**
szomszédok voltak az élet és halál, egymásnak öröktől fogva ellenségei. Amazt szerette az egész mindenség; ezt pedig gyűlölte még a csúszó féreg is.
A halál nem bírta már tovább féken tartani dühét, s bosszúért epedő tajték forrott szederjes ajkain. Futott előtte az ártatlan élet s lankadó erőben állt meg egy kellemes liget oldalánál.
- Rejtsetek el sötét bokrok! adj helyet, ments meg üldöző ellenségemtől oh virágos liget! A szánakozó liget gyöngéden takarta bé pázsitszőnyegével, és vidor szárnyasai szenderítő dalt zengedeztek, hogy enyhítsék a kedves jövevény fájdalmát. – A halál pedig homályos távolban izzadott utána. Nyomán mindenütt enyészet, s hervadás szomorú jelei maradtak. Elsült a mező, melyen keresztül nyargalt s körülte dögletes bűz terjengett a levegőben. Kiszáradt a folyam, melynek partján megállott s a hűs habok lakói forró kavicsban lelték szomorú végöket. Nyögött a föld, de a halál nem hallgatta nyögésire s rémítő arccal állt meg egy sűrű pagony szélén.
- Hol vagy? merre tűntél, hitvány kedvence a világnak? A föld nyílt-é meg alattad nyomorú rimánkodásidra? vagy az istenség teremtett oldalaidhoz csudaszárnyakat, hogy a mindenség végtelenén túlröpülhess?... Kézre kerítlek, ha légió angyal állott volna is pártodra!! Így zúgott ő szívrázó hangján a mennydörgésnek, s nem bírván dühével, mohos sziklákat kezdett egymásra dönteni, hogy lássuk, csudáljuk bitor haragját.
Sokáig ólálkodott siker nélkül; aztán rokon barátjához, az időhöz fordult, kérvén, hogy tartaná szemmel az elrejtőzött életet s állna bosszút pártfogóján is. – Hallotta kérelmét a liget és remegve súgá meg a keblén pihenő életnek.
- Áldjon meg az ég jóságodért, kedves liget! megyek, mennem kell, ha észrevétlen tudnék tovább szabadulni védőszárnyaid alól!
Búcsút vett! Az őrt álló idő pedig utána küldé a förgeteget, hogy kedves szolgálatot tegyen a halálnak és hervasztó dért borított a ligetre, mely a fáradt életnek titkos menedéket merészlett adni. – Temetővé lett a kellemes táj, zöld pázsitszőnyege fakó halotti lepellé változott; illatos virágai egymás után hullatták le fonnyadt levélkéiket, és a sűrű bokrok lombtalan meredeztek fölfelé, míg harasztjukkal csípős szél űzött vad játékot.
A ligetnek azóta évről évre tűrnie kell a büntetést jó tetteért; le kell rakni minden díszt és gyászruhát öltenie a sujtoltatás napjaiban. Eljön az ősz, hogy minden ékességéből kirabolja; eljön a tél és jégpáncélt ad a pusztán maradottra!
Futott az élet és nem talált immár menedéket futásában. – Terepély fűz alatt, csörgő patak partján mulatott játékival egy sápadt kis leány; ismerte őt a patak s szeretve fogadta árnyékába a terepély fűz. – Midőn az élet hozzá közelíte, hajnalpirosság futá el harmatgyöngye arcát, s ártatlan keblecskéje önkénytelen tárult ki a jövevény előtt. – Pillanatról pillanatra elevenült a gyermek, kezet fogott vele a vidámság és előbbi sínlésének minden nyoma elenyészett. Nagy kék szemeiben ártatlan öröm csillogott s örömének édes testvére lőn a szelíd mosolygás. Angyalnak képzelé őt, ki reá tekinte, angyalnak hívták a szülők és áldák érte a mindenhatót. – Ajkain égett még az üdítő csók, két eleven rózsabimbó volt még gömbölyű arca, midőn a hatalmas vendég hirtelen búcsút vett tőle, s előtte a halál tűnt föl egész zordonságában.
Láttátok-é a híves éjen megfagyott gyöngyvirágot?... vagy a csillagot, mikor már a hajnal bíbora is alvó félben volt?... odalett a gyönyörűség remeke, mint fehér liliom, mely napkeltekor még virágzik s délben már hamvait is elvitte a haragos szél. – Halovány vállára hajtá le fejecskéjét; hideg veríték gyöngyözött színtelen homlokán s még egyszer, még utószor erőlködtek szóhoz jutni elkékült ajkai; de szó helyett sóhajtás szakadt föl kebeléből és e sóhajtással ártatlan lelke is elröpült… Ott alszik ő, hűs árnyékában a fűzfának, mely a bánat miatt leereszté gallyait s neve szomorúfűz lőn!
Futott az élet! és egy iszonyú hegytetőn ült le, míg a halál a roppant bérchalom tövében pihent vala. Magas és kopár volt a hegytető; emberi láb nem illette még gránitormozatját, a fölleg is csak ritkán s elszakadozott darabkákban tudott hozzá fölemelkedni.
- Nincs nyugtom e földön! – sóhajtott a bús élet -, bármerre nézek, mindenütt csak árnyéka leng már jóvető hatalmamnak s üldöző ellenségemé a diadal… Azért születtem hát a legelső nap hajnalán, hogy szenvedjek a legutósóig! hogy midőn tömérdek fáradság után nyugalmat óhajtanék, reménytelen vesse magam a halál enyésztő körmei közé? Ki lesz most védangyalom? hova rejtőzöm a jövő pillanatban?... oh kín! oh gyötrelem!... Könnyeket hullatott, melyek ragyogó gyémántszemekké fagyván, leszálltak tündökleni a gránitorom sötét kebelébe…
Pompásan pirult az alkony s tündérszózatára egymás után keltek föl álmaikból a csillagok; a halál pedig elhagyá nyughelyét s egy szökéssel a szédítő csúcs közelébe jutott. Kétségbeeséssel küzde az élet s ellensége örömében vigyorgott, míg nem egy hang bátorságot önte a remegőbe.
- Jer hozzám üldözött angyal! szívesen látott vendég leszesz a kis csillagnál. – Föntrezgő csillag ejté e szavakat s lelövellt sugarain felvillant hozzá a megszabadult élet. – Sokáig laktak ők együtt képzelhetlen boldogságban…. az élet földerült bánatából s jókedvvel gyakorlá csudaerejét; a csillag ragyogóbb fényt kapott s büszkén tűnt ki versenytársai közül.
- Megérdemled a mennybeli jutalmat, kiküzdött gyermekem! Jövel hát hajlékomba s örvendj ott a tökéletességnek, mely eddig csak sejtelemben s óhajtásban lebegett vala előtted! – E szavakat hallá csöndes nyári éjen a vidám vendég s halk lebbenéssel az örökké való trónja elé szállott. – A csillag?... sírva futott búcsúzó barátja után, de siralmára nem nyílt meg az ég kapuja. Mai napig keresi az életet csöndes nyári éjeken a futó csillag.
Ki tudná hűn rajzolni a halál dühét, mely diadalt nem bírt venni üldözött ellenségén? Hatalmában maradt e föld s minden pillanatban hullnak áldozatjai; de az élet szikrája fölszáll az égbe, hogy ott eredeti forrásával egyesüljön s lánggá fejlődvén, lobogjon mindörökké.
… Majd mikor én már nem leszek többé közöttetek: látogasd meg, kérlek, síromat a temetőkertben, s búsan gondolván e csöndes nyári alkonyatra, melynek pompáján együtt merengve rokonérzelmű lelkünk, vigasztaljon azon hit, hogy van örök élet!!
Forrás: Pesti Divatlap 38-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Septemb. 16-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése