Vándor Iván (Várady Ilona (1882-1962)): Egy pillanat Napóleon életéből

I. Napóleon 1809. május hónapjában beszállott a schönbrunni  királyi lakba. A nagy vendég, miután birtokába vette a kastélyt, az összes kandallókba tüzet rakatott, aztán lediktálta kiáltványát a magyar nemzethez, mikor ezt elvégezte, lement a parkba egyet járni.

A császár gyors léptekkel ment végig a nagy allén, közben unatkozva nézegette a szegény agyonnyírott fákat, melyek merev, szertartásos nyugalommal, mozdulatlanul sorakoztak egymás mellé, mint egy sor jól nevelt lakáj.

A fülkékben, melyeket szintén a bokrok alkottak, a fehér márvány osztrák-görög istennők és nimfák ellenséges indulattal néztek végig a császáron és mintha megvetően félrefordították volna a fejüket.

A császár gondolkozott. Tervei voltak a magyarokkal és félt, hogy az az egyenes lelkű, hűséges nép nem fog hozzá csatlakozni szövetségese, az osztrák ellen. És mikor arra gondolt, hogy tervének egy része emiatt meghiúsulhat: összeráncolta homlokát és a szeme tűzben égett. Az ellentmondásnak még a gondolata is felháborította.

Egyszerre hirtelen megállott és felderült az arca. A tekintete, mely komor fényben csillogott, vidám lett, szinte pajkos és a császár mosolygott.

Egyik fülkében, mely mellett éppen elhaladt, egy fekete hajú, fehér ruhás leány húzódott meg, és nagy szemeit tágra nyitva farkasszemet nézett a császárral. A leány nagyon bájos volt; magához ölelve egy halom virágot tartott, jácintot, rózsát, violát és nárciszt vegyesen. Mint egy szép kép, úgy vált ki a sötétzöld háttérből.

Napóleont megcsapta a virág illata és valami édes, tavaszi kedv lopózott a lelkébe, amint a kis lányra nézett, ki szemmel láthatólag nagyon megijedt a francia katonától. Egy lépéssel közelebb ment hozzá, mire a kisasszony halkan felsikoltott, elhullatott egy csomó virágot és hirtelen futásnak eredt. Kecsesen és könnyedén szaladt a széles, fehér úton, közben egyre hullatva a rózsákat, nárciszokat és rózsaszínű violát.

Napóleon magához intette egyik emberét és így szólt:

- Hívd vissza azt a hölgyet. Mondd neki: a császár akar vele beszélni.

Kis idő múlta a virágos ismeretlen még felhevülve a futástól, egy kicsit borzas hajjal ott állott egy sötét kárpitú teremben Napóleon előtt.

A kis lány lehajtott fejjel, bűnbánó arccal várt. El volt készülve a legrosszabbra. Azt hitte, kémnek nézték és a legjobb esetben agyon fogják lőni. Virágainak a felét elhullatta az úton, és ami megmaradt is, mintha megszeppenve, lankadtan simult volna előrehullott fekete hajához.

A császár odament hozzá, gyöngéden fölemelte a fejét és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Bájos kisasszony, félsz tőlem?

A kis leány lassan emelte föl a tekintetét, gyönyörű szeme könnyben úszott.

- Hát olyan rossz hír előzte meg Napóleont, hogy a szép leányok sírva fakadnak, ha arra gondolnak, hogy egy kis időt a közelében kell eltölteni?

Sűrű könnyek peregtek végig a fiatal hölgy arcán: ez volt a felelet.

- Kisasszonyom, a testvéreid már mosolyognak. Nézd, ez a rózsaszínű rózsa milyen bizalommal hajlik felém. Ne félj te se, Napóleon asszonyt, virágot nem bántott soha.

Míg beszélt Napóleon, le nem vette a tekintetét a vendége arcáról és a kis leány ennek a csodálatos tekintetnek a hatása alatt lassankint visszanyerte a nyugalmát. Letörölte a könnyeit és megszólalt olaszul.

- Nem értem, amit mond, Sire, de a hangja barátságos, meg a szeme. Igazán – ön – Napóleon?

- Úgy látszik, nem ilyennek képzeltél el. Mondd, mit hittél, hogy csúnyább vagyok?

- Hogy csúnyább? Nem, csak hogy más.  Azt hittem, hogy magasabb, meg a szeme – azt mondták, villámot szór a szeme és a tekintetétől a bátrak is remegve hullanak térdre. Nem ilyennek képzeltem el a szemét. A tekintete mosolyog és én, a gyáva kis leány nem félek a császártól.

- No, hála Istennek. Gyere, ülje le szépen és mondd, mi a neved?

- Fiora.

- Virág. Nem mondtam, hogy a testvéreidet szorítod magadhoz. Nem tudsz franciául?

- Az anyanyelvem az olasz és németül is beszélek egy kicsit, de franciául nem.

- Hol születtél?

- Venéziában. Vendég vagyok csak Bécsben.

- És hogy kerülték a parkba?

- Beszöktem. Aztán elrejtőztem a bokrok között és vártam…

- A császárt?

- Őt, a legyőzhetetlent.

- kérni akartál tőle valamit talán?

- Adni akartam neki egy csomó virágot.

- És mikor megláttad, elfutottál tőle. Kerested és elmenekültél előle. – Vágytál utána és féltél tőle. Asszony vagy.

- Nem ösmertem meg Napóleont. Még most se örmerek rá. Azt hittem, félisten…

- Vagy emberevő sárkány.

- Azt hittem, úgy jön, mint a haragvó Jupiter, mennydörgéssel és villámlással és a félisten helyett – egész embert találtam. Azt hittem, a császár csak haragudni tud és – íme, mosolyog.

- Bocsáss meg szép Fiora a császárnak, amiért ember és nevetni tud.

- Óh! szebb, ha valaki egészen ember, mintha félig isten.

- Ezt jól mondtad. Add ide a kezed,  hadd csókolom meg érte.

- Sire, nekem még nem csókolt soha senki kezet.

- Hadd látom a kezed. Milyen szép, kicsi, fehér. És ilyen puha. A lábad? Az is piciny. A hajad fekete. Illat leng körüled és a szemedből az éjszakának minden sejtelme szól hozzám bűbájos nyelven. Beszélj, hallani akarom a hangodat, - ne vond el a kezed, maradj csak így. Tetszel nekem, Fiora.

Napóleon halk, forró hangon beszélt és Fiora szinte hipnotizálva a szavaitól és a tekintetétől, odament hozzá és letérdelt előtte.

- Csodálatos –mondta elbűvölve, aztán fölkiáltott:

- Az nem lehet igaz, hogy Napóleon öl, az nem lehet igaz, hogy amerre jár, az útján a haldoklók hörgése a zene, hogy amerre megy, az ég piros az égő városok lángjától. Nem igaz, hogy a császár vért iszik, hogy csak gyűlölni tud, itt van előttem, a szeme vidám, mint egy gyermeké. A kezemet fogja és vigyáz, hogy érintése gyöngéd legyen. A hangja lágy. – Felség, hogy tud ilyen lágy hanggal parancsolni? A beszéde finom, minden szava kedves.

- Óh, nem! Napóleon nem lehet kegyetlen.

- Kegyetlen. Milyen rút szó, ne mondd előttem többször.

A császár egy percre összeráncolta a szemöldeit. Fiora félénken nézte az arcát, melyen mintha egy árnyék vonult volna keresztül. Egy kis ideig hallgatott, aztán odasimult az arcával a Napóleon kezéhez és alázatos, hízelgő hangon kérdé:

- Haragszik, felség?

A császár megsimogatta a fekete hját és tréfásan mondta:

- Ugye, most félsz?

Fiora huncutkodva rázta meg a fejét:

- Nem nagyon.

- És ezt be is vallod?

- Nem félek. Úgy érzem,mintha régen ismerném Felségedet. Most már tudom, mi volt az, ami néha kergetett, űzött. Egy megmagyarázhatatlan érzés, mely arra késztetett, hogy minden embernek a szemébe nézzek. Kerestem valakit, - valakit, aki több legyen, mint az ember. Most megtaláltam és…

Fiora végigsimította a homlokát, aztán összetette a két kezét, úgy rimánkodott:

- Szeretnék meghalni itt a lábainál.

- Meghalni! Hisz még alig éltél. Ha rád nézek, úgy érzem, az élet mosolyog rám és te a halálról beszélsz.

- Hát nem könnyebb meghalni, mint elmenni innen?

- Elmenni?

- Készülnöm kell. Alkonyodik. Otthon nem tudják, hova lettem.

- El akarsz menni, most? Tréfálsz?

- Este lesz mindjárt és a sötétben félnék egyedül a parkon keresztülmenni. Aztán meg később felségednek is más dolga lesz, int velem maradni.

- Nézz a szemembe. Komédiázol.

Fiora felnyitotta a szemét és Napóleon a szemén keresztül belelátott a lelkébe, az ő becsületes naiv, jó lelkébe.

- Hány éves vagy? – kérdé Napóleon.

- Tizenhét múltam.

- Vagy úgy! – kis ideig még nézte a leányt és gondolkozott, aztán parancsoló hangon mondá:

- Eredj.

- Megyek, pedig olyan nehéz. A lelkem itt marad felségednél.

A császár türelmetlen hangon ismételte:

- Eredj.

Fiora szomorú lett nagyon.

- Sire, szeretném megcsókolni – a kezét.

- Majd én a homlokodat. Isten veled, kis leány. Ne feledd Napóleont. A császár is emélkezni fog rád, valahányszor egy bájos fehér virágot lát.

Fiorának ismét könny csillogott a szemében. Napóleon csöngetett és a hadnagyának a következő parancsot adta:

- Kísérd haza a fiatal hölgyet és vigyázz, hogy az úton valami baj vagy kellemetlenség ne érje.

Fiora visszafordult az ajtónál, aztán ment sápadtan, szomorún.

A császár húszezer forintot utalványozott ki kis barátnője számára hozományul. Így fejezte ki háláját a fehér délután illatos emlékéért.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XIII. évf. 1913.

Vándor Iván (Várady Ilona, 1881.-1962): Tarantella

Pár szem eső esett, aztán kisütött a nap. A Földközi-tenger olyan volt, mint egy óriási fényesre csiszolt zafír.

Caprinak a sziklái egyenesen merészen emelkedtek a vízből. Amint a hab kissé elvált a parttól, a korál elővillant, mintha szenvedélyes ajkak csókkal közelednének egymáshoz.

A barkák, mint a lepkék lebegtek a kék vízen; kíséret nélkül mind a kék barlang felé haladva. A barlang alacsony sziklakapuja rejtelmes ívben hajolt a vízre.

A tenger a barlang előtt olyan kék volt, mint az epedő kék szeme. Vakító fehér napsugarak bódító táncot lejtettek a színén, és karcsú lábuk nyomán fehér káprázat tündöklött.

Már itt kezdődött a nagyszerű játék, mely sugár fátylakba csavart mindenkit.

De ezek a fátylak még fehérek voltak és mindenki azt várta, ami a kapun túl következik, tehát nemigen vették észre.

A kapun túl csakugyan minden megváltozott.

A boltozatról ezüst arcú, ezüsthajú, széles koponyájú tritonok ezüsttel átszőtt kék fátylakba csavart mindenkire.

Ezek a fátylak felfogtak minden neszt, minden színt; ezek a fátylak tökéletesre változtattak minden formát és a barlang bejáratától két méternyire ezüstös-kék mesévé varázsoltak mindent.

Az asszonyok fölsikoltottak a gyönyörűségtől.

A hangjuk olyan volt, mint az ezüst húrú citera szava.

A kezüket nézték, mely ha kinyújtották, olyan lett, mint a nefelejtsvirág és ha a vízbe értették, az ujjaik kis ezüst pisztrángokká változtak.

Mindenki az előtte úszó csónakot csodálta. Egy fiúkalapos, szőke, német hajadon egy méternyi távolságból már mint kék napraforgó integetett. Egy fátyolba burkolt amerikai nő titokzatosan, mozdulatlanul lebegett a vízen, mint egy karcsú lapislazuli szobor.

Egy férfi bárkája úszott utána. A csónak ezüst delfin lett, a férfi gubbasztó kék sirály.

És a falakhoz tapadó, ezüst arcú furcsa varázslók egyre dobálták fátylaikat. A nők egyre változtak, hol virággá, hol sellőkké, hol hattyúkká, hol kis ezüst báránykává.

A férfiak néha Lohengrinek lettek, néha cápák; néha ijesztő etruszk-szobrok. Az evezősök mind mozdulatlan, szigonyos Neptunok.

A bárkák körülsuhantak a boltozatok alatt.

A sirály szintén megállott, közvetlen mellette és szomorúan nézte a szobrot. A bárkák lassanként visszatértek a fehér nap alá. Az alacsony boltozat alatt úgy siklottak ki, mint az angolnák. Már csak a két csónakvolt elvarázsolva és az egyik halk csobbanással szintén mozdulni kezdett.

Ekkor a kék szobor ránézett a sirályra és sóhajtott. az arca mély, reménytelen sajnálkozást fejezett ki. Tétova, félénk mozdulattal odanyújtotta neki a kezét.

A sirály ráhajtotta a fejét a kezére. E két csónak szorosan egymás mellett haladt.

A szobor arcán két könnycsepp gördült végig.

A sziklakapunál elvonta a kezét az asszony és amint kiért a szabad tengerre, az emberek közé, ismét megközelíthetetlen, hideg lett az arca.

A szegény sirály két méternyi távolból töprengve követte a vízen.

*

Délután négy órakor a lapislazuli szobor vakító napfényben és fehér vászonruhában Tiberius villájának a romjai felé sétált.

Mellette lépegetett  kék sirály, ki most szürke volt, nem ék és időnként sajátságos angolsággal így szólott:

- Ha kívánja, visszafordulok.

A nő tétován nézte a keskeny utat,melyen  haladtak. Az őt mentén a magas kőfalakat, melyek melegek voltak a nap hevétől. A falon túl kertek húzódtak. A fal fölé néhol fölkúszott a futórózsa; vagy áthajolt egy narancsfa-ág, melyet lehúzott az aranyszínű gyümölcs.

A fal tövében gyerekek hancúroztak. Tíz-tizenkét kisebb-nagyobb gyerek egy csomóban, kik többnyire testvérek voltak.

- Mary, visszaforduljak?

A nő, amint a keresztnevét hallotta, elpirult és megállott.

Ekkor már olyan magasan voltak, hogy a sziklák közt szemünkbe csillant a tenger.

- Nem tudom. Semmit sem értek, minden szokatlan, minden zavarba ejt. Azt sem tudom, miért jön?

- Mert kívánja, Mary. Tagadja, de kívánja.

- Téved.

- Nem tévedek. Maga valaki, akit mindenki irigyel és aki soha egy percig még nem volt boldog. Nem így van, Mary?

Az út nagy terméskővel volt kirakva. A kövek úgy alkották a lépcsőt, mintha minden pillanatban le akarnának zuhanni.

Mary óvatosan lépegetett fölfelé és hallgatott.

- De így van, Mary. Tizennégy napja ösmerjük egymást, és tizennégy napja harcban állunk a boldogsággal. Maga ellene harcol, én érte.

- A boldogság ellen küzdök, azt mondja? Én csak a szokatlan ellen védekezem. Szomorú asszony vagyok, és nem akarok innét még szomorúbban odébb menni. Ön engem nyugtalanná tett rögtön, amint a nagykövet bálján hozzám közelgett. Ön rögtön úgy beszélt velem, amint nálunk, Amerikában esetleg egy évi ösmeretség után beszélnek, vagy talán soha. Ez vonzó és ellenszenves önben. Ezért nem tudtam sem elküldeni, sem marasztalni.

- Holnap el akar utazni? El akar hagyni anélkül, hogy egyetlen egyszer olyannak láttam volna, amilyen szent őrületében a szerelmes asszony. El akar menni anélkül, hogy egyetlen boldog óra emléke beleégne a lelkünkbe. Mary nem csak engem lop meg, meglopja magát is.

- Gustavo – szólott az amerikai asszony -, maga nem ért engem. maga nem látja, hogy én szenvedek. Tudom, hogy maga gazdaggá tudná tenni a lelkemet, nagyszerű, ismeretlen érzésekkel, de mit ér, ha holnap úgyis elveszítenék mindent és elveszíteném azt is, amit nem maga adott nekem: az erőmbe vetett bizalmamat.

- Ha maga azt mondaná, hogy ezért az egy óráért adjam cserébe az ezután következő összes örömömet, odaadnám: megértette.

- Maga szabadabb – mondotta elgondolkozva Mary -, én rabja vagyok az előítéletnek, melyet belém neveltek. Rabja vagyok egy férfinek, akinek joga van minden percemhez akkor is, ha messze vagyok tőle. De legjobban rabja vagyok magamnak. Az egy órai gyönyörűség után gyűlölném magamat örökre.

Most már magasan voltak. A sziget körül félkörben látták a tengert. A tengeren egy pár fehér vitorla lebegett, mint egy pár fehér rózsaszirom.

az olasz arcán őszinte szomorúság borongott. Mary odanyújtotta neki az ujja hegyét és vigasztalta:

- Én is szenvedek.

Aztán befordult a kis házba, mely egy merészen a tengerbe hajló sziklapárkányra volt építve. A ház ajtajára ez volt írva: „Itt táncol minden héten háromszor a híres Karolina.”

*

A híre Karolina mezítláb volt. Citromsárga szoknyát viselt, fehér bő ujjú inget és kis vörös mellénykét. Fekete haja magas bóbitában volt a fejére tűzve.

Egyre mosolygott, bevezette a vendégeit a tiszta szobába, hol a falakon pávatollak és papírlegyezők közt az ő portréinak a skizzei függtek.

Szódavízből limonádét készített, megkínálta Maryt, kérve, hogy töltsön a férjének is.

Mary elpirult, aztán a maga poharából adott inni Gustavonak.

Karolina meg volt győződve, hogy a két ember a mézesheteit éli.

Aztán behívta az unokatestvérét, egy hosszú, rossz szemű fiút és az anyját, ki míg fiatal volt, éppen olyan ruhában, éppen úgy táncolt, mint a leánya, kit szintén Karolinának hívtak és akit szintén lefestettek sokszor, fiatal, jókedvű szerelmes piktorok.

Mióta a leánya táncol és a leányát festik, az ajtóban ül egy széken, a dobot veri és tánc közben a szeme lázasan csillog.

Karolina mosolygott, a szoba közepén szemben állott a fiúval, megcsattogtatta a kasztanyettjét és elkezdett táncolni.

Úgy táncolt, mintha az istenek megitatták volna a jókedv, a szenvedély és a gyönyör borával. A tánca a szerelem színjátéka volt. Csupa kecses szilajság és vad szégyenkezés. Egy-egy mozdulata tragikus borzongás volt, a másik üde öröm. Egy fordulattal átengedte magát a legénynek, a másikkal kacérkodva kisiklott a karjából. Mary, míg mozdulatlan arccal nézte, ezt gondolta magában:

- Holnap elutazom. Elhagyom ezt az embert, aki boldoggá tehetett volna, és akit boldoggá tehettem volna.

Aztán egészen más területre csapongott.

- Tizenhat éves koromban én is tudtam tarantellát táncolni.

Egyszer a férjemnek táncoltam tarantellát és kinevetett. Azt mondta, olyan vagyok, mint az északi szél, az ember didereg tőlem.

A férjem tulajdonképpen nem is a férjem. Két év óta nem láttam. Ő bizonyára nem töprengene a helyemben.

Hátha Gustavo csak ilyennek szeret? Ha más lennék, ha rájönne, hogy csak olyan vagyok én is, int más szegény asszony, eldobna?

Karolina egy helyben forgott. Két formás barna karját kereken tartotta, mintha ölelne valakit.

- Rettenetes elveket neveltek belém – gondolkozott tovább Mary -, a természetellenes képmutatásom erősebb a természetes ösztönömnél. Ezért nem élek, csak szimulálom az életet. Holnap reggel elutazom.

Lopva rátekintett Gustavora. A férfi szomorú volt és sápadt.

A táncnak vége volt. Mary egy aranyat adott a lánynak és megkérte, táncoljon neki ma este még egyszer, holdfényben a teraszon. Karolina megígérte, hogy eljön a hotelbe.

Mary dermesztően barátságtalan volt, amíg haza nem értek.

Az olasz dacosan epedt.

Az amerikai asszony vádolta magát, mert sajnálta mindkettőjüket, aztán védekezett.

- Én nem tehetem. Nekem hidegnek, kegyetlennek, büszkének muszáj maradnom. Én rám nem szabad másképp gondolnia, int eddig.

- Mit gondol, lesz ma hold? Karolina holdfényben fog táncolni, az én szobám teraszán. Megengedem, hogy lássa.

Gustavo vacsora után ott ült a Mary teraszán és leste a holdat. Kilenc óra után feljött a hold, a szobaleány pedig bejelentette Karolinát.

Az amerikai asszony ennyit mondott, mielőtt elébe ment a táncosnőnek:

- Ez a tarantella a holdfényben a legszebb tarantella lesz.

Bement. Húsz percig nem jött senki. Aztán megjelent egy sárga szoknyás leány. A szoknyája kissé hosszú volt, a mellénykéje bő. A falhoz lapult és zavartan szólott:

- Az az asszony egy időre eltűnt. Csak én maradtam itt, táncolni fogok.

Megcsattogtatta a kasztanyettjét és pár kedves, ügyetlen mozdulattal előbbre jött.

- Mary – akarta mondani az olasz, de az asszony tiltakozva intett a kezével és elhallgatott. Megértett mindent.

Ez a kis világlábú nő a kis cipőjével együtt az előítéletet vetette le. Amint földre hulló finom szoknyájából kilépett, kilépett abból a körből, ahova tartozik.

Ez a citromsárga szoknyás, tarantellát táncoló leány, egy fölszabadult kacagó ember, aki egy ügyes mozdulattal kisiklott a kényszerzubbonyából, mely, mint a vasabroncs, szorította a mellét.

Mary táncolt, forgott, lebbent a holdfényben.

Az olasz tudta, hogy ez a tánc a rabnak diadalmas tánca, kinek sikerült kiszökni a börtönéből, ki most biztonságban érzi magát.

- Karolina – mondta neki, és megcsókolta kis fehér lábát.

- Karolina – mondta neki újra, hogy az asszonynak eszébe ne jusson a börtöne, ahonnét megszökött és ahova holnap vissza fog térni ismét.

*

Másnap Mary elutazott. A búcsúzás percében olyan hideg páncéllal vértezte magát, hogy az olasz egy percig azt hitte, az este álmodott. Szertartásosan hajolt meg előtte.

Az asszony emelt fővel távozott, mint valami királynő.

Mint egy szegény, száműzött, rab királynő.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.