„Ott szedem a gyöngyöt, ahol találom”, mondja Kiss József egyik kis, négysoros versében és ezt vallja minden költő. Hogy csak példát említsünk, ott van Shakespeare, minden idők legnagyobb költője, akiről általánosan tudva van, hogy alig akad olyan drámája, amelyet már valaki előtte fel ne dolgozott volna. Ott van Molière, aki „Fösvény” c. híres vígjátékát Plautus egyik darabjából alkotta meg. Ott van Schiller, aki Tell Vilmosát akkor írta, amikor már a híres vadászt számos német költemény és dráma dicsőítette. Természetes azonban, hogy ha a költő a tárgyat mástól vette, a kidolgozásnak felül kell múlnia a már meglevőt, mert az új feldolgozásnak csak így lehet értelme.
De hogy tárgyamra térjek, Arany „Tetemre hívás”-ának, amely talán a legszebb, legjobb balladája, az alapja nem egészen eredeti, nem azért, mivel már egy másik nagy költőnk, Vörösmarty feldolgozta egyik kis drámai költeményében: a Hábador-ban. Jelentéktelen kis munka, amelynek semmi nagyobb jelentőséget nem tulajdoníthatunk, mivel egyáltalán nem jellemző Vörösmarty drámaírói pályájára nézve. Cselekvényét ez alkalommal fejtegetnünk fölösleges, mivel az tárgyunkra nem tartozik, ami itt lényeges, az a dráma történésének ideje előtt történt esemény, amelyet már csak az egyik szereplő beszédéből tudunk meg.
Csilla és Tarczal együtt nevelkedtek fel és
… szüntelen
Együtt vadászták a hegyet
Együtt vigadták a tavaszt;
S szép lett a gyermek, arczait
Nemes tűz lángja égeté;
De lágy szívében gond lakott,
Szemében esdeklő panasz.
Így jött Csillához egykoron,
S remegve szólt, de nyájasan:
„Oh Csilla! Tarczal halmi megy,
Meghaljon érted szép leány,
Boldogtalan Tarczal meghaljon-e?”
nem érté őt el a leány
S enyelgve így szólt, botorul:
„Halj meg hát Tarczal! Csilla majd
Egy szép fenyéren eltemet”.
És itt temette őtet el;
Mert halva lelte a vadász,
Vadkantól tépve a tetőn.
Íme, ezekben a sorokban mondja el Vörösmarty azt a történetet, amely alapján képezte Arany remek balladájának. És mennyivel drámaiasabban adja Arany elő egy epikai műfajban azt az eseményt, amelyet Vörösmarty egy drámában ily hosszan, részletezve mond el! Hogy összehasonlítást tehessünk a kettő között, azt hiszem, nem lesz fölösleges Arany balladájának erre vonatkozó részletét is ide írni:
Birta szívem már hű szerelemre,
Tudhatta közöttünk nem vala gát:
Unszolva mégis szóval „igenre”,
Mert na nem: ő kivégzi magát,
Enyelgve adám a tőrt: nosza hát!
Arany, akit méltán nevez Gyulai a ballada Shakespeare-jének, mily röviden: öt sorban beszéli el azt, amit Vörösmarty 14-20 sorban mond el!
Hogy Aranyt e költeményének az írására Vörösmarty drámája indította, több, mint bizonyos. Kétség sem fér ahhoz, hogy ismerte Hábadort, amely az Auróra 1824-iki kötetében jelent meg, ha pedig ismerte, lehetetlen, hogy erre a kis megkapó szerelmi történetre ne emlékezett volna. Mind a kettőben előttünk áll egy szerelmes ifjú, aki megöli magát azért, mert azt gondolja, hogy viszontszerelemre nem talál. Amott Tarczal, emitt Bárczi Benő képében találjuk meg ezt az ifjút, de bár történetük lényegében egy, jellemük teljesen különböző Tarczalról nem tudjuk, hogy biztos Csilla szerelméről és éppen ezért nem találunk benne mást, mint egy olyan ifjút, aki tudni akarja azt, hogy van-e, amiért éljen, szereti-e őt a szeretett. Mikor aztán látja, hogy szerelmesét hidegen hagyja, sőt az „enyelgve” mondja:
„Halj meg hát Tarczal!”
és naiv vigasztalásképpen hozzáteszi:
„Csilla majd
Egy szép fenyéren eltemet”,
kétségbeesik: minek éljen hát akkor ő szerencsétlenül tovább, ha életének semmi célja, semmi értéke, becse nincs? El is keseredik afölött, hogy a szép leány tréfára veszi szavát és még maga biztatja, hogy csak rajta!, haljon meg, ő majd szépen eltemeti.
Vörösmartynál tehát, mint látjuk, a történetke hőse nem bűnös és éppen ezért bukása, halála nem tragikus részvétet, csakis egyszerű, mély szánalmat kelt bennünk, anélkül azonban, hogy megnyugvást éreznénk utána.
Arany már egészen másképp festő Bárczi Benőt. Már bírta Kund Abigél szívét hű szerelemre, közöttük gát nem volt, annyiszor és annyiszor hallhatta már őszinte vallomását, tudhatta, hogy hűséges hozzá; unszolta mégis, mondja ki az igent, fenyegetődzött, hogy kivégzi magát. A leány dévajúl enyelegve nyújtotta a túrt, hogy csak tegye. És az ifjú beváltotta szavát, mert
A radványi sötét erdőben
Halva találták…
Hosszú hegyes túr ifjú szívében…
Itt már határozottan találkozunk tragikai vétséggel és megfelelő bűnhődéssel. Szánjuk Bárczi Benőt, aki túlságos féltékenységének lesz áldozatává, de megnyugszunk esetén, mert az saját bűnéből következik. A hős szabad akaratából cselekszik, nem eszköz avagy gép a sors kezében, mert akkor epikai és nem drámai alak lenne. Bárczi Benő boldog lehetne, ha fékezné nagy indulatát, ha nem unszolná kedvesét „szóval igenre”, csakhogy ő ennek épp ellenkezőjét teszi és ezért elbukik.
Arany János hosszú és dicsőséges pályája alatt egyetlen tragédiát sem írt, de meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt tette volna, valóban klasszikus művet adott volna. Ez iránybeli nagy tehetségére mutatnak szebbnél-szebb balladái, amelyekre igazán ráillik a balladának Gregustól adott szellemes meghatározása: valóban tragédiák dalban elbeszélve.
A két nő: Csilla és Abigél között még nagyobb a különbség.
Csilla naiv leányka, együtt nő fel Tarczallal, aki jó pajtása neki. Talán még fogalma sincs a szerelemről, a halálról, azért nem veszi komolyan Tarczal kérdését és ezért unszolja „enyelegve”, hogy csak haljon meg, ő majd szépen eltemeti. Abigél „enyelgése” egészen más természetű. Itt nem naivsággal, hanem inkább kacérkodással találkozunk. Meg is akarja büntetni kedvesét azért, amiért nem hisz neki, amiért még mindig kételkedik benne; ezért adja neki a tőrt. Később látja, hogy Bárczi Benő enyelgését komolyra vette, de már akkor késő! Az a tudat, hogy szerelmesének gyilkosa lett, megzavarja eszét.
Íme, a tragikai vétséget mind követi nyomon a büntetés! Bűne s így büntetése sem lenne oly nagy, ha Bárczi Benő is tréfának tartaná a dolgot, ó, de hányszor fordul elő az életben, hogy a tréfát komolynak vesszük és mennyi baj, mennyi szenvedés háramlik ebből reánk! Ily szomorú képet fest le Arany is a „Tetemre hívás”-ban.
Vörösmartynál a nő nem bűnhődik rögtön, csak jóval később és akkor sem ezért.
*
Összehasonlítást tettünk a „Tetemre hívás” és forrása között, de csak azért, hogy annál jobban érezzük Arany művészi alkotóerejét.
Abból a jelentéktelen kis történetből, amelyet Vörösmartynál talált és amelyről senki sem tud, senki sem beszél, megalkotta ezt a remek balladát, amely mindenkor gyöngye lesz a magyar irodalommal.
Méltó munka volt ahhoz a nagy emberhez, aki a krónikás száraz versezeteiből megírta Toldit, irodalmunknak máig is elérhetetlen kincsét!
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 30. szám, 1900. ápr. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése