Arca pírját a szőke hajnal
a távol kékjébe önti,
a pehely fellegek bodorát
szó nélkül, színnel köszönti.
És azután nagy kerek arcát
a földből lassan emeli, -
én csak nézem arca izzását,
szemem szomjasan kémleli,
hogy távol a fák fölé gurul
az ég, a föld legnagyobb gyöngye,
és ahogy a fáról lecsordul
fényesen méze a földre.
Mohón issza a krumpli zöldje,
nyújtóz a sok apró levél,
olvad a föld kemény göröngye,
ha rásimul az enyhe szél.
Elnézem így, hosszan a hajnal
üdítő színét,mely hazám
egéről, mint szűz lány, sóhajjal
ezer szépségét ontja rám.
Ébred a falum. Egy kisleány
ablakot nyit és dalra kél;
hallom: a rét tarka paplanán
milliom méhe döngicsél…
Asszony-csapat, vállukon kapa,
karjukon kosárral jönnek;
hozzám érnek és foguk hava
kicsillan, ahogy köszönnek.
Tovább mennek, távolba vesznek,
indulok én is haza már, -
a réten kaszások reggeliznek,
elönt, mint forró méz, a nyár.
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése