2018. ápr. 30.

Csoóri Sándor (1930-2016): Legszebb ének




Puha a rét, lábam alatt
besüpped mint omló szőnyeg,
Tiszta az ég, híre sincsen
esőt hozó, ősz felhőknek.

Szántás csíkja feketéllik,
zöld búzában alszik a szél.
Olyan a táj, mintha erre
sose jönne a konok tél.

Nyúl pattan föl, usgyi neki…!
átugrik a kis csermelyen.
Kedvem volna vele futni,
hegyeken át és völgyeken.

Futnék, futnék szakadatlan,
folyók és fák kísérnének,
fodroshátú barna szántók,
szelídített füge gépek.

Futnék, futnék szakadatlan,
minden tájadat bejárnám:
városaid és falvaid
megifjúdó, drága hazám!

Ki mindig a végtelenre
vágytam forró gyerekfejjel –
megtaláltam a hazámban.
Meg is védem szerelemmel.

Hej, nemsoká elindulok
halmokon, s puszta réteken,
Hazám, hogy megírjam rólad
Lángoló legszebb énekem!

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.


Csoóri Sándor (1930-2016): Példa a viharban




Fú, süvölt a nyugati szél,
hadra kél a jegenyékkel,
kidöntené mind, ha bírná, rettenetes erejével.

De hasztalan erőlködik,
egy sem adja be derekát:
fergeteges vad viharban a jegenyék állnak tovább.

Száll a lomb, a megtépett ág
kalimpálva hull a földre
de hulltában megátkozza a zord orkánt mindörökre…

Ablakon át lesem, amint
a jegenyék szembenéznek
elszánt daccal, rendületlen az oroszlándühű vésznek.

Dördül az ég, most valahol
villám csapott le egy fába,
felvillanó Z alakja bevilágít a szobába.

És a hideg fényességben
egy vallató kérdés lángja
perzseli meg a szívemet, égeti meg mint egy fáklya:

Új háború fellege gyűl,
néped ellen szörnyű vihar,
kiállnál-e önkéntesen harcolni vad sárkányival?

ott lennél-e az elsők közt,
tudva tudván, hogy a halál
készíti a tűzpróbáját, s te leszel, kit előbb talál?

Megingathatatlan hittel,
kiállnál-e hősi daccal,
miként a jegenyék, melyek szembeszállnak a viharral?

… Lecsihadt a dörgő szélvész,
elvesztette vad erejét:
megtépve – de töretlenül állnak tovább a jegenyék…

Nos, mit tennél? – Vallat újra
a hang,mely az előbb kérdett:
okultál-e példájukon a derekas jegenyéknek?

Hevesebben ver a szívem,
neki most kél a viharja:
„Kiállanék, nem hátrálnék” – a kérdésre ezt dobogja.

Kiállanék, hisz a fák is
örök példaként mutatják,
hogy csak akik ellenállnak a viharnak – élnek tovább!

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.


Kövesi Endre: Anita Jung, aki odaát járt*




Karját a hűs gipsz fogja egybe,
egyetlen nagy seb parányi keble,
testét a sebláz tépi, marja,
sápadt és álmatlan az arca.

Álmából felsikolt, s a párna
fehérlő vásznán újra látja,
hogy sujt a Stupók** gumibotja
a vékonycsontú homlokokra,

mint dől az utca sík kövére
a szőkecopfú Martha Litte vére,
s hogy átkozódik, sír hörögve
testvére testén Martha öccse.

A kórteremben felkel minden éjjel,
föl és alá, fogát szorítva lépdel,
s a doktorok nem értik reggelente,
milyen csodától erősödött a teste.

-        -        -        -        -

Ötödnap hajnal rendbetette ágyát,
s eltűnt. Helyén e cédulát találták:
„Már jól vagyok, s úgyis hiába fekszem,
a béketüntetésre mentem.”

Berlin, 1951. VIII. 20.

*) A demokratikus övezetből néhány ifjúsági csoport Adenauer meghívására átment Nyugat-Berlinbe. A „vendéglátók” gumibottal súlyosan összeverték őket. Több száz sebesült volt.
**) Stupó – nyugatnémet rendőr.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Ancsel Éva (1927-1993): Egy görög partizánlányhoz




Már várnak rád.

S hogy gyorsan által érj,
gázlót nyitnak neked
a hű görög folyók, -
hadd vidd a hírt, hogy él,
hogy Beloiannisz él,
vidd boldog híredet.

Már várnak rád Iszája, várnak rád,
Bokrot fakaszt hát sima kő,
hogy megkapaszkodj, el ne csússz,
hogy menj s mondd el nekik –
ott ülnél már s elmondanád –
az élet győz, mit szikla közt,-
viharban s tél felett,
örökzöldlombú makkiák.

Így este már nehéz az út.
De várnak rád nagyon –
s hogy láss, - teérted nő a fény,
Iványkovóban, Hramiban
s hazánk szentgáli tájain.

Csak mégy, - és nincs olyan kopó,
ki téged ott követni mer,
bokáján hurkot vetne fű,
elgáncsolná gyökér, -
fogadnák lomb-álcázta fegyverek
és örvényt nyitna minden hű folyó,
hogy benne vesszenek.

Így lesz Iszája, így, - pusztulni fog
Papagosz s mind ki új halált akar –
s te élni fogsz Iszája, élni fogsz, -
virágos ágú fákkal ülteted
a mészköves, kopár talajt, -
a hű folyókon gátakat emelsz –
örülni fogsz Iszája s élni fogsz,
a szíved majd oly boldogan dobog –
s megnyitják fegyver-edzett öklödet,
tenyérbe termett almák és diók.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Ancsel Éva (1927-1993): Öreg kínai a felszabadító néphadsereghez




A fénylő Hoang-Ho felől,
az ünneplő jegen,
te jössz-e ott, szép szál fiú,
vagy megcsal vén szemem.

A nagy, fagyott folyókon át,
Kun-Lun órjás hegyén,
hol ember árnya nagyra nő, -
ti jöttök-e felém?

Csak állok, várok s éjt napot
lesem: ők jönnek-é –
oly régen már, hogy árok nyílt,
fáradt szemem köré.

Mondd hát madár, ki hátadon
havat repítsz – mondd kő,
jelezzed hát s ha jönnek már,
áruld el csörrenő.

És mégse kő árulja el
s nem zúzmarás madár –
szívembe’ jelzi gyors verés,
fiúk, ti jöttök már.

Én azt hiszem. Sapkáikon
vereslő csillagok –
de némán állok mint a fák
és meg se moccanok.

Élőn s halottan mint a fák,
ha korhadt törzsüket
átjárja újra éltetőn,
átjárja drága nedv.

Csak állok mint a boldog fák,
de lassú léptetek –
s évgyűrűt váj már minden perc
belém, - siessetek.

Kínánk vén földje megdobog
a léptetek nyomán
és mozdul már aszott szívem,
öröm kopog falán.

„Kibírod-é, te szív? Öröm,
forró öröm kopog
a burkodon,- fogadd be hát!”
Csitítgatom s így suttogok.

„Most ünnep van és jó öröm.
Ereszd be vén szívem, -
tanulj dobogni újonnan, -
s öröm, tanítsd türelmesen.”

De mért is állok tétlenül?
Hisz ifjú szátokon
a fagy nyomával jöttök ott –
s átfagytatok nagyon.

Megyek hát s forralok vizet.
Csuprokban párolog,
bugyog s tirátok vár a víz
csorgatni torkotok.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Bihari Sándor (1932-2011): Hazaszeretet




Mi az, mit adhatok, s mit adni kell,
hogy hazának mondhassam ezt a földet,
hogy ne cseréljem soha semmivel,
ha vicsorogva életére törnek?

A munka az. - Hát nem felejtem én,
hogy úgy vagyok, addig vagyok csak ember,
amíg a munka tölt el, s mint a fény,
ragyogtat bizalommal, értelemmel.

Kell, hogy hűek legyünk e földhöz, és
legyünk mind-mind korunk példája, hőse;
a szív szárnyaljon lobogó, merész
tettekkel már a táguló jövőbe.

Amint a szeszélyes futóhomok
kezünk által termő igába görnyed,
te is erősödsz – szíved és karod –
a termőföldhöz bátor termelőnek.

Éles kard, értelem és oltalom
legyen nekünk e férfi kötelesség.
Itt éljen bennem is, s dobogtatón
mozgassa meg a közöny béna csendjét.

Csináld csak, gyúrd a földet Végtelen
heggyé tornyozd, ne hadd elrejtve kincsét! –
E föld karjába vonz a szerelem,
s erőt ad majd az érte hullt veríték.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Kövesi Endre: A tél kemény lesz!



- Pásztorének –

Minálunk kezdik elfeledni,
Hogy szolgaság volt itt az élet,
S szabad hazánkért mennyi vér folyt. –
- Figyelmeztető ez az ének. –

A tél kemény lesz, és a farkas
lapulva vár a kert alatt,
verítékeztél bőven ősszel,
de elpihenned nem szabad!

A tél kemény lesz,és a farkas
forró torokkal lesben áll;
faragj bunkót, rakj kőfalat,
mert rádrohan, ha rést talál.

Ha férfi vagy, s van asszonyod,
anyád, jövőre terved, álmod;
nem ülhetsz most a padka szélén,
és bármi jönne, helyt kell állnod!

ma gyávaság a kényelem!
Rázd fel azt, ki meg nem érti!
Tétlenül, tudnál-e nyugton
a gyermekek szemébe nézni?

A tél kemény lesz, és a farkas
már készülődik, nem henyél.
Te légy erősebb mint a farkas,
és légy keményebb mit a tél!

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Ancsel Éva (1927-1993) Elszegődtem




A cserje, mely gyökért ereszt,
egyszerre élni, lombosodni kezd, -
én elszegődtem s így lett vélem is.
Hozzád szegődtem el, ki társam vagy nekem,
hozzád s még hány, meg hány ezerhez –
Fülöp mamához Epresújfalun,
kit annyira szerettem
s a bányaőrhöz Annavölgy aknáinál,
ki oly szigorral álla  posztján-
én hozzátok szegődtem el s szabad vagyok.
Vagy talán szabad lehet s teremhet,
kit nem kovácsol hűség semmihez –
s új ágat hajthat az, kit nem kötöz gyökér?

Száll levél, szeleknek rabja vagy,
Amerre kénye-kedvük űz, csak arra szállasz –
de lám, a száz-gyökér-kötözte tölgy szabad –
ne őr felette sodra szélviharnak –
s ki mondja azt, hogy rabként tartaná a föld,
mely néki adja minden gazdag nedvét,
e föld, amelytől fája termő és erős?!

A száz6-gyökér-kötözte tölgy szabad.
S én is szabad vagyok, hisz elszegődtem.
Szabad vagyok és oly erős,
hogy kedvem támad hívni vad vihart,
próbálja rajtam pusztító dühét –
rajtam próbálja gőgösen
s meglátja majd, hogy mily erős
kit száz meg száz gyökér kötöz.

De végtelen a föld – s még hány meg hány gyökért,
óh, mennyit kéne még eresztenem,
hogy még ezer s annál is több kötözzön mindahhoz,
mit itt az ég alatt szeretni megtanultam,
e virradó, csodálatos szép ég alatt –
hogy énbelém szívódjék földünk élete,
bennem verődjön vissza boldog dobbanása,
ha táncot ropnak rajta május ünnepén –
s jobban sajogjon nékem az, ha új vetés helyett,
még elborítja itt-ott völgyeit a gyom.
S hogy nőjjön szívemig –
gyökért eresztve nőjjön szívemig,
minden darabka föld,
mit ember szántott s ember forgatott.

Szabad legyek, mint sűrű-ágú tölgy,
mely szélviharban is szilárdan áll
s minél mélyebb gyökért ereszt, annál magosbra nő.

S szabad legyek, akár te vagy, te hű madár,
ki mindig visszatérsz – s ez adja biztos röptödet –
ki visszatérsz s oly szép dallal tudod köszönteni
lombokban s fényben gaz6dag, ismerős hazád.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.

Bihari Sándor (1932-2011): Betegen




Hányszor kell még nyughatatlan éjjel
szembenéznem a halál szemével?
Szívem vad és zavart dobogással
meddig riaszt, rémít a halállal? –
Félelmemben szállnak ez az évek:
Élek holnap? – Még hány évig élek?

Emlékezem a martinászokra –
lankadatlan sürögve-forogva,
izzó vas-pataknál, maró lángban
állták a hőt – azt a forrást bátran.
S láttam kinn a zizegő határban,
ezüst-fényes kasza-villogásban
hogy dűlnek a rendek szép sorjába –
micsoda kéz vágja és sorjázza!

Állnád-e te? Bírnád-e te bátran? –
kérdezem a gyötrő éjtszakában.
Hogy nő az éj, nő a szorongásom:
Erős leszek?  - Győzök a halálon?
Féltelek te, még-nem-is-élt élet.

Remény, remény, hogy sóvárgok érted
Ködbe-tűnő, szívszaggató szándék,
két karomra, friss erőmre várj még!
Messzefutó, gyermekkori tájak,
elérlek majd, vagy már sohse látlak?
Meddig nézek kedvesem szemébe?
Lesz-e fénye derűm tükörképe? –

Csitulj, csitulj szívem dobogása,
tűnj el éjek hideg borzongása!
Élni akarok még, élni bátran,
gyönyörködni fűben,kőben, fában,
mit nem tudott báró,bankár tenni –
munkában e világ dísze lenni.

Forrás: Szívünk szerinti törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.