy a külföld csak közvetve jut a mi írott betűinkhez! A fordított mű olyan, mint a szárított virág. Arany János egyenesen lefordíthatatlan. Petőfi és Jókai erejük, zamatjuk javát vesztik átültetés által. A képző és szólóművészetek azonban nincsenek ezen értékvesztésnek alávetve. Így hatott tehát Munkácsy magyarságának magával ragadó bájával és erejével, így csodálhatta és dicsőítette meg a magyarsággal az idegen népek által, így használt annyit nemzetének a külföld előtt, mint előtte senki más! Ez a Munkácsy Mihály elévülhetetlen érdeme, ezért lebeg neve körül a dicsőség glóriája!
    És egy másik glória is: a szenvedőké. Olyan lőn a vége a mesternek, mint az eposzok hőseinek, akik hivatásukat betöltötték. Az isteni Akhilleusz cselekedeteiben eljut az emberi nagyság végső határáig. Itt azonban megállítja a sötét moira – a titokzatos végzet –, lesújt reá és megsemmisíti. A moira irigy: sanda szemmel nézi az emberi nagyságot. Ravasz: engedi, hogy a nagyság virágába szökjön, terjeszkedjék. Kegyetlen: az emelkedés tetőfokán csap le gyanútlan áldozatára. Ádáz munkáját úgyis szokta végezni, hogy a lángész határa mellé közvetlen odaállítja az őrültséget. Így kóvályogta körül, így sújtotta le a Munkácsy Mihály nemes fejét. A hős meghalt. De – a „Faust” misztikus záróakkordja-képpen: - „övé az élet” Él a magyarság szívében, addig, míg e szív dobogni fog.
    A mester élete. A Párisban delelő és a Rajna mentén leáldozó fényes pálya a Kárpátok tövében tűnt föl. Munkácson született 1844. évi február 20-ikán Munkácsy Mihály német nevű, kincstári hivatalnok-családból. Apja sótiszt volt Munkácson és Lieb Leó Mihálynak hívták. A Munkácsy nevet festő pályája kezdetén vette föl s mikor már azt művészetével világhírűvé tette, királyunktól megkapta hozzá a magyar nemességet is. Anyját Röck Ceciliának hívták. A szegény hivatalnok-családnak öt gyermek volt: négy fiú és egy lány; köztük sorban harmadik a mi Munkácsy Mihályunk. A kis Miska alig volt még hat éves, amikor apja is meghalt. Az egészen árva gyermeket nagybátyja, Röck István vette magához és levitte az Alföldre, Békés-megyébe, Csabára. Miska nem szeretett tanulni, inkább rajzolt s arra kérte a nagybátyját, hogy adja asztalosinasnak. Tizenegy éves korában tehát inasnak szegődött Lángi Mihály mesterhez s átment mindazon a nyomorúságon, amin átmennek a mesterinasok. Bizony a mosogatás, talicskatolás, gyerekringatás nagy ár volt azért, hogy a Miska gyerek parasztládákra tulipántokat fösthessen. De valahogy lemorzsolta, egyszer megszökéssel könnyítvén keserves állapotán, a három inas-esztendőt; fölszabadult s munkált keresni Aradra ment. Egy darabig Aradon dolgozott heti két forint – két forint ötven krajcár bérért. Aztán elbetegesedett s ismét visszament nagybátyjához most már Gyulára. Kénytelen tétlenségében rajzolgatott. A véletlen hozta össze Szamossy Jánossal, aki nem volt nagy piktor, de mégis ő nevelte Munkácsyt. Szamossy oldalán föstötte első zsánerképeit, amelyekből kettő: az Oláh család s a Tót leány megvan a Nemzeti Múzeum képtárában.
    Nem sok idő telt el abban, hogy Munkácsy megtanuljon mindent, amit tudott a mestere. Belekóstolt a művészetbe, tizenkilenc éves ifjúvá serdült, vágyott világot látni, vágyott tanulni, megigézte a művészet. Néhány forinttal a zsebében 1863-ban Pestre jött. Egy zsánerképe: A mesélő honvéd megszerezte számára Harsányi Pálnak, a képzőművészeti társulat igazgatójának a jóakaratát. Ez a pártfogás segítette munkához, ezen a réven ismerkedett meg Ligeti Antallal, aki akkor már neves piktor volt. Ligeti arra ösztökélte, hogy menjen Bécsbe s hozzásegítette, hogy odajuthasson Kahl professzor mellé. E mestere oldalán festette a Fölolvasás  és a Húsvéti locsolás című képeit.
    Pest, Bécs után a harmadik iskolája Münchenben volt. Itt is nyomorgott. „Voltak olyan napjaim – beszélte –, amikor sóvárogva néztem a rajzórákon azokat a kenyérmorzsákat, amelyek szenesen hullottak a rajztáblákról a földre”. Pártfogói, ahogy tőlük tellett, lendítettek valamelyest sorsán, ösztöndíjat eszközöltek ki számára itthon.
    E korból való képei: Zivatar a pusztán, , az Itatás és a Szénásszekér – továbbá a híres Lakodalmi hívogatók, melyet, miután megjárta néhány hétre Párist is, 1868-ban festett.
    A Lakodalmi hívogatók-ban már megtaláljuk a későbbi mestert. A kép megkomponálásában, az alakok térbe helyezésében is teljes készségű a művész egyénisége. Münchenben festette a Falu kútjá-t, a Honvéd újoncozás-t, Hadi foglyok-at. 1868. októberében jutott végre Düsseldorfba s ott Knaushoz. Ott készült az Aratáskor, Viharos tájkép, , a Szárazmalom, az Ásítozó suszterinas és ott, az apróbb zsánerek után, világhírének megalapítója, a Siralomház, melyet 10.000 frankért adott el, húszezerért rendelték meg nála a párját, mellyel a párisi kiállításon aranyérmet nyert.
    A Siralomház egy csapásra híressé avatta a fiatal művész nevét. Goupil, a párisi műkereskedő,mielőtt még megszavazta volna a párisi zsűri Munkácsynak az aranyérmet, személyesen utazott le Düsseldorfba, hogy megvásárolja összes kész képeit. Goupil vitte el a Mosónék-at,  az Ébredés-t s ő vitte Párisba Munkácsyt, állandó megrendelőjévé szegődvén. E korból valók: a Tépéscsinálók, Konyha-politikusok, Éjjeli csavargók.
    A sorsfordulat Munkácsy életében Párisba való költözése, ami 1871-ben történt. A Siralomház című képe olyan nevet szerzett neki, hogy ottlakása első évében nyolcvanezer frankot keresett.
    1874-ben megházasodott, elvévén Du Marches báró özvegyét, Papier Ceciliát. Ez a fennkölt lelkű nő férjének nemcsak dicsőségét, de gondjait is megosztotta. Munkácsy a „Műteremben” című képében szép emléket állított neki, lefestvén magát hitvesével, amint egy kép gondolata fölött tanakodnak. Ezen időponttól fogva Munkácsy pályája szédületes gyorsasággal emelkedik. Palotája szinte szűk lesz vendégeinek és bámulóinak, akik között a művészet és irodalom nagyjai mellett a legmagasabb állású személyiségek is ott vannak. Sűrű egymásutánban teremti meg remekeit. 1877-ben készült el legmélységesebb történeti kompozíciója: „Millon”. Ezután a vallásos festészet terére lépett és megrendítette, ellágyította a hitetlen, fásult korszak szívét. A „Krisztus Pilátus előtt” (1881) remekművel Munkácsy művészetének tetőpontját érte el. Ez a kép bámulatba ejtette az egész világot és végre Amerikába került, hol egy dúsgazdag műbarát 120.000 dollárért vásárolta meg. A „Kálvárián” (1884) folytatása és kiegészítése a képnek, míg a nagy ciklust a tizenkét évvel később befejezett „Ecce homo” zárja le. Utolsó nagy művei még a bécsi műtörténeti múzeum mennyezetképe és a „Honfoglalás”: hatalmas kompozíciói közül az egyetlen, mely Magyarországon maradt.
    A millennium évében Munkácsy haza készült és – minden magyar ember örömére – meg akart itthon telepedni. Fényes állást szándékoztak teremteni egyenesen az ő részére: ő lett volna a szépművészetek országos felügyelője. De ez csak terv maradt. A idegölő, megfeszített munka, az alkotás észbontó tevékenysége fölemésztette a mester életerejét. Gerincsorvadásához agytompulás járult. 1897-ben el kellett vinni az endenichi gyógyintézetbe, Bonn mellett. Az ecset és színek tündöklő héroszából, a körülrajongott lángelméből szánandó élőhalott lett. A festi kimúlás megváltás volt számára. Munkácsy Mihály most már a halhatatlanságé.

 

Munkácsy a halottas ágyon. Endenichi fénykép után.
1900. május 1. 

    Munkácsy művészetét magvasabban találóbban és szebben nem lehet jellemezni, mint ahogy azt Beöthy Zsolt jellemezte, egyetemi előadásában így búcsúztatván el a mestert:
    Munkácsy kétség kívül a legnagyobb művészi géniusz volt, akit a magyar faj eddig szült, aki a magyar névnek legtöbb dicsőséget szerzett művészeink közül világszerte. De jelentősége mégsem ebben áll, legalább nemcsak ebben, hanem abban, hogy a magyar névvel ő a magyar művészi szellemnek szerzett dicsőséget. Egész pályája, egész művészete ennek a magyar művészi szellemnek inkarnációja volt. Ama festményeinek tárgya, amelyeken világhíre alapult, a magyar népélet jelenetei közül való; ezeket a művészetnek legmagasabb, szinte tragikai régióba emelve, int a Siralomház-ban vagy másfelől, mint a Tépéscsinálók-ban a magyar népszellem legmélyebb, legnemesebb tartalmát legköltőibb alakban tárta föl. De nem is csupán tárgyaival, hanem művészetének egész jellemében, még technikai momentumaiban is, az a lélek testesül meg benne, amelyből ihletét vette, amelyhez utolsó leheletéig ragaszkodott s amelyet kifejteni, megdicsőíteni életének legfőbb törekvése volt. Művészetének legbámulatosabb vonása a szemnek az a csodálatos adománya, amely teljes biztossággal lát a térben és teljes biztossággal, csodálatos élességgel láttat a térben. E domborító képesség, a légtávlatnak e bámulatos ereje valóban oly fokon jelentkezik Munkácsy művészetében, amelyre nézve mindjárt az olasz renaissance legnagyobb mesterei mellé állítható. S ha eszünkbe vesszük ezt a tulajdonságát, ha ahhoz a lélekhez vonatkoztatjuk, amely eltöltötte, nem juthat-e méltán eszünkbe, hogy a magyar léleknek éppen egyik legjellemzőbb adománya, a világos tiszta látás jelenik meg benne oly művészi magaslaton a festés eszközeivel, amilyen magaslaton a költészet eszközeivel Aranynál találjuk? Hangulataiban is, amelyekbe különösen régibb magyar tárgyú képeit borította, a magyar léleknek erre a sírva-vigadással jellemzett borongó hangulatára ismerünk,* amely nem a fényes sugarak által áttört Rembrandt-i félhomály, nem is a csillogó színfoltok corregiói átolvadása a mind mélyebb árnyékokba, hanem az egész jelenetet beborító hangulata a léleknek, amely tárgyát a maga képzeletének, érzékének sajátosságával tekinti. Ez a borongás, mint a léleknek jellemző eleme, ez a tisztánlátás, mint a szemnek és képzeletnek jellemző ereje, egyformán magyar tulajdonság. S mikor Munkácsy az ő gondviselésszerű adományainak ezekkel az elemeivel aratta a legnagyobb dicsőséget, akkor nemcsak egyéni lángelméjének, hanem a népszellem, a magyar lélek, költői, művészi elemeinek, művészi fejlődésképességének is elismerést, hírt, koszorút szerzett.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 33. szám, 1900. máj. 13.

Szibinyáni Jank

 

Hunyadi a várnai csatában, Marastoni József litográfiája

 

    Hallottatok ugye Szibinyáni Jankról? Szerb guzlicásoknak legszebbik meséje ezt mondja róla: kapta magát egyszer Zsigmond magyar király, elment látogatni a rácok vajdáját, Lazarevics Istvánt. Nem ország dolgában, csak úgy könnyűszerrel, vidám mulatságra, mert hogy kedve szottyant a magyar királynak.
    István vajda bezzeg emberül fogadja, nem is olyan vendég Zsigmond, mint a többi; fején két korona: a magyar királyé, s a német császáré. Hűbéres szolgája neki István vajda, ugyanvalóst meg is megbecsüli tehát.
    Palotája cseng a nagy mulatozástól, Rácország urai odagyülekeznek, nagy lakomát laknak, ünneplik a királyt, serleget ürítnek, tüzes szemű rácok úri asszonyai perdülnek a táncban, király örömére, vajda örömére. Soha ilyen vígan nem volt István vajda, de nem addig van az, többet is kínál még!
- Ezer paraszt verje fel az erdők vadját, hajtsa karikába a medvét, az ordast, a gyors lábú szarvast. Udvari vadászat örömét ízlelje Zsigmond magyar király s az úri kíséret. Hadd lássa, mennyit ér a rác vadűzésben.
    Így akarta István vajda, hát így is lett.
    Hajnali álomból kürtszó zavará fel vajda palotáját. Nosza talpon vannak. Elővezetéken paripákat hoznak, falkákban a kutyák tüslenek, miként ha éreznék a vadat, s farkukat csóválva keresik a gazdát; nyerítnek a mének, serény apród, lovász, udvarbeli szolgák sürögnek-forognak, hogy szégyent ne valljon vendéglátó urok.
    Riadoz az erdő, tülkök hasogatják a levegőeget, csahol a kopó és recsegnek a gallyak kényesen léptetnek az úri vadászok, míg jelt ad a szolga, hogy a hajsza várja.
    Magyar urak, rácok negédes szavakkal, merő tréfát űzve össze-összetűznek.
    Szól az egyik magyar:
- Te kegyelmetek azt, rác uramék, zokon ne vegye, de ebben, vad felkergetésben ez világon sincsen párja a magyarnak. Ha reá acsargat a magyar, iramlik, mint a kilőtt nyíl, az erdőfutó vadja.
- Csak magyar a magyar! – veti közbe Zsigmond, s rávillantja szemét jó Lazarevicsre.
    Felpattan egy rác úr:
- De nem addig van az, vendég uraimék, a magyartól szalad az erdőnek vadja, hanem ha rácot lát, kétségbeesik már, mert reménye sincs, hogy a bőrét elvigye.
- Csak rác marad a rác! – veti közbe István, s rávillantja szemét a magyar királyra.
    Tréfa-beszéd járja, dévaj, kötekedő, aminek nincs mérge.
- Ámbátor - megszólal újfent Lazarevics – vagyon udvaromnál egy ökölnyi kölyök, arra sokat tartok, azt Erdélyből hoztam, magyar a fajtája, ha a neve rác is, úgy hívják őt nálunk, hogy Szibinyáni Jank -
    Tovább is mondaná a rácok vajdája, de e pillanatban ropog a gally, szét is nyílik a bokornak sűrű lombja, s abból kiugrik egy ordas. De nem olyan apró, hétköznapi fajta, hanem amelyiknek járnak csodájára, akkorára megnőtt.
    István vajda látja, egyet gondol, s kiált:
- Jánk,te, merre bujkálsz? Látod azt a farkast?
    Szól a gyermek bátran:
- Látom uram!
- Vesd magad utána, élve-halva nekünk megkerítsd; hadd lássa király őfelsége, miféle gyerek vagy.
    Jank ráveti a szemét a magyar királyra, aztán vágtat lován az ordas nyomában.
    Árkon-bokron által ugrat vakmerően, vízcsapás, földomlás útját el nem állja, lova körme csattog, porzik a kő, amint rácsap acélpatkó, szikra szökken ki a kovából acéllal, amint csókolózik. A vad meg nem állhat, néha visszahorkol, fogát vicsorgatja, szemét vér futja el, nagy nyelvét kiölti, keres egérutat, bokrok sűrűjében el akar rejtőzni hogy utat vesszen a vakmerő gyermek.
    Mindhiába.
    Ahol bokrok szövevénye kusza-ágak hálót szőnek, s gátul ellenébe szegződnek a lónak: Jank nem tétovázik, leugrik lovának hátáról, bitangul hagyja azt, gyalog száll, s áttör a bokrok hálóján és üldözi az ordast:
- Hohó!… Hohó! Megállj, úgyis utolérlek.
    Csodálatos gyermek, hogy eszébe nem jut: hátha megáll a vad, s szembe vele fordul, mit csinál egymaga, holott fegyvere sincs? Megeszi a szörnyű féreg!
    De íme lassul a farkasnak futása, kilógó nyelvéről hab csorog, s az erő kifogy az inából, földre veti magát, nem bírja már többé párája a rettentő futást, szégyenszemre bizony magát meg is adja.
    Jank vállára kapja két első lábánál fogva, a hátához szorítja vaskézzel, s viszi az urához:
- Itt van, uram a vad, nem fogott ki rajtam.
- Istenemre – kiált álmélkodva Zsigmond –, s közelebb magához inti az apródot, vállát veregeti királyi kezével – Istenemre mondom, nem láttam a mását ilyen vadűzésnek. Derék fiú vagy, Jank!
    Lazarevics mosolyg, mint ki az effélét nagyra nem is tartja:
- Kicsi dolog ez még, felséges királyom, egyebet is láttam, nagyobbat is láttam ettől a gyermektől: Szebeni Jankótól.
    Egyet gondol Zsigmond, magyarok királya, s e szavakkal fordul rácok vajdájához:
- Azt mondá, kegyelmed uram, vajda uram, hogy magyar e fiú, Erdélyország szülte. Igazat mondott-e, vagy csak én kedvemért nevezte magyarnak?
- Az igazat mondtam, nem is te kedvedért neveztem magyarnak. Bezzeg büszke volnék, ha rácnak tarthatnám, mert sokra viszi még ez ökölnyi gyermek -
- No ha úgy van – vágott közbe Zsigmond király –, akkor tudja meg azt uram, vajda uram, hogy tartom a jusst e fiúhoz, elviszem, udvaromban lesz a helye királyánál. Ebben nekem bizony kedvem töltsed vajda.
    Nem volt tréfás a hang, nem is nagyon kérő, hanem hogy a király, vajda ura mondá, parancsnak is bevált, királyi parancsnak.
    István vajda nyomban felelt reá ekképp:
- Tartanám magamnál, nagyra felnevelném, de ha felségednek kedve telik benne -
- Kedvem telik benne!
- Akkor odaadom, kárát annak, tudom, felséged nem vallja és nem vallja kárát Jank sem, avval tartom.
    Ennyi volt a szóból.
    Elvitte magával Zsigmond a gyermeket, s Isten jóvoltából nagyra nevelkedék édes hazájában. Lett belőle aztán olyan híres vitéz, kinek országvilág megcsodálta dolgát.
    Ifjonta vadászott erdők farkasára, férfikorban is járt fenevadak ellen, világot ijesztő pogány-török réme lett Jankból, akinek dicsősége ma is a magyar nemzetnek édes büszkesége. Mert ki nem hallotta hírét lelkesedve Hunyadi JÁnosnak?

Gaal Mózes

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 32. szám, 1900. máj. 6.

Lampérth Géza (1873-1934): A nemzetes úr

 

Méla búval emlékezem rája:
Falu végin állt a kuriája,
Falu végin, az országút mellett,
Rácsos kapu néki még se’ kellett.
Rég’ időből régi jó szokása:
A ki betért, vendég maradt nála.
Magas kőfaltolvajtól se védte,
Csádé-gyepű volt a kerítése,
Maga fonta még ifjonti korba’ -
Fogyatékos volt biz a’ már, csorba,
Száraz fáját vitte, a ki érte -
Mosolygott a nemzetes úr,
Nem szállt pörbe senkivel sem érte.

Tornácz hűsén, régi karos székén,
elüldögélt nyugalmasan, békén,
Föltette az okulárét néha:
„Ej! – fakadt ki – silány idő, léha…”
S az ujsággal pipájára gyújtva
Borús kedvét bodor füstbe fujta…
Lárma kelt a bozótos udvarba’;
Nádparipán én vágtattam arra,
Harczba szálltam  haragos pulykákkal,
Dalt dudoltam pajkos gyerek-szájjal,
Arról szólt, hogy – milyen is a német…
Kaczagott a nemzetes úr,
Ölébe vett s mesét mondott, szépet.

Mesét mondott arról az időről,
A mikor, mint bimbók rózsa-tőről,
Úgy sarjadtak dali, szép vitézek
A hazáért száz halálra készek,
Kik a tűzbe mosolyogva mentek…
S csodáiról a hős regementnek,
Mely Damjanics varázsos szavára
Szállt csatáról győzelmes csatára!
„… Isaszegnél lobogóját vittem,
Elöl járt, mint haragos hadisten!
Hajh! Világos.. gyászos Arad város…”
S elborult a nemzetes úr:
„Kulcsold, fiam, kis kezed’ imára…”

Szállt az idő, szálldogált felettünk,
Bús őszi nap könnyes búcsút vettünk,
Nádlovamról hej, le kellett szállnom
S az életgond igájába állnom.
„Ha valaha arra járnál, távol:
Hozz virágot Damjanics sirjáról,
Egy fűszálat, mást ha nem, csak aztat,
Hős vezérem porából fakadtat…”
Kért szeliden, hogy el kellett válni,
… Érkezésem’ de nem győzte várni,
Mire a sors visszadobott engem,
Itt hagyott a nemzetes úr,
Virágomat sirhalmára ejtem…

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 32. szám, 1900. máj. 6.

Királyból – remete

    ALAMONBÓL mi lett, hadd mondjam el azt is.
    Ember megvetette, Istent ő veté el magától oktalan fölgerjedésében kevély haragjának; nem volt már hazája az a szép föld, melyet apjának apái szereztek hős karral. Szemét nem vetheté fel a koronára, melyet amíg viselt, becsülni nem tudott.
    Aki nem ismeri a hatalom ízét, úgy meg nem kívánja, úgy nem óhajtozza, mint kinek kezében királyi pálca volt, akit udvaroltak fényes palotában, kegyéért esengve nagy-tehető urak.
    Salamon nevére rátapadt az átok, és az átok súlyát Istent káromló szó meg nem könnyítheti, sem le nem moshatja a szégyennek foltját tenger minden vize, hanem ha az Isten végtelen kegyelme.
    Bujdosott Salamon, félt az embereknek gúnyoló szavától, és eszébe jutott minden gyarlósága, minden gonoszsága; alamizsna-kenyér, ingyen való jóság égette a lelkét – embertől nem kellett immár neki semmi, fordult tehát ahhoz, kinek nincs haragja, bosszúvágya sincs a bűnbánókkal szemben; ahhoz fordult, aki él a palotákban, ott van a sárkunyhók füstfogta falai között, aki nagyobb a legnagyobbnál is, ki a hozzá esdőt vissza nem taszítja.
    Felüté tanyáját egy vad rengetegben; ember oda nem jár, vadűző kedvében csak néha vetődik a tájékára, de visszafordul, mert komor az erdőnek vadon rengetegje.
    Azt mondá Salamon, mikor megtelepvék:
- Eleddig vétkeztem, ezután vezeklés legyen az életem; eddig ura voltam millióknak, eztán szolgája hadd legyen a legnagyobb Úrnak; palotában laktam, most barlang a tanyám; párducbőrrel takart dagadó ágy ölén aludtam eddig én, most a kopasz földön; felettem, míg alvám, virrasztott egy ország, virrasszon felettem most az Úr kegyelme; eddig káromkodtam, imádkozom mostan… Ne fordítsd el arcod tőlem Irgalomnak kútfeje, nagy Isten! Salamon királyból jámbor remete lett.
    Tanyát a barlangnak mohos öble adott, vadalma, vadkörte volt a tápláléka, fák gyökere télen éhségét elverte, s napot-éjet töltött buzgó imádságban tört kardjából csinált feszületje előtt.
    És megjött az álma, mely eddig rémekkel vala teljes, megjött lelkének nyugalma, melyet nagyravágyó gondok már oly régen lelkéből elűztek. Éjjeli vadaknak rémes üvöltése, kósza farkas, medve mintha tudták volna, hogy immár Salamon jobb emberré vála: nem bántották őt, nem… Felette virrasztott az Úrnak kegyelme.
    Csak akkor tetszik ki, mely gyarló az ember, ha egyedül való, s látja az Istennek mindenhatóságát, ha fűszál és virág, ha patak és szálfák elmúló, változó életét vizsgálja; eltaposott féreg, egy napig élő légy, száradt levél, amely az ágról lepereg, s halommá válik az erdők sötét mélyén; a befagyott patak mozdulatban háta, sziklák repedése, alázúdulása… ezek tanítják meg a halandó embert, hogy a földi dolgok: a hatalom, szépség, erő, gyönyörűség mind, de mind mulandók…
    Imádkozik íme az öreg remete. Hószakálla reá simul a mellére, ráncos kezét szépen összeegyengeti, s arcának vonásai földi kívánságot nem mutatnak többé.
    Imádkozik ekképp:
- Te hatalmat adtál, te elvevéd tőlem; te gyermek-bölcsőmet, színaranyból valót odahelyeztetéd király-palotába, s te öreg csontomnak pihenőt adtál a barlang mohos-ágyán: úgy volt jó, amiképp elrendelted. Uram, dicsőség legyen a te nevednek, s nékem adj síri ágyamban édes nyugodalmat. Áldd meg az országot, magyarok országát; segítsd meg a királyt, magyarok királyát; előbb való átkom minden káromlását fordítsd el azokról, kikre és mondottam; bűnös én lelkemnek végső imádsága: áldás legyen, áldás, testvéri szeretet és testvéri béke!…
    Ilyen imádsággal szállott fel a lelke jámbor Salamonnak az igaz Istenhez.

Gaal Mózes

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 31. azám, 1900. ápr. 29.

Arany „Tetemre hívás”-ának a forrása

 

    „Ott szedem a gyöngyöt, ahol találom”, mondja Kiss József egyik kis, négysoros versében és ezt vallja minden költő. Hogy csak példát említsünk, ott van Shakespeare, minden idők legnagyobb költője, akiről általánosan tudva van, hogy alig akad olyan drámája, amelyet már valaki előtte fel ne dolgozott volna. Ott van Molière, aki „Fösvény” c. híres vígjátékát Plautus egyik darabjából alkotta meg. Ott van Schiller, aki Tell Vilmosát akkor írta, amikor már a híres vadászt számos német költemény és dráma dicsőítette. Természetes azonban, hogy ha a költő a tárgyat mástól vette, a kidolgozásnak felül kell múlnia a már meglevőt, mert az új feldolgozásnak csak így lehet értelme.
    De hogy tárgyamra térjek, Arany „Tetemre hívás”-ának, amely talán a legszebb, legjobb balladája, az alapja nem egészen eredeti, nem azért, mivel már egy másik nagy költőnk, Vörösmarty feldolgozta egyik kis drámai költeményében: a Hábador-ban. Jelentéktelen kis munka, amelynek semmi nagyobb jelentőséget nem tulajdoníthatunk, mivel egyáltalán nem jellemző Vörösmarty drámaírói pályájára nézve. Cselekvényét ez alkalommal fejtegetnünk fölösleges, mivel az tárgyunkra nem tartozik, ami itt lényeges, az a dráma történésének ideje előtt történt esemény, amelyet már csak az egyik szereplő beszédéből tudunk meg.
    Csilla és Tarczal együtt nevelkedtek fel és

                    … szüntelen
Együtt vadászták a hegyet
Együtt vigadták a tavaszt;
S szép lett a gyermek, arczait
Nemes tűz lángja égeté;
De lágy szívében gond lakott,
Szemében esdeklő panasz.
Így jött Csillához egykoron,
S remegve szólt, de nyájasan:
„Oh Csilla! Tarczal halmi megy,
Meghaljon érted szép leány,
Boldogtalan Tarczal meghaljon-e?”
nem érté őt el a leány
S enyelgve így szólt, botorul:
„Halj meg hát Tarczal! Csilla majd
Egy szép fenyéren eltemet”.
És itt temette őtet el;
Mert halva lelte a vadász,
Vadkantól tépve a tetőn.

Íme, ezekben a sorokban mondja el Vörösmarty azt a történetet, amely alapján képezte Arany remek balladájának. És mennyivel drámaiasabban adja Arany elő egy epikai műfajban azt az eseményt, amelyet Vörösmarty egy drámában ily hosszan, részletezve mond el! Hogy összehasonlítást tehessünk a kettő között, azt hiszem, nem lesz fölösleges Arany balladájának erre vonatkozó részletét is ide írni:

Birta szívem már hű szerelemre,
Tudhatta közöttünk nem vala gát:
Unszolva mégis szóval „igenre”,
Mert na nem: ő kivégzi magát,
Enyelgve adám a tőrt: nosza hát!

Arany, akit méltán nevez Gyulai a ballada Shakespeare-jének, mily röviden: öt sorban beszéli el azt, amit Vörösmarty 14-20 sorban mond el!
    Hogy Aranyt e költeményének az írására Vörösmarty drámája indította, több, mint bizonyos. Kétség sem fér ahhoz, hogy ismerte Hábadort, amely az Auróra 1824-iki kötetében jelent meg, ha pedig ismerte, lehetetlen, hogy erre a kis megkapó szerelmi történetre ne emlékezett volna. Mind a kettőben előttünk áll egy szerelmes ifjú, aki megöli magát azért, mert azt gondolja, hogy viszontszerelemre nem talál. Amott Tarczal, emitt Bárczi Benő képében találjuk meg ezt az ifjút, de bár történetük lényegében egy, jellemük teljesen különböző Tarczalról nem tudjuk, hogy biztos Csilla szerelméről és éppen ezért nem találunk benne mást, mint egy olyan ifjút, aki tudni akarja azt, hogy van-e, amiért éljen, szereti-e őt a szeretett. Mikor aztán látja, hogy szerelmesét hidegen hagyja, sőt az „enyelgve” mondja:

„Halj meg hát Tarczal!”

és naiv vigasztalásképpen hozzáteszi:

„Csilla majd
Egy szép fenyéren eltemet”,

kétségbeesik: minek éljen hát akkor ő szerencsétlenül tovább, ha életének semmi célja, semmi értéke, becse nincs? El is keseredik afölött, hogy a szép leány tréfára veszi szavát és még maga biztatja, hogy csak rajta!, haljon meg, ő majd szépen eltemeti.
    Vörösmartynál tehát, mint látjuk, a történetke hőse nem bűnös és éppen ezért bukása, halála nem tragikus részvétet, csakis egyszerű, mély szánalmat kelt bennünk, anélkül azonban, hogy megnyugvást éreznénk utána.
    Arany már egészen másképp festő Bárczi Benőt. Már bírta Kund Abigél szívét hű szerelemre, közöttük gát nem volt, annyiszor és annyiszor hallhatta már őszinte vallomását, tudhatta, hogy hűséges hozzá; unszolta mégis, mondja ki az igent, fenyegetődzött, hogy kivégzi magát. A leány dévajúl enyelegve nyújtotta a túrt, hogy csak tegye. És az ifjú beváltotta szavát, mert

A radványi sötét erdőben
Halva találták…
Hosszú hegyes túr ifjú szívében…

Itt már határozottan találkozunk tragikai vétséggel és megfelelő bűnhődéssel. Szánjuk Bárczi Benőt, aki túlságos féltékenységének lesz áldozatává, de megnyugszunk esetén, mert az saját bűnéből következik. A hős szabad akaratából cselekszik, nem eszköz avagy gép a sors kezében, mert akkor epikai és nem drámai alak lenne.  Bárczi Benő boldog lehetne, ha fékezné nagy indulatát, ha nem unszolná kedvesét „szóval igenre”, csakhogy ő ennek épp ellenkezőjét teszi és ezért elbukik.
    Arany János hosszú és dicsőséges pályája alatt egyetlen tragédiát sem írt, de meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt tette volna, valóban klasszikus művet adott volna. Ez iránybeli nagy tehetségére mutatnak szebbnél-szebb balladái, amelyekre igazán ráillik a balladának Gregustól adott szellemes meghatározása: valóban tragédiák dalban elbeszélve.
    A két nő: Csilla és Abigél  között még nagyobb a különbség.
    Csilla naiv leányka, együtt nő fel Tarczallal, aki jó pajtása neki. Talán még fogalma sincs a szerelemről, a halálról, azért nem veszi komolyan Tarczal kérdését és ezért unszolja „enyelegve”, hogy csak haljon meg, ő majd szépen eltemeti. Abigél „enyelgése” egészen más természetű. Itt nem naivsággal, hanem inkább kacérkodással találkozunk. Meg is akarja büntetni kedvesét azért, amiért nem hisz neki, amiért még mindig kételkedik benne; ezért adja neki a tőrt. Később látja, hogy Bárczi Benő enyelgését komolyra vette, de már akkor késő! Az a tudat, hogy szerelmesének gyilkosa lett, megzavarja eszét.
    Íme, a tragikai vétséget mind követi nyomon a büntetés! Bűne s így büntetése sem lenne oly nagy, ha Bárczi Benő is tréfának tartaná a dolgot, ó, de hányszor fordul elő az életben, hogy a tréfát komolynak vesszük és mennyi baj, mennyi szenvedés háramlik ebből reánk! Ily szomorú képet fest le Arany is a „Tetemre hívás”-ban.    
    Vörösmartynál a nő nem bűnhődik rögtön, csak jóval később és akkor sem ezért.

*

    Összehasonlítást tettünk a „Tetemre hívás” és forrása között, de csak azért, hogy annál jobban érezzük Arany művészi alkotóerejét.
    Abból a jelentéktelen kis történetből, amelyet Vörösmartynál talált és amelyről senki sem tud, senki sem beszél, megalkotta ezt a remek balladát, amely mindenkor gyöngye lesz a magyar irodalommal.
    Méltó munka volt ahhoz a nagy emberhez, aki a krónikás száraz versezeteiből megírta Toldit, irodalmunknak máig is elérhetetlen kincsét!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 30. szám, 1900. ápr. 22.

Oláh Gábor (1881-1942): Vas bácsi

Gyerekek, Vas bácsit ki ne csúfoljátok!
Ha nem incselkedtek, nem haragszom rátok.
Biczegős a lábam? Volt az bizony ép is,
Ránczos a két orczám? Hej volt biz a szép is!
Biczegős lábamat muszka golyó járta,
Úgy szorultam lassan rosz mankóm karjára.
Barázdált képemet az idő szántotta,
Meg aztán sok bajjal szálltam én birokra.

De a sorsom ellen még se zúgolódom,
Dicsőségben, rosszban egyaránt volt módom.
Büszke vagyok arra, hogy mankós a lábam,
Hogy ott mentem tönkre Debreczen aljában.
Ha ki nem tüntettek aranyos éremmel,
vigasztal az a név: negyvennyolczas ember!
Becsületem is van, kell-e drágább ennél?
Jutalmam is lesz még – ott fent az Istennél.

Nem is fájna nékem se karom, se lábam,
Csak tudnám: nem hullott vérünk se hiában.
Mások kegyelmére dehogy szorulnék én!
Csak nyugalmam volna, vérem hagyna békén.
Hej de mikor érzem azt a hidegséget,
Mellyel, öreg készség, körülvesznek téged:
Sirhatnám, biz’isten, kis gyerek módjára -
Tíz évi hűségnek ez volna az ára?…

Látom mostanában – jaj, minek is látom! -
Micsoda emberek állanak a gáton!
Az egyik húz jobbra, a másik húz balra,
Ez egyre rikoltoz, az meg sohse hallja!
Verje meg az Isten a nyomorúlt népét!
Ki sárba tapossa apái szent képét,
Konczot vet az elvert, kiszolgált kutyának,
Márványszobrot csinál éltében magának.

- Gyerekek, azt mondom, ha már ti is éltek:
Szégyent ne hozzatok a szép magyar névnek!
Egymást semmiségért össze ne marjátok!
Jusson eszetekbe sánta Vas bátyátok -
Mert én siromból is feljárok közétek,
Akkor is azt mondom: ez rossz, ne tegyétek!
S kinek csúszó-mászó rút erkölcsét látnám:
Ezt a – ezt a mankót törném a hátán!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 30. szám, 1900. ápr. 22.

Szalay Károly (1859-1938): Husvétkor

 

Mi is történt? Semmi, semmi!
Földre szállt az Istenember,
S hordozá nehéz keresztjét
Megadással, türelemmel.
Tövisből volt koronája,
Megszaggatták fényes leplét;
S mert szerelme végtelen volt:
Keresztfára feszítették.

Hogy is történt? Ajka, melyen
Méznél édesb volt az ige:
Mig haláltusáját vívta,
Eczettel lőn édesítve.
S a szívét, mely együtt érzett
Szegény, szenvedő világgal,
Durva római poroszló
Nevetés közt döfte által.

És azután? Sírba zárták.
Azt hivék, meghalt az eszme -
Kevesebb egy rajongóval
S lázas álma véle veszve.
Mikor pedig harmadnapra
Üresen állt koporsója,
Kinevették ha úgy szóltak
Mint föltámadottról, róla.

És azóta? Valahányszor
Egy nagy eszme szárnyat oldott,
Kinevetik, megcsúfolják
A szokatlan elvet, dolgot.
S bár tagadják, hogy mi sírba
Van temetve: újra éled,
A megváltó eszmék sorsa:
Feltámadás, örökélet!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 29.szám, 1900. ápr. 15.

Oláh Gábor (1881-1942): Erdőirtás

 

Rejtélyesen zúgó erdőn
Fülemile-dalolásba
Be szomorú hang ütődik:
Durva fejszék csattogása.

Dali madár csevegése
Új életre hivó ének -
S ez a tompa kopácsolás
Olyan, mintha temetnének.

Temetnek is… halottja van
Tavaszidőn az erdőnek,
Viharokkal harczot vívó
Sugár fái porba dőlnek.

S az áskáló féreg ember
Diadalmas vak hevében
Gyilkos kézzel, szív nélkül áll
Még viruló fák tövében…

- Az élet nagy erdejében
Szinte fogynak, hullnak a fák.
Hogy megrezdül koronájuk,
Ha a fejsze új sebet vág!

Körültem is halk nyögéssel
Ősi törzsek haldokolnak.
Ki tudja, hogy a nagy irtó
Nem talál-e rám maholnap -
Rám, kicsinyke kis bokorra?…

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 27. szám, 1900. ápr. 1.

Vörösmarty mint balladaköltő

 

    Idegen földön, messze északon ringatták a ballada bölcsőjét. Kelta bárdok, skót skaldok és angol minstrelek énekelték meg városaik piacain s utcáin őseik véres csatáit, rablók s kalózok kalandjait; csodás és véres eseményekről szóltak dalaik, melyeket balladáknak nevezünk.
    E dalokban az éjszak fia nem beszéli el az eseményeket nyugalmasan s részletesen, hanem csak a főbb mozzanatokat kapkodja ki az egészből, olyan képeket vázol, mint mikor egy ködös vidéknek csak egyes kiválóbb tárgyait látjuk bizonytalan körvonalban, de emellett rémesek, mint Glenfinnan bokrai a holdvilágnál és viharosak, mint a Hebridák körül hömpölygő tenger. Hangulatuk komoly, habár Robin Hoodról, az angol Rózsa Sándorról szóló egyes balladák tréfásak, de azért e „liliomok között született zsivány” egész pályáját mégis csak a tragikum fátyola borítja
    A skandináv népköltészet pogány mondáinak elemeit balladákká alakította. Skaldiaik a szén Ellensbergről s a büszke Senildről zengenek. A lechnorok, a bretonok énekesei tömör szerkezetű, drámai sebességgel haladó dalokban szóltak nemzeti hőseikről.
    Délen viszont, hol a nap fényesen ragyog s a külvilág színekben meg alakokban bővelkedik, a költészet is kényelmes, nyílt és derült jelleget öltött. Provence daltelt mezőin, hol Petrarca írta szonettjeit, ilyen dalokat s románcokat költöttek. Spanyolországban lassú, epikus menetű költeményekben dicsőítették Rodrigo Diaz de Bivart s ritkán énekelnek vad szenvedélyről a Marko királyfit, e szerb Herkulest, magasztaló dalok.
    Az ó-székely regedalok felkutatása előtt népballadáinkat nem ismertük. Még Toldy Ferenc se tudott róluk, midőn a „Magyar költészet történeté”-t kiadta, csak a Forgácsról, Toldi Miklósról s Mahomed szultánról szóló két-két sornyi töredéket vélte balladaszerű dalok részletének. Csak Kriza János volt az, ki a balladás kincseket 1863-ban napfényre hozta, miután Nagy Lajos 1858-ban a „Kolozsvári Közlöny” hasábjain közölte „Barcsai”-t.
    E ballada hazája a Marosszék. E vidékről valók a népballadák legszebb példányai, különben a Székelyföld egyéb részei is bővelkednek e műfajban. „Molnár Anna”, „Kőmives Kelemenné”, „Fogarasi István”, „Kádár Kata”, „Pálbeli Szép Antal” mind a székelyek földjéről valók. Mindegyik közül azonban kiválik Komlódi Zsuzsánna tragédiája, mely Greguss szerint legjobb népballadánk. Csupa izgatottság, csupa mozgalom, csupa beszélgetés, csupa sebes fordulat. Egy sora van csak, melyben szóismétlést, alliterációt és paralelizmust nem találunk. „Midőn olvassuk, mintegy magától dallá légesedik s úgy zeng be lelkünkbe”. (Greguss.)
    Magában Magyarországban, ha a Királyhágón túli részt nem vesszük tekintetbe, igazi balladai alakot csak egy költemény öltött, de ez kárpótol sokért.
    Fehér Anna története ez, ki hogy bátyját a haláltól megmentse, semmi eszköztől sem riad vissza. De hiába áldozza fel becsületét, bátyját mégis kivégzik s így bűnhődése kettős: bátyjáért és becsületéért.
    Említsük meg még azt, hogy e népballadák igen rokon tárgyakról szólnak. A székely „Ajgó Márton” csak a német „Ulrik”-kal együtt érthető. A székely „Kőmives Kelemenné”, az oláh „árgesi zárda” s az újgörög „A híd lelke” tartalomra nézve majdnem teljesen azonos. Az 1864-iik év elején a „Fővárosi Lapok”, a „Pesti Napló” s a „Koszorú” valóságos irodalmi harcot küzdöttek az eredetiség kimutatása céljából. Pedig e költeményeknek, ha közelről vizsgáljuk, csak tárgyuk azonos, talán közös ősrégi kútfőre vezethetők vissza; de tartalmukban már elütnek, felfogásukban még inkább alkalmazkodnak a nép kedélyéhez, vagyis népdalokká, népballadákká válnak: mert a nép dalaiban sohasem mond el egyszerűen valami történetet, hanem csak olyant, melynek színhelye az édes haza földje s személyei olyanok, hogy a nép fiait érdekelhetik, vagy ugyancsak saját fiai, vagy pedig a haza ellenségei.
    Ebből az okból azonban nemcsak a népballadának, de a műballadának is népies színezetűnek kell lennie, hogy ne csak az irodalomban, hanem az életben is éljen, a nemzet életéből kell fakadnia. Ezért van az, hogy Kölcsey s Bajza balladás költeményei, ámbár tagadhatatlanul sok szépséget mutatnak fel, nem törtek maguknak utat a nemzet szívéhez. E balladák tárgya, hangja és felfogása nem magyar, hanem inkább kozmopolita.
    Vörösmarty előtt főleg Kisfaludy és Kölcsey művelték a balladát. Közvetlen utána e műfaj művelői Czuczor, Eötvös és Garay. Mind ez öt közül kiválik Vörösmarty, mert Kisfaludy Károlynál művészibb, Kölcseynél változatosabb hangulatú, Czuczornál mélyebb kedélyű, Garaynál drámaibb előadású és végre igazibb balladákat írt, mint Eötvös, mert utóbbinál a balladás képek és jelenetek csak eszmék plédázására szolgálnak.
    Senki sincs lírikusaink között, ki oly széles körben működött volna, mint Vörösmarty Mihály. „A daltól a dithyrambig és ódáig,a genreképektől és a helyzetek s hangulatok festésétől, a meséken, parabolákon, allegóriákon át a fantasztikus rajzokig, a románctól és a költői beszélykétől kezdve az elénekelhető balladáig és az epopeai nemhez közelítő verses novellettákig, a didaktius irányú elmélkedésektől az epigrammokig, mindenre kiterjedt hatalmas inspirációja”, írja Kemény Zsigmond báró Vörösmarty emlékezetében. Vörösmarty nyomtatásban megjelent első műve „Toldy Csepelben” is regekép. Hat évvel később jelent meg az 1829-iki „Aurórá”-ban „Szilágyi és Hajmási”, mely Gyulai Pál szerint „méltán ünnepeltetett, mint az új iskola legkitűnőbb balladája”.
    Hogy később Arany ballada-remekeivel Vörösmarty balladái műfaji tisztaság dolgában nem versenyezhettek, annak oka, hogy Vörösmarty korában a költői fajok s alfajok még nincsenek oly élesen megkülönböztetve. „Ezek inkább egymásba folynak, átlépve közös határaikat, mint később, mikor az irodalmi elmélet és gyakorlat biztosabban megállapította ezeket az elválasztó határokat”, ezt írja Szász Károly a nagy költőről szóló tanulmányában.
    Innét van, hogy Vörösmarty huszonkilenc balladás költeménye közül csak hármat mondhatunk balladának, az előbb említett „Szilágyi és Hajmási”-t,  „Salamon”-t és „Búvár Kund”-ot. A többi részint regekép, részint egyes, részint kísérteties képeket rajzol, mely utóbbiakon Bürger hatása vehető leginkább észre, részint pedig vannak olyan balladás költeményei, melyek egészen költői elbeszélések és csak néhány helyen csendül fel a balladás versszakok zenéje.
    Lássuk először „Salamon”-t.
    Még „Salamon” se ballada a szó szoros értelmében. Salamon, a magyarok szerencsétlen királya, a mogyoródi ütközet után kéntelen az országból távozni. E szavakkal hagyja el szülőföldjét:

„átok reád, magyarok hazája
Átok reád, te pártos büszke nép!”

de a büszke király szájában elhangzott átok a költemény végén a remete áldásává válik:

„Légy szerencsés, rokonim hazája!
S a szerencsét ten erőd táplálja!”

E becses költői mű előadása olyan, mint a románcé, az egész cselekvény Salamon lelkében megy végbe. De helyes a költ felfogása, amidőn az átalakulás fejlődését nem részletezi s ahelyett az idő enyhítő írját veti lelkünkbe.
    A mérték is trochaeusi, a románcok rendes formája, mely nem egyezik sem az északi, sem a székely balladák sebes, lüktető menetével.
    Amint már említettem, az új költői iskola legjobb balladája „Szilágyi és Hajmási”, két vitéz úrfi története, melyet a „Szöndörő várában ülő ifjú poeta” óta költőink közül legújabb időkig sokan feldolgoztak. Népballada is szól a két bajnokról,melyet azonban Vörösmarty még nemigen ismerhetett, midőn balladáját megírta. A Névtelen műve „Császárlyány” cím alatt jelent meg Toldy Ferenc kiadásában a „Magyar költői régiségek”-ben (1828). A szendrei névtelen művét még 1828-ban költőileg feldolgozta Vörösmarty s a jövő évre szóló „Aurorá”-ban meg is jelent. A népballada csak 36 évvel később jelent meg nyomtatásban a „Koszorú” 1865-ik év I. felében, úgy, hogy Greguss „A balladáról” szóló jeles tanulmányában csak az utólagos jegyzetek között ismerteti.
    „Szilágyi és Hajmási” meséje, azt hiszem, mindenki előtt ismeretes s így nem szükséges elmondani. Vörösmarty összes balladás költeményei közül e mű tömör előadás tekintetében leginkább kiválik. Különösen az ifjak szökése, harcuk a vámosokkal s végül Hajmási eleste azok a helyek,melyekben e tömörség nyilvánul. De viszont a balladás gyorsaságot mintegy fékezik azok a versszakok, melyekben a szereplők hosszabb érzelmi nyilatkozatokra fakadnak, így midőn Szilágyi a szabadság és rabság, öröm és nyomor ellentétét fejezi ki valóságos kis lírai költeményben, vagy midőn Leila kétségbeesik azon a gondolaton, hogy:

„Miatta most a hős szívek
Vajdák vasán elvérzenek.”

De ezeken a helyeken is az érzések hullámai oly mélyen s erővel teljesen ringanak s vezetnek a tragikus kifejlés felé, hogy mintegy kárpótlást nyújtanak az ezen vers-szakokban hiányzó balladás menetért.
    A ballada hősének tragikuma Vörösmartynál jobban ki van fejlesztve, mint a többi feldolgozónál.
    Míg a Névtelennél Szilágyi

„Vitéz Hajmásinak kezét bokában elcsapkodta vala”

addig a népballadában össze se ütköznek. Vörösmartynál Hajmási a harctéren hagyja életét és így vétkes szenvedélye, mely megköveteli a katasztrófa teljességét, bűnhődésének nagysága következtében még részvétünket is felgerjeszti.
    Vörösmarty harmadik balladája, „Búvár Kund”, Beöthy szerint mintegy új korszakot nyit meg a ballada történetében s nem közönséges szépségein kívül e tekintetben is különösebb figyelmet érdemel.
    Most ugyanis az epikai dal többé nem lélek benső küzdelmeit s vétkes szenvedélyeket énekel meg, hanem inkább dinamikus eseményeket, melyekben a küzdő felek: a haza hős fia s az ellenség.
    Egyáltalában Vörösmarty igazi balladáiban majd a történelemből, majd a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyát; de amint Gyulai mondja, egy-egy sovány adatkából, avagy csak egy névből egész mondát igyekszik kiszőni.
    „Búvár Kund”-ot Turóczi krónikája után írta.
    Kund, a hős magyar, a hazáját fenyegető végveszélyt úgy hárítja el, hogy a Pozsonyt ostromló Henrik császár hajóit éjnek idején megfúrja. Ennek következtében a német hadsereg könnytelen hazájába visszamenekülni.
    De ez a ballada is inkább csak külső alakjára (versmértéke a híres Polycrates-strófa), mint cselekvényére nézve ballada. Cselekvény nincs is benne. Az egész mintegy képe az eseménynek. A mozgalmas képek közül Kundnak, a búvárnak, alakja emelkedik ki plasztikai erővel. Nem sokat beszél; de sokat tesz. Keveset ígér; de sokat sejtet, midőn azt mondja:

„Halld Béla, majd ha éj jövend
S a part fölé száll néma csend,
Ott Kund egy szóra vár.”

A Duna partján tépelődő Béla herceg türelmetlenül várja éjjel a közvitézt, már azt hiszi, hogy el se jön, midőn egyszerre megpillantja a folyóból felbukó Kundot, ki az ő kérdésére, hogy mit keres ott lent, már csak vakmerő tettének hatását, a süllyedő hajókat mutatja a hercegnek.
    Érdekes, hogy mennyivel haladt Vörösmarty a ballada terén az alatt a hat év alatt, mely „Zotmund”-ot, ugyanezen tárgy első feldolgozását „Búvár Kund”-tól elválasztja. Az előbbit negyedfeles  trocheusai is már románcossá teszik. Az előadás tekintetében is nagy a különbség: „Zotmund”-nál a szónoki kifejezések s fordulatok hiányzanak, ahelyett azonban a „vizes hajú” Zotmund beszéde nagyon is naturalisztikus.
    Talán nem lesz érdektelen összevetni, miképp jutalmazza meg Béla a búvárt a balladában s miképp a románcban?
    Míg az előbbiben csak ennyi áll balladához illő rövidséggel:

„Kund hol van? Félre költözött,
De olyat százezer között
Hős Béla feltalál”,

addig a részletezni szerető, lassú menetű románcban Béla

„Néki (Zotmundnak) nyújtja görge kardját,
Gyönggyel ékes szép sisakját
És igér még többeket
Örvend Zotmund fegyverének,
Dalt zeneg híres nevének
A késő kor gyermek.”

A magyar történelem egyik már alakjáról, a mondai homályban elvesző Toldi Miklósról is írt Vörösmarty három szép költeményt. Kettő közülük: „Toldi” s „Toldi Csepelben” regedal, ellenben „Az ősz bajnok” költői elbeszélés, melynek lassú előadását gyakran balladás versszakok zenéje kíséri.
    „Toldi” s „Toldi Csepelben” tárgya teljesen azonos: a hős küzdelme a cseh bajnokkal, csak az a különbség, hogy míg utóbbiban a leány, kiért Toldi küzd, „csendes. Elmerülő pillanattal önti el szerelmes bájait” hősünkön, addig „Toldi”-ban a leányt hívével egy sírba temetek, Toldi lelke pedig a vad sivatagnak örül s

„Fel-felriad álmai szörnyeitől.”

„Toldi” hangulata egészen balladás, a másik ellenben majdnem költő elbeszélésnek mondható.
    Míg e két balladás mű az ifjú hős kalandját a cseh vitézzel mondja el, addig „Az ősz bajnok” a királyi udvarból visszavonult, elfelejtett Toldinak utolsó tettét ragadja meg: a fennhéjázó olasz bajnokkal való küzdelmét. E költői elbeszélésében csak néha csendül fel a balladás zene, így, midőn egy Lajos udvarbeli lovag hírül adja az öreg Toldinak, hogy Budán az olasz vitéz azzal kérkedik, hogy nincs magyar, ki őt leverné.
    Vörösmarty egyik legnagyobb érdeme az, hogy ő szabadította fel hazánkat a klasszikus és német költészet járma alól. „Zalán futása” és kisebb költői elbeszélései voltak különösen azok, melyekkel lerontja a klasszicizmust és a nemzeti szellemnek erőteljesebb kifejezést adva, géniusza – ezt írja Gyulai Pál „Bánk bán” szerzőjének életrajzában – a képzelem szabadságát hirdette s ismeretlen tartományok felé nyitott utat.
    Ez a szellem nyilatkozik Vörösmarty legmegrendítőbb művében, a „Két szomszédvár”-ban is. Zord hegyvidék ez, mely tátongó mélységeivel s ködével a lélegzést is elfojtja, „sikamos ösvényekkel teli,melyeken a leggyakorlottabb képzelődés is elbukhatik.”
    Ezt az irányt Tasso, Ariosto, Ossiáné s Walter Scott olvasása, a közállapotok, de főképpen mégis saját géniusza adták meg neki s bár a német romantikát első ilyen költeményeiben érezzük, de azért még azokon a helyeken is, hol tán ily idegen szikrák hevíték képzelődését, nehéz volna rámutatni arra a tűzhelyre, mely őrá gerjesztőleg hatott.
    Romantikus költeményei rendesen románcokká s regeképekké jegednek; csak a „Kincskeresők” dráma és a Sámsonok meg Káldorok küzdelmét tárgyaló éposz tesznek kivételt.
    A románcok közül nevezetesebbek a már fentebb említett „Zotmund”, azután „Csák”, „Turi nője” stb.
    „Csák” tartalma röviden ez: Meghalt Csáki szűz szerelme Zolna, megölte az ifjú szerelmére vágyódó tündérleány. Csák keresi szerelme tárgyát, de nem találja, mire a tündérleány azt mondja neki, hogy hűtlen volt az ifjúhoz Zolna, ezért kellett meghalnia; de Zolna felnyögi a sír mélyéből, hogy őt a bérc leánya ölte meg. Csák keresi Zolna gyilkosát; de nem találja, este visszatér kedvese sírjához s íme: ott ül a tündér a leány képében. Az ifjú azt hiszi, hogy ez Zolna s csókokkal árasztja el, de alig ölelte át, máris eltűnik a csábkép e gúnyszavakkal:

„Zolna, Csáki szűz szerelme, Zolna,
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?”

Ámde a bosszú förgetege e szavakért a tündér nyomába lép s hegyen-völgyön át űzi a bérc leányát, egyre fülébe súgva:

„Csáki szűz szerelme, szőke Zolna,
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?”

Kísérteties éjjeli kép ez; de azért nem vadássza ebben sem a költő az ellentéteket, a bűnök apologiáját kedélyének nemes egyszerűsége határozottan visszautasította.
    A másik ilyes költemény „Turi nője”, melyet a hűtlenség románcának mondhatunk. Turi kétségbeesik azon, hogy a körülmények nem engedték meg, hogy jegyese az övé lehessen. A leány apjának sírján szomorkodik sorsán s itt el is határozza, hogy meglátogatja a leányt, ki már másnak felesége.
    Midőn azonban Turit a fiatalasszony megpillantja, összerogy és visszafut szívéhez pártos vére:

„S a leány, kit Turi kedvel
Néma most és halovány
Rózsa oly fehér, mint arcza
Nem virágzik rózsafán.”

E költeményben a balladai színezetet az alaphangulat mellett ott látjuk leginkább, hol a hűtelen leány felismeri Turit, midőn belép a mulatozó vendégek közé.
    Az „Éjféli ház” ugyancsak kísérteties kép. Tartalma röviden ez. A hűtlen Dálnok megunva a városi élet zaját, felkeresi elhagyott kedvesét, kit azonban élve többé nem talál; mert ő után a való bánatában meghalt.
    E költemény menete oly lassú, annyira epikus, hogy így alig sorolható a balladákhoz.
    Hasonló tárgyról szól, csak nem tragikus végű e költeménynek mintegy mellékképe: „A hű szerető”, mely előbbitől abban különbözik, hogy míg az „Éjféli ház”-ban

„Dálnok a sír kebelében
Halva maradott”,

addig ebben kedvese holttestét a huszár kétségbeesetten kikerüli. E költemény előadása azonban mégis drámaiasabb a másiknál s fontos különben még amiatt is, mert egyike Vörösmarty azon kevés költeményeinek, amelyeknek refrainszerű végződésük van.
    „A rablóÓ”-ban a költő elbeszéli, hogy egy zsivány elrabolt egy leányt, ki már másnak menyasszonya volt, hogy pótolja gyermekeinél az anyjukat,

„Ki föld alatt korán
Lelt gyászos nyughelyet.”

A leány azonban vőlegényét nem tudja felejteni s a szigetről, hol őt őrizetlenül hagyták, elszökik. A két kis gyerek önként követi. Midőn a rabló a szigetre visszajön, már csak a három menekülő holttestét látja, melyeket a tenger árja a parthoz sodort. E kísérteties regedalban lesújtó a hármas halál; de egyszersmind kibékítő. E mű alapeszméje az erkölcs diadala, mert a gaztettet elkövető rabló nem mondhatja cselekedetének okául az apai szeretetet. Ezért éri őt az egyéni megsemmisülés, mert míg

„Jámbornak bajban írt
A múlt emléke ad,
Őt bűnök terhelik
És gyilkos öntudat.”

Még egy költeménye van Vörösmartynak, mely rémes világításban ad elő egy borzalmas eseményt, ez „Az özvegy”. Nászlakomáját ülik az asszonyok legszebbikének, de megjelenik egy hívatlan vendég a társaságban: a férjhez menő asszony előbbi férjének szelleme, ki elmondja, hogy felesége őt meggyilkolta, első férjét pedig ővele ölette meg. A nő e szavak hallatára összeroskad, elájul és 

„Vérszolga jő a vőlegény helyett
S az ébredő halállal fog kezet.”

E művet se lehet balladának mondani, főképpen előadása miatt, különben meséje kerek és menete drámai.
    Ezen a hét költeményen vehető tehát észre az a hatás, melyet idegen minták szültek. Vannak azonban Vörösmartynak oly balladás költeményei is, melyekben a nép egyes alakjairól szól, ilyenek „Gábor diák”, „Laboda kedve” stb.
Különösen e két költemény népies genreképnek is mondható. Mindkettőnél a gúny és tréfa vidám napsugara megtörik a bánatos könny prizmájában s humoros szivárvánnyá foszlik. Látjuk ezt „Laboda kedvé”-ben, ki, mint a költő mondja, csak eleinte megy széles jókedvében, később azonban széles bús kedvében tántorog mentében: mert borba ölte bánatát. A vidám elem és kedves móka kerekedik felül „Petiké”-ben, melynek fiatal hőse iskolába menés helyett inkább Juliskával szeretne nyájaskodni, s „Mák Bandi”-ban, mely nem egyéb, mint Bandi szerelmi bánata, vallomása és házassága.
    „Gábor diák”-ban teljesen megvan az a sajátságos humoros hangulat, melyben az ellentétek harmóniába olvadnak össze. „Gábor diák” tárgyalás és szerkezet tekintetében nagyon közeledik a balladához. Azonban mindez még nem teszi balladává, csak balladás alakú életképpé. Három részből áll, melyeket mintegy összekapcsol e három sor, mely a költeményben ugyanannyiszor fordul elő:

„Gábor diák mélyen elmerülve
Ül a lóczán, egy nagy könyv előtte,
A világért fel nem pillantana.”

Mindazáltal „Gábor diák” nevezetes balladás költeménye irodalmunknak, mert amellett, hogy ballada, derűs színezetét is megtartotta. Hogy miért nem szokott a ballada játszi, derűs lenni, arra Greguss megfelel, mikor azt mondja, hogy a ballada az érzelmi tenger fenekéről búvárolja fel legszebb gyöngyeit; az igazi mély érzés pedig nem érti a tréfát, nem képes játszani: vagy boldog kimondhatatlanul, vagy oda van menthetetlenül.    
    „Becskereki” Vörösmartynak az a költeménye, melyben új balladás műfajt teremt: a magyar románcos életképet, mely tárgyát a magyar népéletből merítette. E műfajt azután Petőfi tovább fejlesztette.
    Öt költeményt kell ezen kívül megemlíteni, melyeket balladás költeményeknek ugyancsak nem mondhatunk, ámbár gyakran balladás versszakok zenéje mellett folyik a cselekvény. Ezek „Szép Ilonka”, kinek

„Hervadás liliomhullás volt
Ártatlanság képe s bánaté.”

    „KEMÉNY SIMON”, melynek alapeszméje az, hogy a hazaszeretet nagyobb legyen más egyéni érzelmeinknél, „A hű lovag”, mely a német érzelmes romantika hatása vehető észre, „A katona”, költői elbeszélés, melynek tárgya a magyar népéletből van merítve és a melankolikus hangulatú „Csik Ferke”. Ennek s „A katoná”-nak van az eddig említett költemények közül egyedül magyar versmértéke.
    Hat költeményből kell végül még megemlékeznünk, melyeknél azonban a haladó jelen maradó múlttá változott, sőt az idő mintegy térré lett. Dömötör János szerint ezek a költemények közelebb állanak ugyan a balladához, mint Goethe „Sänger”-je, „Todtentanz”-ja vagy pedig Uhland „Sängers Fluch”-ja; de azért mégis oly távol állanak, hogy balladás költeményeknek alig mondhatók. Ezek: „A hős sírja”, melyben a vitézség magasztossága a dicsőség melankóliájával oly sajátságosan olvad össze. „A hontalan” szomorú rajza a hazátlannak, ki egy nép halálát hordozza keblében ostorul. „A túlvilági kép”-ben szinte érezni lehet a lázas álmot s az édes ébredést. „Az árvízi hajós” Wesselényi Miklós báró dicsőítése, képe a mentő férfinek, kit a Jótétemény géniusza magasztos tettéért megáld. „A szent ember” finom kivitelű erkölcs- és lélektani tanulmány; tárgyát költőnk Mikes Kelemen leveleiből merítette s végre last not least „A szegény asszony könyve”, mely az özvegyi s anyai elhagyottság és nélkülöző adakozás megható képe. Ha nem írt volna Vörösmarty semmi mást, mint "A szegény asszony könyvé”-t, így ír Gyulai, ez az egy költemény fenntartaná nevét költészetünk történetében; mert a valóság és eszmény, a kedély és képzelem szerencsés vegyületének oly gyümölcse, mely más irodalmakban is a ritkább jelenségek közé tartozik.
    Ha már most az eddig tárgyalt költeményeket vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy Vörösmarty nem vitte ugyan előbbre, de nemzetiessé ette a balladát. Hogyan sikerült neki e nagy feladat? Nem idegen eszközökkel, hanem a magyar nép ajkán élő nyelvet vette alapul s ezt finom nyelvérzékével megnemesítve, eddig nem hallott zengzetességgel alkalmazta a költészetere. A költői nyelvet csak a köznapinak virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágot, írja Lengyel az Auróra-kör költészetéről szóló tanulmányában. Az ő költői nyelvének erőt és fényt is adott géniusza el nem homályosuló zománcul.
    De Vörösmarty nemcsak nyelvére ügyelt, hanem még arra is, hogy minden egyes műve egy-egy erkölcsi elv vagy magasztos alapeszme példázására szolgáljon. „Búvár Kund” lelkesít, „Salamon” tanít, „Az árvízi hajós” pedig emberbarátságra int.
    „Mert ha volt valaha író, ki maga feladását, ki a roppant felelet terhét, melyet az, ki szavait egy egész nemzethez intézi, magára vállal, tisztán fogta fel; szól Eötvös Vörösmartyról mondott emlékbeszédében, ha volt, aki belátta, hogy a költészet, mely nem anyagi érzékeinkhez, hanem a lélekhez fordul, feladását csak azáltal tölti be, hogy nemcsak az anyagi, de az erkölcsi szépnek képeit tünteti fel; ha volt író, kinek műveinél eszünkbe jut, hogy a költészet nem egyéb, mint a szépnek eredete egy nemes kebelben: akkor… Vörösmarty ez.”

Bamberger István

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 23-27. szám, 1900. márc. 4., 11., 18., 25., ápr. 1.

Róna Béla: Petőfi fiáról

 

    Petőfi Zoltán alakját is körülbogozzák annak a szomorú legendának a szálai, mely a költő segesvári eltűnése után szövődik. Ki a szeretet mártírjának véli, mely a legnagyobb magyar költő fiát halálra kényeztette; ki a faital kicsapongások áldozatát ismeri meg benne, akit mértéket nem tudó szenvedélyei vittek idő előtt sírjába. Egyik a másikkal járt. Petőfi Zoltán mindkettőnek az áldozata. Szomorú elmúlása betetőzi Petőfi családi életének tragédiáját. Dicsősége közepette, a nemzet bálványozó szeretetének glóriájában válik át halhatatlanságba a költő; költészete örökkön ragyogó fényében állítja a Laurák, Beatricék mellé Juliskáját és ez a fölmagasztalt ideál – mintha csak várt volna az alkalomra – sietve dobja el özvegyi fátyolát, még mielőtt költő-férje haláláról megbizonyosodott volna. És az, aki nevét fönntartandó lett volna, „kora dér” szállván rá, idő előtt elhullik, igazolván a magyar költő végzetes sorsát, mely első hajtásában kiirtja nemzetsége fáját. Vagy Tompa, Arany, Kemény Zsigmond és a más nagyok nevét alkotásaikon kívül miért nincs, aki fönntartaná? Ne kutassuk a titkok titkait, halandó tekintetünk hogy hatolhatna be végtelen dolgok végtelen mélyére?

*

    Mikor Zoltán megszületett, a költő végtelen boldogságában dalt ír róla:

Ide, ide fiam a kezembe,
Hadd szoritsam a szivemhez őt,
Mintha volnék ujonnan teremtve,
Hogy éltemnek ifju lombja nőtt.

Ismeretes az a rajz, mely a pufók képű gyermeket apja ónjával két hetes korában megörökíti; de szertelen apai örömét mi sem jellemzi  jobban, mint hogy ugyanezen időről megírja biográfiáját. Később is, mikor a lantot kard váltja föl és követi Bemet erdélyi hadi útjára, féltőn gondoskodik élete ifjú lombjáról.
    De mintha  jóslelke most is, mint annyiszor, a jövőbe látott volna. A gyermek születése keltette boldogsága első ragyogó napjaiban árny borul a hangos lantra.

Csak ne szálljon kora dér reája,
Mely leszedné a virágokat.

Zoltán keresztapja Arany János, akinek szalontai szerény tusculanumában a viharos napokban Szendrey Júlia megvonul fiával. Mert Petőfi nemigen ringathatta a kicsi bölcsőjét. 1848. december 15-én született és a rá következő tavasz már a harcmezőn köszönti a költőt, akit hét h napra fia születése után elsöpör a csaták forgataga. Mi vár Zoltánra apja halála után? Mikor Szendrey Júlia másodszor férjhez megy, Zoltán alig múlt másfél éves. Horvát Árpád szerető apjává lesz apja helyett és azzal a gyöngédséggel neveli, mely Szendrey Júliához való viszonyát általán oly igen jellemi. Iskoláztatja,mint akkoriban bármely úri gyermeket és mikor elérkezik az ideje, lateiner pályára készítik elő. De Zoltán apja természetét örökölte. Szilaj, féktelen természet, az iskola nem az ő világa. Nem akar tanulni.Az új családi élet gondjaiban amúgy is elfoglalt anyjának végelen sok keserűséget szerez fékezhetetlen természetével. A tizenöt éves gyermekifjú éppen, mint annak idején apja, vándorszínész-társasághoz szegődik és ott kap először nagyon szerény tapsokat, ahol Petőfi Sándor életének legkegyetlenebb napjait töltötte: Debrecenben. Bizonyára nem természet fölött való színésztehetsége volt az, mely a debreceni színház igazgatóját arra bírta, hogy Petőfi Zoltánt színészének szegődtesse, hiszen színészi sikerek nem kísérik kalandos  pályafutásán és csak egyetlen egyszer emlékszik meg ő maga is arról, hogy az „Egy csésze thea” Vilden báró szerepében tapsokat kapott. Elegendő ajánlólevél volt a színészethez a Petőfi név. Micsoda fogalom volt ez akkor! Annak a sötét időnek egyetlen virrasztó csillaga a Petőfi neve. Nem tudták, nem akarták hinni, hogy ő is elveszett. Várva várta a nemzet, eljövetelét várta. Ami szeretet a szívekben rejtezett, abból sok, igen sok jutott a fiúnak. A társulat Debrecenben, majd Nagyváradon és Kecskeméten jár. Neves színészeit senki sem óhajtja ismerni, de Petőfi Zoltánra, a Petőfi Sándor fiára mindenki kíváncsi. Szívesen látja mindenütt az úri társaság.
    Szendrey Júlia mindenképp igyekszik Zoltánt visszatéríteni a rendes élet útjára. Ha magát gyengének véli, hogy természetes megváltoztatására bírja, Petőfi Istvánt, a költő öccsét és Zoltán gyámját beszéli rá, hogy hasson a fiúra. És ez, úgy látszik, már hajlik is az anyai és gyámi kérő, sürgető, jobb jövővel kecsegető levelekre. Legalább erre enged következtetni Szendrey Júlia 1864. ápril 18-ról keltezett levele, melyet akkor Geist Gáspár csákói pusztáján gazdálkodó Petőfi Istvánhoz írt. „Legújabb hírül tudatom veled – írja –, hogy Zoltán kijelentette, több ízben és komoly megfontolás után, hogy neki legnagyobb kedve a gazdászathoz volna; ennek következtében mi tehát azon tanakodtunk, nem volna-e legcélszerűbb őt az óvári gazdászati intézetbe adni? Ámde azelőtt egy évet praktizálni kell mindenkinek s csak azután veszik oda be. Erre nézve édes Papa mindjárt téged említett, hogy ez évet melletted tölthetné el leginkább. Mind lelkére, mind testére legüdvösebb volna nálad. Minderről nélkülözhetetlenül szükséges együtt értekeznünk, hogy kölcsönösen meghallgassuk egymás véleményét és azt tehessük, amit jó lélekkel a legjobbnak, leghasznosabbnak fogunk találni. Ne Zoltán álljon itt előttünk, hanem szegény Sándorunk egyetlen fia; s ne azt nézzük: mit érdemel Zoltán tőlünk, hanem azt: mit tartozunk az Ő egyetlen fia iránt. Az ő szelleme vezéreljen bennünket, hogy eltalálhassuk az igazi utat,mely célunkhoz: Zoltán megjavulásához és testi,lelki jóvoltához vezet.” levele további részében örömmel újságolja, hogy mennyire megváltozott Zoltán és „hogy semmi újabb kihágással nem keserítgeti”.
    De az anya öröme nem tarthatott sokáig. A remények, melyek a fiú jobbrafordulásához fűződtek, csakhamar szét kellett, hogy foszoljanak. Zoltán rövidesen megunta a gazdászati élet csöndes kellemességeit, a rendszerető gyám csákói magányát, ahonnan lelke visszaszáll az elhagyott színes, tarka, könnyű világba. Pedig Petőfi István minden igyekezetével rajta volt, hogy embert neveljen belőle. Természettől csöndes, szófukar természete egészen fölengedett a nagy szeretetben, mellyel halhatatlan bátyja fiát gondozta. Mindhiába való fáradság volt. Félév múlva már otthagyja a csak imént választott pályát, azzal a tervvel állván a gyám elé, hogy tovább akar tanulni.
    Hiába volt minden, az anya kétségbeesett kérései és intelmei, a nagybátyja szívre beszélése: Zoltán visszatért első ideáljához, a színészethez és tovább folytatta végzetesen vált életmódját.
    Ám ekkor már a költő-apa sötét sejtései valóra kezdtek válni. Veszedelmes kór kezdte ki a fiatal testet. Fiatal könnyelműségében is visszaretten a kora enyészettől és 1869. őszén sietve keresi fel Meran enyhe völgyeit. Az enyhe sugarak fényében föllobban újra az életkedv. Csupa tervezgetés, csupa fogadkozás. Jó lesz újra, amilyennek anyja, gyámja, meg a jó emberei kívánják. Búcsút mond a könnyelmű életnek, cimboráknak.
    Meranban is végtére a régi lesz. Odadobja testét-lelkét a pusztító kórnak, mintha csak azt mondaná: Nesze, itt vagyok, vigy, de nevetve találsz, ha jössz értem! Érzi, hogy nem sokáig bírja már, de végtelen könnyelmű humora percre sem hagyja el. Csupa derű, csak olykor-olykor támadt föl cinizmusa, hogy elmondja magáról négy sorban:

Huszonegy év s már is annyit éltél,
ötven évre is sok volna tán.
S boldogságot még sem élvezél,
Annyit se, mint egy szolgaló.

A merani út csak megnyújtotta napjait, de meg nem gyógyította a roncsolt testet. Nagy betegen tért vissza és hozzátartozik most már jól tudták, mi sors vár rá. Nem is bírta sokáig. A következő ősz elvitte, 1870. november 5-én meghalt.
    Hogy mi válik vala belőle, ha nem pusztul el ifjan? Ki tudna megfelelni rá! Hogy a Petőfi Sándor világraszóló tehetségéből származott-e valami rá is -nem adta tanújelét. Írt verset is, de abban nincs egy sor sem, mely erre vallana. Ifjan lobogott el és a nagy nevet, melynek semmi újabb fényt nem szerzett, utolsó sarjként sírba vitte.

 

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 20. szám, 1900. febr. 11.