Fú, süvölt a nyugati szél,
hadra kél a jegenyékkel,
kidöntené mind, ha bírná, rettenetes erejével.
De hasztalan erőlködik,
egy sem adja be derekát:
fergeteges vad viharban a jegenyék állnak tovább.
Száll a lomb, a megtépett ág
kalimpálva hull a földre
de hulltában megátkozza a zord orkánt mindörökre…
Ablakon át lesem, amint
a jegenyék szembenéznek
elszánt daccal, rendületlen az oroszlándühű vésznek.
Dördül az ég, most valahol
villám csapott le egy fába,
felvillanó Z alakja bevilágít a szobába.
És a hideg fényességben
egy vallató kérdés lángja
perzseli meg a szívemet, égeti meg mint egy fáklya:
Új háború fellege gyűl,
néped ellen szörnyű vihar,
kiállnál-e önkéntesen harcolni vad sárkányival?
ott lennél-e az elsők közt,
tudva tudván, hogy a halál
készíti a tűzpróbáját, s te leszel, kit előbb talál?
Megingathatatlan hittel,
kiállnál-e hősi daccal,
miként a jegenyék, melyek szembeszállnak a viharral?
… Lecsihadt a dörgő szélvész,
elvesztette vad erejét:
megtépve – de töretlenül állnak tovább a jegenyék…
Nos, mit tennél? – Vallat újra
a hang,mely az előbb kérdett:
okultál-e példájukon a derekas jegenyéknek?
Hevesebben ver a szívem,
neki most kél a viharja:
„Kiállanék, nem hátrálnék” – a kérdésre ezt dobogja.
Kiállanék, hisz a fák is
örök példaként mutatják,
hogy csak akik ellenállnak a viharnak – élnek tovább!
Forrás: Szívünk szerinti
törvény – Fiatal költők versei. Budapest, 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése