Volt idő, hol sírva boldog voltam!
Gyermekélet nyájas kebelén,
Álmodó sejtelmek távolában
Pásztortűzként ége a remény.
Pillangókkal játszva és virággal,
Nem törődtem a zajos világgal:
Melly közel-tengerként zajla hozzám,
S mellynek még csak gyöngyeit birám,
Nem sejtvén, hogy én is csepp vagyok nagy
Hullámid közt életóceán!
De melly csepp még habtoronynyá nőhet,
S megbirkózik vészeiddel, élet!
Bimbódzó érzelmek bájvirányin
Gyöngypatakként folyt le gyönyöröm;
S ringatott a legszelidebb dajka,
A nyájasság, a vidám öröm.
Szűmben még a vágyak szunnyadának,
Mellyek később égig szárnyalának.
Alvó sasok voltak, s ébredezvén,
A legszentebb naphoz törtenek,
A szabadság lángoló napjához,
S soknak szárnyi hamvvá égtenek!
- Itt viradt az ifjukor szivemre,
Hozva tündérhajnalt életemre.
S lángszivem deléjes ihletében
Azt hivém: a menny szakadt reám;
Édes kínt, majd tiszta üdvet érzék,
S ez – szerelmed volt hölgyem s hazám!
Szerelmetek mint két testvéristen,
Mennyet vagy pokolt teremt szivemben!
Katonává lettem, érezém, hogy
Szabadságért legszebb küzdeni;
Itt nő legszebb súgárt a dicsőség,
Hősi pályán kéj elvérzeni.
Üstökösként innen szárnyal a hír,
Melly röptében elfáradni nem bír.
A képzelet önmagát teremti,
Lelkeinkre rózsafátyolt von,
Majd, mint egy végetlen szellemtenger,
Ránk hullámzik gyöngyben gazdagon.
- Itt viradt rám a dalok világa,
A költészet, ég legszebb virága.
Lángdalokkal egy hont lelkesíték,
Örömhymnust zenge minden hang,
S vérző honfibút, - majd vésztjósolva
Szóla, mint a félrevert harang!
- Itt viradt a férfikor nagy napja,
A nagy élet legnagyobb alapja:
Erre épit tettek, hős erények
Pantheonját a szív és az ész;
Melly, mint a szellem kincstárába,
Rakva minden gyöngy, s nem éri vész.
Férfikor! láng és erő van véled,
Az érzelmet, vágyat tetté érted.
Nőm, mint házi istennőm szerettem!
Ő valódi honleányt nevelt,
A kinek szivén a hon szerelme,
Mint legelső szentség ünnepelt.
S én neveltem polgárt a hazának,
S méltán hívnak jó családapának.
S – rám viradt az élet hűvös ősze!
Vők, menyek őrgondja szálla rám,
Kor derében csillogó szakálam
Hóselymével játszék únokám.
S úgy füződtek ősz apjok karára,
Mint borostyán agg cser oldalára.
Szent önérzet ad csókot szivemnek,
Lelki csenddel várom a jövőt;
Sirom szélén a természet újja
Őszhajamból szőtt rám szemfedőt.
Úgy sírhatnám! s könye nincs szememnek,
- Holt csigában gyöngyök nem teremnek!
Rég „aranymenyegzőt” ünnepeltem!
Száz esztendős vőlegény valék,
Ezüsthajú menyasszony ölében
Túlvilági kéjről álmodék.
Jeggyürűmön halálfő volt festve,
Hozzád illő csendes életestve.
Násznagyúl a sírásót ohajtám,
Hogy majd nászi ágyat vet nekem;
S a halált, e jégkeblű menyasszonyt,
Reszkető szivemhez ölelem:
S gyászharangszó lenne nászi ének,
Mint az élet fáradt emberének.
……Ah, de isten! a ki megteremtél,
Hogy szenvedjem át ez életet.
Mért vagy olly kegyetlen? Nyílt egedtől
Mért tart vissza sujtoló kezed?
Midőn tőlem mindent elragadtál!
Nincsen senkim! S így magamra hagytál!
- Kórágyamnál szólt leányom lánya:
„Ősz apám, ha sírod álma jő,
Sírhalmodra ültetek virágot,
Bús emlényt, melly könyáztatva nő.
Édes lányod, mint fiam nagyanyja,
Éltedet még lángolón kivánja.”
S szólt fiam, kit üdvemül nevelte,
Szent bánatba olvadt hangokon:
„Könyeinkkel a nemzet könyűje
Olvad össze néma sírodon!”
…… S jó enyémek, kik így biztatának,
Mennybe mentek! Engem itt hagyának!
Költő, polgár, hős, gazdag hatással
Voltam együtt, - és most mi vagyok?
Évemésztett ember, őszült gyermek,
Szép halál jőjj, érted lángolok!
S ím e perczben mért remeg s örül ő?
- Egy elkésett vendég, a halál jő!!
Forrás: Pesti Divatlap 30-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 22-én
