Kezemen kilenc rózsa nyílt a nyáron:
kilenc vörös sebem
helyét hiába nézem – nem találom
újból sima tenyeremen,
tollért nyúlok smár azt hiszem: csak álom
hogy nemrég szerszámot markolt kezem.
Nyáron dolgoztam Dunapentelén,
ásó, csákány,lapát
súlyában, érdes, kemény fanyelén
értettem mélyebben meg én
az igazi hazát,
nem álom… újra minden porcikámban
érzem a munka ritmusát.
Görnyedve és sziszegve
vallattam a földet a vassal,
makacskodott, majd ernyedt akarattal
puffant a rög, ösztönző szép ütemre,
lángolt a bőröm, foszlott és fakult,
lebbenni vágyott, de szellő se fújt,
új, ágaskodó házak integettek messze,
együtt nőttek velem –
nehéz volt, s jó,mint minden győzelem.
Enyhült a nyár heve,
már újra több langyos beszéd
igazgat és kevesebb tett, mint kellene,
Sztálinváros lesz Dunapentele,
mit adok én ezért?
Járjak akármilyen vidéken,
és bármit is tegyek,
eztán már úgy kell élnem,
mint ki ott jártam, s mindig ott leszek.
Hiába nyúlok tollért, ha felejtem,
közben a szerszámot, hogy’ izzadt tenyeremben,
s a megrepedezett
nagy emberkezeket,
őket, kik már nem támolyognak,
nem sebződnek és úgy építenek,
hogy rajtuk roppant házként áll a holnap,
s akiknek én segíthetek.
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése