Nő a felhők szürke terhe,
szél hahóz és leteperve
sír az orgonabokor.
Nyári zápor kerek képe
önti szitkát a vidékre,
duhajmódra zöng az ég.
Fák szétkuszált zöld hajába
leng villámok pántlikája,
árkok mélyén víz siet…
sövény alján sanda szemmel
föl az égre kotlós leskel,
szárnya alatt kis csibék.
Mire majd eláll a zápor,
iskolából hazagázol
mezítláb a sok gyerek.
Tudja csuda! kedvet kaptam,
hogy a nyári, hűs latyakban
újra kicsi lány legyek!
Botránkozik rajtam ángyom,
de engem már visz a lábom,
s pancsolok, mint a libám,
azt sem nézem, hogy ki lát.
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése