Egressy Ákos (1832-1914): Megismerkedésem Petőfivel

„Gondoljak reád?! Igen,

fönséges szellem, míg

emlékezet lakik fejemben!”

Shakespeare

A mult század negyvenes éveinek elején, Petőfi költeményei már közismeretüek voltak, midőn vele családom körében személyesen megismerkedtem. Szabad szárnyalású szellemi termékei, a tavasz virágainak üditő, balzsamos illatával hatoltak be iskolánk ódon falai közé s szivünk-lelkünk mámorában, a jelentkező világosság derengését hozsannával üdvözölte az ujhodni vágyó ifjuság. Verseit szavaltuk, daloltuk mindenfelé.

Petőfi, ifjú éveiben szinészszé lenni vágyott. Lenyügözhetlen, szabadságért hevülő lelke egész szenvedélyével ragaszkodott a független szinészi pályához. A szinköltészet remekei után való sovárgása, a burkolt, de föl-fölcsillámló szabad gondolatok nyilvánithatása, a művészet fönséges rejtelmei, a dicsőség varázsa s a mindenekfölött való magyar sovinizmusa, ellenállhatlan erővel vonzották, hevitették nemes érzelmektől duzzadt keblét, nagyratörő szellemét… Hogyne kivánta volna hát megismerni, szinről-szinre látni azt, akit vidéki vándorlásai közben, a „szinészet mintaképéül” hallott emlegetni, a szinészek elsőjét, a legjelesebbnek hirdetett Egressy Gábort. A nagy példány deleje ellenállhatlanul vonzotta lényét, majd hozzáfüzte egész életére.

Ha Petőfit, vándorlásai közben sorsa a városba hozta, utolsó fillérét is a Nemzeti Szinház előadásainak megtekintésére áldozta, hogy atyámat láthassa. Vacsorapénzét – mint ő maga mondá – édesörömmel adat oda egy-egy karzatjegyzért, hogy atyám játékától „részegülten” térhessen haza s éberálomban tölthesse az éjt szinészi ábrándképeivel. Ha pénze nem volt: statisztának vétette föl magát a Nemzeti Szinházhoz, hogy atyám művészetét közelebbről szemlélhesse. Ha erre sem nyilt alkalma: órákig elácsorgott nappal a szinház előtt, hogy atyám jövetelét bevárva, lépéseit némán, észrevétlenül kisérhesse a főváros utczáin.E rajongása atyám művészete iránt nem csökkent egy pillanatra sem, sőt évről-évre fokozódott.

Petőfi, önismeretre jutva a szinészi pályáról, nehezen bár, de végkép lemondott. S mint nekünk később bevallá, e lemondásra főképpen atyám művészetének fölismerése, nagysága késztette leginkább,melyet saját szinészi képességével elérni, de még csak megközeliteni is lehetetlennektartotta.

Költői tehetsége izmosodásával állandóul Pesten telepedett meg. S már, mint az „Életképek” czimű folyóirat munkatársa, a szerkesztőségi szabadjeggyel látogatta a nemzeti szinházi előadásokat, leginkább akkor, ha atyámnak nagy szerepe volt. Ezt mindig végignézte, noha nyugtalan természete a türelemmel mindig erős harczban állt.

Ideáljával, atyám művészetével volt szive-lelke eltelve, midőn „III. Richard” alakitását tőle átélvezte… Érzését, gondolatát nem tarthatta vissza többé. Elhatározását nyomban követte a tett, s ebben nem ismert habozást, ingadozást. Az előadás után felszólitotta a mellette ülő Sükeit, a jeles esztetikust, atyám legrégibb barátját, hogy vezesse őt azonnal a szinpadra, atyám öltözőjébe, s mutassa őt be. A dadogó Sükei a legnagyobb készséggel vállalkozott rá. Atyám öltözőjébe érve, Sükei nagy sebbel-lobbal hozzákezd a bemutatáshoz; de minél hevesebben igyekszik ennek eleget tenni, dadogása annál makacsabbul lekötötte beszélőképességét:

- Va-va-va-van… sze-sze-sze-szer – hegebé.

- Szervusz, Gábor! – kiáltott közbe türelmetlenül Petőfi.

- Kedves Sándor! – viszonzá atyám. Ezzel megölelték, megcsókolták egymást s egy meleg kézszoritással megkötötték az egész életükre kiható barátságot.

Atyám, a szinházból hazajövén, lelkesülten, e szavakkal nyitott be a szobánkba:

- Anyjuk, tudod-e mi ujság? Megismerkedtem Petőfivel! – s a legnagyobb öröm és elragadtatás hangján beszélte el nekünk az egész bemutatási processust.

Barátságuk, ezidőtől kezdve, napról-napra bensőbb, szilárdabb lett. Közös elvek és érzelmek füzték őket egymáshoz mind szorosabban, elválhatlanul. Atyámat épp úgy hevitette a Petőfi költészete, mint ezt lelkesitette atyám művészete. Hévmérőjük nem szállt alá soha, sőt, időről-időre, tehetségeik izmosodásával, folyvást emelkedett.

Atyám épp úgy örvendett a Petőfi sikereinek, mint ez atyám növekvő fejlődésének, melyet, hogy minél többször élvezhessen, gyakran, még vidéki vendégszereplési utjára is elkisérte.

Hazafiságuk, szabadelvüségük, rendíthetlenül egy szinvonalon állt. Ember- és világismeretük, társadalmi és politikai hitvallásuk, erkölcsi és esztetikei érzékük, vasszorgalmuk, előretörekvésük, valamint jellemszilárdságuk, bármily körülmények között összhangzó és változatlan volt.

Erősen demokratikus, köztársasági érzelmüek lévén, rajongásuk a népjogért, a haza függetlenségéért, mit általában minden nemesebb eszméért, egy fokon, egyenlő mértékben nyilvánult. Épp oly csodálattal voltak eltelve a francia és angol forradalom nagy alakjai, mint az amerikai és lengyel szabadsághősök iránt.

Míg Shakespearet és Moliéret bálványozták: lángoló honfiui érzéssel buzdultak nemzetünk jelesei: Vörösmarty, Arany, Tompa, arai, stb. dicsőitésére.

Kossuthot imádták; Bemet istenítették.

Csakis ez egymásban fölismert és nagyrabecsült tulajdonságaikkal forrt egybe – természetszerüleg – oly szorosan barátságuk, melyet nem zavart, nem szakitott meg még – a halál sem.

Mint ernyedetlen szorgalmú emberek, legtöbb idejüket otthonukban töltötték, s a szinházon kívül, más közhelyet alig látogattak. Az éjszakázásnak mindketten rabjai voltak. Petőfi csaknem minden éjszakáját íróasztala mellett virasztotta át; s atyám minden szellemi munkáját az éj csöndjében szerette végezni.

Atyám épp oly sovány és sápadt volt, mint Petőfi, sőt ez, a sok dohányzástól inkább fakószinű. Atyámat épp úgy féltettük a mellbetegségtől, mint ő féltette Petőfit a sorvadástól. De ez aggodalmak daczára egymás társaságában mindketten felvillanyozottak, életvidorak voltak.

Majd együtt látogatták a „Nemzeti kört” a Kunewalder-házban, hová Vörösmarty vezette be őket. Petőfi ujabb költeményeivel, atyám: a Vörösmarty, Petőfi, Garai, Tompa, Czuczor s más jelesünk költeményeinek elszavalásával mutatkozott be. E „kör” segitette később Petőfit az „Összes költeményei” első kiadásához; atyámat pedig minden egyes költemény elszavalásáért egy-egy arany tiszteletdíjban részesítette.

Rokonérzelmeiknek külsőségekben is igyekeztek később kifejezést adni. Egyidőben atyám a német divat ellensúlyozására keleti mintázatú selyem damaszt kelméből csináltatott magának sajátos szabású attilát. Egészen hasonlót készíttetett magának Petőfi is. Termetük csaknem egyenlő középmagasságú volt. Járásuk egyaránt gyors és ruganyos. Egyikük sem szeretett a járdán menni, hanem lehetőleg az utcza közepén, melyet a forgalom, az üzérkedési szellem nem tett oly túlzsufolttá, s a gyalogjáróknak csaknem járhatatlanná, mint jelenleg. Gondolataikba mélyedten, alig vetettek ügyet a járókelőkre, hogy bókolgatásnak, megszólítgatásnak ne legyenek kitéve. Ezért sokan dölyfösöknek, összeférhetetleneknek tartották őket.

Petőfi, mint én ismertem, mindig attilában járt, pantallonban; - nyakkendőt sohasem viselt, hanem lazán begombolt, keményitetlen inggallérja látszott ki csupán, inkább az attilán belül, s nem ficsurosan kihajlitva, mint a hogy vásárra készített arczképein szeretik feltüntetni. Zimankós időben, fekete gallérköpenyét vette föl; más felsőruhát sohasem hordott, télen sem.

Közbevetőleg megemlítem, hogy Petőfi leghűbb arczképe az, melyet Barabás Miklós jeles festőművészünk rajzolt 1848-ban; fringiával az oldalán, a balkarján széles nemzeti szinű szalaggal, s a mellén korona nélküli magyar czímerre, melyet neje: Szendrey Júlia hímzett, veres, fehér, zöldszinű gyöngyökkel; e mintát Etel nővéremtől vette, ki atyámnak hasonlót készitett.

Váradi Antal (2854-1923): Petőfi kortársai

Nemcsak a czigányasszonyok jövendölnek. Megteszi azt mindenki, anélkül, hogy a tenyerébe nézne az embernek. De sehol sem röpül annyi jövendölés a levegőbe, mint a szinház körül. Ott nemcsak azt tudják, ami történt, hanem abban is csalhatatlanok, ami történni fog.

Minden darab, minden föllépés sorsa előre el van döntve. Nem is ül össze az areopág. Nincs arra szükség. Támad a szinházi közvélemény, mint a subagallér. Afféle is aztán.

Az öreg Jauner, a hires bécsi direktor azonban sohase szokott jövendölni. a hányszor kérdezték tőle, hogy mi lesz a mai darab sorsa, vállat vont és hallgatott. Ha aztán kérdezték, hogy mért nem nyilatkozik, azt mondja:

- Es kommt immer andersch! (Midig másképp sül el!)

Ez a legtalálóbb. Hogy azonban a szinészekre és irókra mondott jövendölés is sokszor e fajta, álljon itt erről egy história.

1835-ben a veszprémi gimnázium negyedik osztályában egy padban, egymás mellett két vad nevű diák ült. Az egyiknek rácz neve volt, a másiké német. Apjuk, anyjuk papnak szánta a kettőt. A professzorok szerették őket, mert nagyon jól tudtak a kedvükben járni. Az egyik mindig olvasott, a másik meg olyan szentelt vizzel mosott képeket vágott, mintha a kánoni kongegráczió előtt állana. Mintául is állitották föl őket a többi nebuló előtt.

- Látod, gazember – mond a professzor az egyik fülönfogott diáknak – te is olvass szünetlenül, mit ez itt, ni! Még sétáláskor is könyvet visz magával. Gyere csak ide, mutasd, mit olvassz?

A göndörhajú diák szeretett volna a pinczébe sülyedni, de nem lehetett. Igy hát rajtacsipték, hogy nem a katekizmust olvassa, hanem Rontó Pált. Oda volta renomé örökre.

A szomszédja lett aztán a kedvencz. Ezt állitották föl például a többieknek, a mignem egy idomtalan pékgyerek sirva panaszolta be amit a szomszédot, hogy úgy elprodukálta őtet a többi diák előtt, hogy azóta ő rajta nevetnek úton-útfélen.

No, erre már igazán elkeseredett a professzor.

- Nem is lesz ebből a két gazemberből soha semmi!

Persze, amit egy tanár mond, az szentirás – az iskolában. El is hitte neki mindenki. Szomorú is volt az estvéli csillag mind a kettőnek. Az egyiket otthon, Tripammerék-nál verték meg, a másikat a Radákovichék portáján porolták ki, mert ez volt a két megbélyegzett nebuló neve. Ma más név alatt ismeri őket a magyar művészet és irodalom története. Az egyikből Vas Gereben lett, a másikból Szigeti József.

Az egyik a magyar regény oszlopa, a másik szinpadunk disze. Azé a szinpadé, amely akkor még ifjú volt s első évtizedeit élte későbbi diadalmas történetének. A mi szinészetük azonban nem Kelemen Lászlóval kezdődik. Annak nyomai –már többnyire mint műkedvelői előadások – visszanyulnak a tizennyolczadik század hetvenes és nyolczvanas éveibe.

Ime, előttem fekszik egy lőcsei tudósitás, amely szerint: „Itten, Lőtsén, a mult farsángi napokban nem lévén a szokott mód szerént mesterséggel tanult és ezáltal élelmet kereső komédiások, tehát az ifjabb vármegyei urak magok német nyelven minden héten kétszer jelesen játszottak és szép komédiákat produkáltak. Egyszer olyannemes gondolat ötlik az eszébe méltóságos consiliárius és Ord. Viczispán Horváth Imre úrnak, aki máskülönben is mint igaz magyar vér a magyar nemzetnek díszét és érdemét vele született hajlandósággal kivánja előmozditani és öregbitni, hogy ne csak a német fiak, de a született magyar fiak is a magok élő nyelveken, magyarul játszodnának valami szép játékot a közönséges theátrumon, akik, szinte, mint más nemzet, minden jeles dolognak elkövetésére alkalmasak.

Nem is hagyá füstbe menni ezen fent emlitett tekintetes Szepes vármegye érdemes V. ispánja gondolatját, hanem mennél hamarább komédiákat foglaló magyar könyveket szerezvén, az itten mulató magyar nemes ifjúságot arra birá, hogy a németek közt is magyar nyelvünk dicsekedne és magyarul játszana.

Meg is történt ez már kétszer. Az első játék húsvét harmadik, vagy húsvét után való nap, amelyben is sok körül-belül nemesi renden kívül még a kassai kerületbeli comissárius Szent-Iványi úr ő ecczellentiája a szepesvármegyei, szepesvárallyai püspök méltóságos gróf Révay úr ő nagysága az alkáptalannal együtt jelen lenni méltóztattanak. Melyet is egy német komédia meg nem nyerhetett. Oly jelesen mene pedig véghez ezen magyar komédia, hogy mindenektől az örömkiáltást jelentő tapsolás nagy harsogással hallatszott, ahonnan következett az is, hogy másodszor is pünkösd után való nap sok-sok idegen uraknak jelenlétekben produkálhtatnék. Hogy pedig azt is megtudhassa az úr, micsoda játékot játszottanak és az ezért esett fizetést – mire forditották? Ime egy azt megtanitó jelentést is nyomtatásban levelembe zárva küldök. A komédiát jelentő czédula a következő: „Szomorujáték, Konstantinus vagy Konstantinusnak Leo római császár Artémiuszszal, a Romanos fiával való elcseréléséről. Beszélgető személyek:

Konstantinus, Artemius neve alatt… I. A. Romanus, az ország gondviselője… O. I. stb.”

A nevek nem lévén kiirva, ma nincs érdeke a találgatásnak. Tény az, hogy 1789-ben Lőcsén már magyar darabot játszottak az úri műkedvelők. Nemesebb passzióik voltak, mint hetven esztendővel később élő utódaiknak, akikről egy szinházi lapnak 1863-iki folyama azt irja, hogy: „Minap egy fővárosunkban lakozó úrtermeiben igen érdekes rébusz- és jelenet-ábrázolások voltak láthatók, pompás jelmezekben. Nagy mulatságot idézett elő a poloska-jelenet, tudniillik egy nagy poloska jött elő, melyet féregporral hintettek be, s a poloska igen ügyesen vonaglott és azután – fölfordult.”

Váradi Antal (1854-1923): Petőfi szinész-élete

(A negyvenéves évek szinész-krónikáiból)

Hogy micsoda csodálatos vonzóereje van a szinpadnak a nagy szellemekre, igazán nehezen fejthető meg. Arany János vidéki szinésztruppal bolyong és nyomorog, Petőfi beáll a fehérvári társulathoz komédiásnak, Dobsa fellép a nemzeti szinpadon, s egy sereg irónkról tudom még, hogy mindig szeretett volna szinészszé lenni, sőt egyik-másik jelentkezett is felvételre részint a szinészeti akadémián, részint más iskoláknál. Sokan a vidéki nyomoruság homályából pattantak ki,mint Deréki, Tóth Ede, s tudjuk, hogy Szigligeti, bár maga is érezhette, hogy ezen a pályán neki babér nem terem, évtizedig tartott ki mint segédszinész, tánczos és kardalnok. Az a csodálatos világ vonja-e őket, melyben a szabad lélek nagy eszmék megtestesitője lesz, vagy a hivatás tüze forrván bennük, oda törtetnek, ahol legközvetlenebbül érintkezhetnek a közönséggel, s ahol – más költők szavai által bár – eldöröghetik vagy sóhajthatják a maguk szenvedelmeit is?

Előttem fekszik egy kimutatás, mely az ezernyolcszázharminchatodik esztendő végén állitja össze Magyarország szinészeinek és szinésznőinek a névsorát. A kimutatást 1863-ban közölte egy szinházi lap, a Szerdahelyi által szerkesztett „Szinházi Látcső”, de a lista valószinüleg egy esztendővel későbbről való, mert a Nemzeti Szinház összes tagjai föl vannak benne emlitve, ami csak úgy lehet, ha ezernyolcszázharminczhét végén állitották össze a névsort, mert tudvalevőleg Nemzeti szinházunk ez esztendő augusztus huszonkettedikén nyilott meg. Ebben a kimutatásban husz magyar szinigazgató van felsorolva Magyar- és Erdélyországban, mely akkor külön haza volt, s melyről azt irta Petőfi, hogy

Egy nemzetnek két hazája van

S e két hazáju nemzet – a magyar!

Hetvennyolcz szinész és ötvenkét szinésznő felsorolva benne. Ott találom Balogh István, Komlóssy Ferencz, Szerdahelyi József, László, Szilágyi Pál, Telepi György, Udvarhelyi, Bartha, Fáncsy, Hubenai, Láng, a két Lendvay, Szentpétery, Kövérné, Laborfalvi Róza, Lendvainé Hivatal Anikó s többek neveit, akik e fényes talentumok mellett a holtakat képviselik. Hat esztendő mulva a névsor egy ragyogó névvel ékesült, a Petőfi-ével. 1842-ben Pápáról ment Székesfehérvárra s november 11-én lépett föl először a „Párisi naplopó” Józsi szerepében, akinek egy valamire való jelenete van, mikor Bizo-t kineveti. Nevetett is szegény Petőfi, hogy a szemei könnybelábadtak bele, mert

A szinpadon először is

Nevetnem kelletett!

S én e szerepben jóizűn,

Szivemből neveték –

Pályámon, oh úgy is tudom –

Lesz ok sírni még!...

Volt is, annyi bizonyos!

Szinészszé pedig úgy lett, hogy fölkereste Fehérvárott egy földijét, Szuper Károlyt, a későbbi szinigazgatót, aki agg napjaira a Nemzeti Szinház kasszájában ült és árulta a jegyeket, sajátságot selyp kiejtésével megneveltetve az idegent, aki a haragos öreg urat először látván, nem ismerte indulatosságát s olyan jegyet kért, amilyen nem volt. Ilyenkor Szuper bácsi kiordított a lyukon:

- Menjen az úr a pokolba, oda nem kell bilét!

Az igaz, hogy a legtöbb szabadjegyet oda osztogatják.

A régi szinházudvar ailanthusai alatt órákig elbeszélgettem vele; a szó ki nem fogyott beszédes ajkáról s az emlékezés a szivéből. Mesélt, mesélt gyönyörüséggel s én hallgattam, néha jegyeztem is. Bár jegyeztem volna fel mindent, amit mondogatott. Ha a fele ábránd volt is s a fele anekdota – ábrándban, anekdotában is fölcsillan egy-egy aranyszem!

Ilyen a Petőfi szinész-avatása is.

- Zimankós, borongós késő őszi délután volt, amikor betoppan hozzám Petrovics, az én kedves földim és régi jó barátom. Szinész akar lenni, úgymond, és én örömmel vittem Szabó Józsefhez, az igazgatónkhoz. Szabó ostoba ember volt, de nagy kasszacsináló. Darabok műbecséről, klasszikusokról nem nagy véleménye volt, de tudott publikumot csinálni. Ahogy meglátja Petrovicsot, rám néz.

- Beteg ez az úr?

- Nem a’ – mondom -, csak megviselte az út meg a hideg.

- Persze, én állitsam lábra, mi?

Petőfinek ennyi éppen elég volt. Belezördült a beszélgetésbe.

- Fölvesz az úr, vagy nem?

Az erélyes hang megtette a hatását. Meg talán szüksége is volt Szabónak valamelyik vasárnapi darabhoz ilyen erélyes, egy kissé reszelős hangra. Megfordult.

- Persze, hogy fölveszem, persze, Csak azt nem tudom, hogy mi a kivánsága?

- Megélni! – vágott közbe Szuper. És Petőfi – szinész lett Gázsit ugyan nem igen látott, úgy, hogy nyomoruságában Némethy György fiatal szinészbarátjához volt kénytelen költözni, mert megveette volna az Isten hidege. Ott egy ágyban háltak közösen s mindegyikük két-két forintot fizetett havonként. Szuper a Napló-jában bővebben ír a fehérvári társulat nyomoráról, a Petőfivel való találkozásokról, sétákról a temetőbe, s verseinek mindig kedves felolvasásáról, melyet Szuper is nagyon szeretett hallgatni. Fütetlen szobájából Károlyékhoz ment át melegedni s ilyenkor verseket olvasott föl, ami meg Szuperékat melegitette. A szinház gyalázatosan fizetett neki. Örülhetett, ha egy hónapban h árom forintot tudott kiszoritani a fukar Szabó direktor kasszájából. Egyszer tán négye. Éhen halni sok, megélni kevés. Annyira megy a nyomorusága, hogy pápai barátaihoz ír egy keserves levelet, kérvén, hogy ne hagyják elveszni!

Szóval hamar beteljesült a jóslat: „Pályámon, oh úgy is tudom, Leend ok – sírni még!...”

Ok volt rá, de azért még sem sírt. Ebből a vulkánból tűz törhetett ki, de könny – soha. Csak egyszer, mikor kibékült a szüleivel. De hát nem olvad-e meg az egetverő bérczek hava, mikor az öröknap anyai melegét érzi?

Egyszer meghivta a házigazdája őt is, Szuperéket is disznótorra. El is mentek s ott olvasta föl a „Disznótorban” czimű költeményét. „Csitt nyelvek és fülek, csend, figyelem – Szómat most fontos beszédre emelem!” stb. Ez a vers tetszett meg Pákhnak is, sőt Bajza is megdicsérte. (Föl is készült rándulni a zord téli napok után Pestre. Deczember negyedikén jelent meg költeménye, „A borozó” a Bajza Athenaeum-ában. Tavasszal fel is utazott s meglátogatta Bajzát, Vörösmartyt.) De maradjunk a szinészpálya mellett.

Váradi Antal (1854-1923): Vörösmarty életéből

Petőfi barátjáról, az irodalom mezején hathatós támogatójáról, a „Szózat” költőjéről mondom el ezt az esetet:

Az 1817-ik év november hava nem volt oly barátságos és derült, mint az idei. Az embereknek kevés kedvük lehetett sétálni még a főváros utczáin is, hát még falun, vagy épp a szabad mezőn, nyilt hegyoldalon, ahol az én kis epizódom szintere van.

A kis Velencze Fehérmegye legszebb tájai közé tartozik; barátságos tekintetű házai és utczái olyan vendégszerető külsőt adnak neki, mintha mindenikben rokon vagy jó barát várná az embert. Szivemelő, kedves vidék. Hullámzó dombokon sötétzöld szőllőlombok, melyek törpe karói közül baraczkfák koronája válik ki. Itt-ott egy kis fehér présház, vagy ha éppen nem kerül a gazda erszényéből külömb, hát nádviskó, melynek az oldalát kitapasztották sárral, hogy a lefolyó víz utat ne leljen a mögötte rejlő pinczébe, hol jóféle fehér borok várják a disznótor vagy paszita napját. Némelyik előtt még vidám társaság is van, mosolygó fiatalok, komoly férfiak, szelid öregek, kik úgy hirtelenében egy kis magyaros mulatságot rögtönöznek a velenczei szőllőkben, már t. i. úgy szép szeptemberi verőfényes délutánokon; igen ám, de novemberben ilyféle életképeknek se hire, se hamva. Száraz venyigék, elhagyott présházak, lombtalan fák, itt-ott piroslik vagy sárgul még egy-egy szárához konokul ragaszkodó szőllőlevél s holnapra tán az sem lesz, kivált ha ilyen éles szél fuj, akkor bizonyára nem, mert ez ugyancsak megrázza ám még a szilárd tetőzetet is, hát még azt az árva, ingóbingó szőllőlevelet!

Szinte csodálkozhatunk rajta, hogy az a fiatal ember ott a kis áad présház előtt nem fázik, pedig a kocsi tetején, ahol áll, még jobban fuj a szél. Az a két soványpej a kocsi előtt – úgy látszik – jobban rösteli a hidegben való ácsorgást, mint maga a fiatal gazda, mert daczára külömben lassú természetüknek, még kapálódzásra is vetemednek, amit külömben ama kalapálás zajának is tulajdonithatunk, melyet az a fiatal ember visz végbe. Ahá! azért nem fázik hát, mert jó munkában van! Egy boroshordó dugaszát kalapálja szegény, de nem nagy eredménynyel, mert ha jobbról üti meg, balra ugrik ki; hanem azért az ő türelmén nem tud kifogni. Ha huszszor kiugrik, huszonegyikszer üt rá. Türelmes, szoralmas embernek kell lennie.

Most megáll, félbe hagyja munkáját,mert valaki nevén szólította a présház mögül.

- Mihály te!

- Mi az, bátya?

- Nézd azt a szép négylovas hintót! Eszem a lelkét, de szép pár ló! Nézd, az ostorhegyes, hogy hordja a nyakát! Hogy lépnek! Mihály, te nagyvárosban járt ember vagy, micsoda úri familia lehet ez?

Mihály előbb letörli izzadt homlokát, aztán néz el a szőllő mellett elvonuló út hosszában. Csakugyan, gyönyörű négyes fogat közeleg, lassú lépésben. Két férfi ül a hátsó ülésben, kettő velük szemben s egy a kocsis mellett. És éppen a gyeplőt tartja, melyet a kocsis adott kezébe, hogy örömöt csináljon neki, hiszen még gyermek!

Az egyik férfinak a hátsó ülésben határozott, katonás jellegű arcza, parancsoláshoz szokott tekintete van. A mellette ülő fiatal ember nagyon hasonlit hozzá; ez fia a leirt idősb férfiunak, valamint a más három gyermek is. Ki nézné ki e gyermekarczokból azt, hogy e jelenben még semmit sem mondó vonásokat valaha országszerte megbámulják s neveiket lelkesült tisztelettel hangoztatják. Az a szenvedélyes kis kocsis ott elől ugyan nem oly külsejű, hogy le lehessen olvasni arczáról a későbbi szent tamási csaták hősét s az apja mellett ülő fiuról sem gyanitaná senki, hogy lesz idő, midőn most elburkolt mellét érdemrendek fogják elboritani. No, de hisz most még csak  a velenczei szőllők közt vagyunk.

A hintó elhalad Mihályunk gyarló fogata előtt. Az apja mellett ülő fiú rátekint, kihajol a hintóból s örvendő meglepetéssel üdvözli a vékony kabátjában már-már dideregni kezdő ifjút.

- Szervusz Vörösmarty! Mit csinál?

Mihály leemeli fövegét, tiszteletteljesen köszön, aztán illő respektussal feleli, hogy:

- Pestre készülődöm, domine kollega!

- Megállj kocsis! Mi is oda indulunk! Tartson velünk!

- Nem tudom hová ülnék – gondolhatta magában Mihály, miközben a telt kocsit szemlélgette.)

- De kérem alássan, ezt a hordót is magammal kell ám vinnem!

- Ugyan kinek viszi?

- Valami atyámfia van Budán a Tabánban, annak akarok vele kedveskedni!

A parancsoló tekintetű férfi ajakán mintegy önkénytelenül szaladt ki a szó: „Szegény fiú!”

Valami nagy emberismerő lehet!

- Talán annál lesz szállva?

- Ha lehet – feleli sóhajtva Mihály.

- Isten áldja Vörösmarty! Pesten látjuk egymást!

- Igenis – mondja a távozó hintó után Mihály, kit már jól ismerünk, - ha lehet!

Zavarából a János hangja riasztotta fel.

- Ugyan ki ez? Úgy látszik, ismer.

- Perczel Sándor, földesúr Tolnamegyében, viszi a fiait Pestre iskolába.

- Hej bátya! – sóhajt az öcscse, - ha ez a négy ló a miénk volna?

- Hát akkor eladnók őket, az árukból aztán megvennők anyánknak még ezt a szomszéd szőllőt is. Ebben úgyis alig terem.

Ezalatt a távozott hintóban az apa és idősb fiú közt is fejlett ki párbeszéd.

- Istávn – mond az öreg idősb fiához -, szorgalmas ember ez a Vörösmarty?

- Rendkivül szorgalmas, mindig eminens.

- Példát vehetek róla! Hát külömben szegény fiú?

- Midig ebben az egy kabátban láttam.

- Semmirekellők! – riad a kisebb fiukra az apjok. – Ez már a második kabát ezen az őszön! Ez a két kölyök valóságos ruhapusztitó! Aztán ha még tanulnának valamit! Mindig instruktor kellnekik. Ad vocem, István, van ennek a Vörösmartynak valami kondicziója?

- Aligha lesz, mert akkor nem dugaszolná olyan buzgalommal azt a boros hordót.

Az öreg elgondolkodott, - aztán hirtelen az idősb fiuhoz fordulva igy szól:

- István, szállj le!

A kocsi megállt. A szavak sokkal katonásabb nyomatékkal voltak mondva, hogysem István úrfinak kedve lett volna a parancs komolyságában kétkedni. Kibujt tehát a meleg bundából s lemászott a cséza lépcsőin.

- Eredj vissza gyorsan ahhoz a fiatal emberhez, kérdezd meg, nem vállalna-e el házamnál instruktorságot? Ha igen, hivd ide!

István úrfi jól tudta, hogy apja nem ige szokott valamit kétszer mondani, azért hát minden késedelem nélkül visszaindult.

Mihály még akkor is verte a dongát, csak úgy rengett belé a gyarló kocsialkotmány. Talán éppen arról gondolkozott, ahhogy ez a bor száz forintot érne, hogyan venne ő azon az ő édesanyjának valami csinos, zsindelyes födelű présházat, ahová pihenni térhetne, mikor a gyógyfüvek szedésében elfárad. Kalapálásával megint fölriasztotta valaki, az odaérkező Perczel István.

- Amice Vörösmarty!

- Szolgálatára, én vagyok  - mond megfordulva Mihály.

- Az apám magát, ha elvállalná, instruktornak akarja fogadni a Móricz meg a Miklós, meg a Sándor öcséim mellé. – (Magát persze bölcsen kihagyta; ő már úgy hitte, kinőtt az instruktor all.)

- Engem? – viszonzá örömteljes meglepetéssel Mihály. Hisz ez ez úgy hangzott, mintha a présházról szőtt álmai megvalósulnának. – Valósággal, kérem alásan?

- Persze, hogy valósággal! Külömben csak nem gyalogolok egy fertály óra járást ilyen csikorgó hidegben.

Ez argumentum valószinűvé tette előtte a dolgot.

Lelkében felmerült még egyszer a bucsú fájó emléke, melyet anyjától vett, - egy pillantást vetett bámuló János öcscsére, a kis batyura a kocsi fenekén, a sokat kopogtatott hordóra s azzal fél örvendő, fél bús hangon öcscséhez fordult.

- Hallod, János?

Annak csak úgy szikrázott a szeme az örömtől.

- Hallom, bátya, hallom!

- Aztán most mindjárt menjek, rogo humillime?

- De mindjárt ám, mert az én apám katonás ember, szereti, ha hamarán teljesitik a szavait. Aztán meg ne is ácsorogjunk sokáig ebben a kutya hidegben.

Milyen szánalmas pillantást vetett a Perczel István meleg kabátjára, aztán diadallal gombolta ki mellén a maga vékony kabátját.

- No, ha a domine kollega fázik, induljunk! – Azzal leszállt a görbe lőcsök közül s megölelte János öcscsét.

- János! Mondd meg az édes anyámnak, érted?  mondd hogy ne búsuljon, van már helyem; de megmondd ám! Ezt a bort meg vidd haza Adjátok el,mondd édesanyámnak, hogy vegyen rajta fát.

Ezt az utolsó szót már csak úgy susogta a könnyező Jánosnak. S bizony az ő szeme is megtelt könnyekkel.

- Amice, maga könnyezik? – szólt Perczel.

- A hideg… kérem a hideg..

Azzal megindultak. Vissza nézett még egyszer, azzal eltünt a zörgő, lombtalan bokrok közt, melyek az utat szegélyezték. Még onnét is visszakiáltott:

- Megmondd anyámnak!

- Meg, megmondom – felelte János elkeseredve, hogy ily árván magában maradt.

Ő legalább búsulhat kedve szerint, de Mihály kénytelen derült arczot vágni és beszélni István urfival és apjával az instruktornak feltételeiről.

Pár percz mulva a két kocsi elhagyta a szőllőhegyeket. A négyes fogat magával vive Mihályt is, míg a rozzant parasztszekér, a boros hordót szállitotta vissza Velenczébe.

Igy került Vörösmarty Mihály a Perczel-házhoz nevelőnek. Elmondtam, mert azok egyikétől hallottam, aki jelen volt (Bónyhády Perczel Istvántól) s mert ez epizód nincs meg a költő egyik életrajzában sem.

Forrás: Váradi Antal: Az elzárt mennyország. Rajzok a szinészéletből Petőfi korában. Petőfi-Könyvtár  Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XIX. füzet  - Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Váradi Antal (1854-1923): Petőfi vándorlásaiból

Talán nincs is nevezetesb emléke a kis református falunak ott a Dunaér mellékén, mint az, hogy Petőfi valaha náluk is járt. Beszélnek is róla sokat, legkivált az, akinek vendége volt s aki nem más, mint a község érdemes rektora. Tőle kaptam én is e kis rajzhoz a vonalakat.

Dömsöd községének derék rektora, értesülvén egy napon, hogy „hazánk koszorús költője” Petőfi – még egy más, jelenleg is élő-iró-barátjával – Dömsöd községét is szerencséltetni fogja személyes megjelenésével: nemcsak a háza népét verte föl, de az egész falut befutotta a nagyfontosságú hírrel, hogy Dömsöd nevezetessé van, illetőleg lesz téve, Petőfi fogván abban egy napot tölteni!

A negyvenkét-negyvenhármas években még nem veszett ki az a „kocsikerék-kiszedő” vendégszeretet, mely ma már sok helyütt a „kitoló kásá”-nak adott helyet; de mondhatom, hogy Székely urambátyámnál még most is az ősi sértetlenségben áll fenn. Hát még akkor, midőn tisztelt urambátyámat nem nyugtalanitotta annyira a közügy, a kvóta, a delegáció s több efféle új dolog, melyeknek a pipafüstös falusi olvasó-egyletekben van meg csak igazán a törvényszékük!

Tehát sürgött-forgott az egész falu. Örege, apraja látni akarta azt a dalos embert, akinek már akkor is énekelték néhány dalát, - melyek gyorsan terjedtek, mint a világosság, - aratáskor, kalákán, téli estén a fonóban, nyári reggel pedig, mikor a mezei munkára mentek. Ki ne szerette volna látni azt a nótafát, melyen a gyönyörű dal termett: „A virágnak megtiltani nem lehet”. Na hiszen a falu virágszálainak sem lehetett ám megtiltani, hogy föl ne vegyék aznap ünneplő ruháikat,mert hát megakadhat ám a poéta-ember szeme is a lányon, kivált ha olyan módosak, mint a dömsödiek.

Rektor uram azalatt szörnyű fontos arczczal járta be a maga birodalmát. Egyszerre ott járt a pinczében, meg a padláson. Szidta a főző-sütő fehérnépet. Magyarázta a nap jelentőségét a falu véneinek, akiknek azon fölt a fejük, hogy vajjon a Petőfi uram kocsijának nem törik-e le a kereke azon az infámis rossz úton, amely Szalkszentmárton felől hozzájuk vezet (no mert hogy infámis rossz, azt a magam keserves tapasztalásából is állíthatom); ennélfogva pengették is erősen, nem volna-e jó egy „paksamétát” küldeni ő kigyelme elibe, hogy hát kerülne inkább a jobbik útnak, ahol nagy ugyan a sár, de legalább nem törik a tengely; aztán ha a kátyu nagyon meg találná fogni a kereket: „forspont”-rul majd gondoskodnék az érdemes község.

Míg a nagyérdemű tanács, a nép vénei ekkép főzték a taplót, addig rektor uram neki ment a nagy iskolaszobának, melyben Dömsöd bimbózó csemetéi szokták szívni rektor uram jóvoltából és bölcs vezetése alatt a tudás emlőit már ötvennél több fél-generáczió óta.

Onnan aztán mentiben kidobáltatta a szúette fapadokat, melyekre a mindig fiatal Quintus Cincinnatus rá faragta a maga becsületes nevét; kisöpörtette a rettentő port s kezdte feldiszitgetni a falakat (melyekre ugyancsak ráfér a dísz) zöldágak sokaságával, miképen az ritkább ünnepélyességek alkalmával illendő és méltányos. Ő maga járt elől a jó példával. Egyik kezében a kalapács, másikban a pinczekulcs; övébe dugva egy rettenetes konyhakés, nagy rémülésére egy pár jókora malacznak, melyek is a nagy költő tiszteletére estek áldozatul „diis manibus” s ennek előérzetében már előre túlvisították még a rektor uram hatalmas parancsszavait is. Tele iskolaporral, pinczebeli pókhálókkal, keze csibevérrel, sarkantyus csizmái dömsödi sárral (prima qualitas!) midőn egyszerre nagy kurjongatás támad a külső territoriumon, ahol is egynehány félig köszörült és sokkal több köszörületlen torok nagy lelkesedéssel kezdte orditani a nótát: „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyiljék!”