Petőfi Sándor (1823-1849): A magyarok istene

 
Félre kislelküek, a kik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai eze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztül éltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg.
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem üzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő,
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz hazám, mert élnek kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a nép derült ünnepet!

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Bernát Gáspár (1810-1873): Rákóczi Rodostoban

 
Bibor ajku hajnal, mely rózsabölcsőben
Szenderged lámait a közel jövőnek,
Ébredj föl, ébredj föl… a nap már kelőben,
Hogy fényt ragyogjon a harmatos mezőre
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

És te szerelmes hold, ég örök vándora!
Ki méla bánattal  haladsz a magasban,
Ha elszunnyadoz a csillagok tábora,
Tekints le a földre, mely szived alatt van
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Aranyos felhőcske ott a láthatáron,
Melyre a nyugvó nap lángoló csókot hint,
Pihenj meg egy kissé ama tört sugáron,
És fölleg-anyádhoz vissza szállva megint
Köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Lengedez itt-ott már a tavasz szellő,
Az erdő és liget remény szinben virul,
Vándor gólyamadár! Oh szállj nyugat felé
Bűbájos országok déli tájairól
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Isten a magasban, magyarok istene!
Kiben erős hittel bizik a hontalan,
Hozzád könyörg az ég választott nemzete,
Hozzád a számüzött ébren s álmaiban
Áldva s köszöntve a szép Magyarországot.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Garay János (1812-1853): Hit, Remény és Szeretet

 
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál;
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Mult jelen és jövendőn
Áldásként átvonul.

Benned reménylünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes, szelid atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett viraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával
Mely „szeretet” vala.
Az Isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így, az ég s föld
Egy szép egésszé vált!

Téged hiszünk nagy Isten,
Ég föld dicső ura
Benned remélünk Isten!
Szelid, kegyes Atya;
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Pap Kálmán (1853-1934): Zandirham

 
Csakugyan ti vagytok, szittya hősök sarja,
Kiknek küzdelemben ki nem fárad karja
S a kiket kisérnek büszke diadalmak?
Igen, arczotokból látom én a lelket; -
A szikrázó szemek és a deli termet
Az ősökre vallnak.

Habzó paripákról,  nosza, lépjetek le,
Hadd ölellek ifjan dobogó szivemre,
Harczi vágyban égő, deli, szép vitézek.
Ez a puzdrát, ijjat, a kelevézt félre!
Testvérek borulnak testvérek szivére,
Édes, jó testvérek.

Mily régóta vártunké s milyen epedve!
Ha eljött az éjjel szürke bérczeinkre,
Őrtüzek körül csak rólatok beszéltünk.
Elvezet-e erre turul madár szárnya?…
Rólatok – ha vándor tévedett a tájra -
Hirt hiába kértünk.

S a kiket úgy vártunk, im itt vagytok nálunk!
Derüs valóra vált a mi lázas álmunk:
Fenevadak törtek ránk a sötét éjben,
Fenevadaknál is tajtékozóbb népek…
De már fölébredtünk. Oh, Hadur, dicsérlek,
Hogy én ezt megértem!

Oh, Hadur, erős, nagy, őseink vezére,
Te a kiben szivünk megnyugodt, remélve,
Akkor leghivebb, ha legmélyebb az éjjel,
Ki valaha téged hitlen megtagadna,
Szórja ki csontját a Nemere haragja,
Lelkét tépje széjjel!

Gyujtsatok tüzeket amott a szent bérczen;
Háladásunk lángja az egekbe érjen
A hadintézőnek tetszésére várva.
Megnyilt sziveinkkel mennyei gyönyörbe’
Szent diófák árnyán gyülekezzünk körbe
A nagy áldomásra.

Székelyek szüzei, virágokat tépve
Piros rózsaesőt hintsenek elénkbe,
Piros rózsaesőt, a milyen reményem.
Hallom, hogy a síkon tárogató szólal;
A sereg jő, ajkán győzelmi dalszóval
Ifjui hevében.

Látom, hogy kigyultán a bősz harczi tüznek
Meggyalázott gőgös ellenséget üznek
Hős apáknak harczban edzett unokái;
Vérük árját a por nem hiába issza:
Az apáknak földét azon szerzik vissza
Gyermekek csatái…

Mily tüz ereimben? Mily fékvesztett lélek!
Ősz fejem gunyjára a harczvágytól égek:
Tán az élet végső dobbanása bennem?
Meghalhatok most már megnyugoszom benne;
De ha majd meghaltam, na e sziklás helyre
Temessetek engem.

Oda vigyetek el, hol az a folyó van,
Hol Etele nyugszik hármas koporsóban,
s virágoktól tarkán mosolyog a róna;
Valahányszor büszkén indultok csatára,
Melynek partján nyugszom, szőke folyam árja
Beszélni fog róla.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Hegedűs István (1848-1925): Egy hölgynek

 
Elérted azt most, mi elérhetetlen,
Most érted azt is, a mi érthetetlen,
Tudatra ébred most szivedbe minden,
A mit a létel titka költ a szivben:

Egy néma vágy, mely mindig azt beszéli,
Mily édes volna itt örökké élni,
Egy álom, mely lepelt föd a valóra,
S a lelket ringatón ölére vonja

Egy érzelem, mely sejteti te veled,
Hogy nem bolyongás, szent czél itt az élet,
Egy sejtelem, mely messzi röptü szárnnyal
Egyszerre mult – jelen –, s jövőbe szárnyal;

Egy gondolat, mely megtanit te téged
A nagy titokra, hogy mi ez az élet:
Egy perc, mely mindig végtelenbe nyúlik,
Öröklét, mely a percben mindig múlik.

Mit rejt magában az éj méla csöndje,
Midőn száll a vágy néma szárnyú röpte,
S a perc oly édesen repül a szárnyon,
Hogy kéje mondja, hogy való nem álom;

Midőn lehull az éjnek fénylő szárnya,
Mint alvó gyermekére, a világra,
S az ajk elhallgat nehogy megzavarja
Az álmot,melyet sző a szivnyugalma;

S mit rejt magába kelyhe a virágnak,
Ha rá a hajnal fény sugári szállnak
S fejét feléjök némán fölemelve
Oly édes illatot lehel ki kelyhe;

Mit mond oly szépen a madár dalában,
S mit hallgat el ő örök hallgatásban,
S a természet mit tart örökre rejtve,
Mi szól, mi él csak néma érzelembe;

Egy szál, mely a sast csendes nyugalomra
Magasból is fészkéhez visszavonja,
Egy vágy, lehelet, illat, dal, szó, minden,
Mi tartja lételünk örök bilincsen:

Te mind átérzed mostan ezt szivedben,
Midőn elvész egy édes sejtelemben,
Mely szent titokkal zárja szivedet be,
Mit annak csöndje tart elzárva-, rejtve.

Legyen a perc örökre édes emlék,
Mint a kehely egy harmatcsöppet rejt még
Ha jön az alkony, mert a hajnal óta 
A hervadástól életét megóvta!

Ne kérdd, ne tudd, hogy mily rövid e lét itt,
Ha tudod, álmod akkor éri végit:
Hiszen a perc csak addig örök édes,
Mig nem érzed, mint múlik, semmivé lesz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Vay Sarolta (Vay Sándor 1859-1918): Karácsony éj van… (Decz. 25. 1876.)

Karácsony éj van, vad vihar dúl
A tarlott rónatáj felett,
Szobám csöndjét más nem zavarja
Mint vén órám mely ott ketyeg
A kandallón, de olyan halkan
Mintha visszhangja volna csak,
Az én beteg, kifáradt szívem,
Elhaló dobbanásinak.

A szél jajgató zokogással
Megzörgeti kis ablakom,
Regél nekem elmult időkről
S én mélázgatva hallgatom - - 
Körülnézek, homályos minden
Olyan rideg, oly elhagyott;
Oh! hajdan, itt ezen falak közt
Mennyi üdv, mennyi kéj lakott.

Itt esküdött forró szerelmet
Itt borultam keblére le,
Lázas csókom itt ége ajkán
S itt nyugodott tekintete
Először rajtam, hogy aléltam
Vállamra hajtotta fejt.
Ez első perecznek szent varázsát
Lelkem, óh! Most is éri még.

Égető nap volt hő szerelme
Mely elhervasztá szívemet,
Nap, mely jött üdvöt adni s aztán
Az örök semmibe veszett,
Elveszett, kihunyt mindörökre
Gyászt, siralmat hagyva nekem
S nincs egy sugár mely földeritné
Reménytelen vak éjjelem!

De hah! mi ez! Büvös fény támad
Tánczol az árnyék a falon
Harangozás hallik a légben
Zsolozsma zeng az ajkakon.
Hallgatom, s béke száll szivembe
Mig ismétlen az éneket:
„Üdv üdv a földön embereknek
Ma a megváltó született!” - - 

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Czelder Márton (1833-1889): Ázsiában (1864. okt. 1.)

 
E világtáj volt őseink hazája?
Innen jöttek egykor a magyarok?
Dunánk, Tiszánk áldott szép rónáira?
Szívem hevül, keblem lángban dobog.

Mi volt a magyar? Rohanó tengerár
Maga jelölte meg határait;
Magában hordta, emelte, mint az ég,
Fényét, mosolyát és villámait.

Hazát cserélt, szíve a régi maradt,
Harczokban hős, küzdelemben szilárd,
Czédrus koronáját égre emelő,
Melynek tomboló zivatar nem árt.

Hatalmas, parancsot másoknak osztó,
Földön porban csuszást nem ismerő;
Nemzet, melynek istene a szabadság,
Ez az égi mindenható erő.

És most mi vagy nemzetem? Hős elődök
Vihartépett pusztuló nemzete;
Kinek a mult fényéből egyebe nincs,
Mint egy vérző bús emlékezete.

Parancsolnak s te engedelmeskedel,
Hol van erőd, hogy széttörd lánczaid,
S a jobb sors és szabadság angyalával,
Töröltesd el gyászod siralmait.

Ébredj, ébredj hajdan dicső nemzetem,
Ősi hazádból esd fiad feléd,
Mutasd meg, hogy a küzdelmes ezredév
Nem törpité el Árpád nemzetét.

Csak sebzett de nem halt meg az oroszlán,
Ha talpra áll hőseinek sora,
Tud lenni mint volt rettenthetetlenül
Zsarnokok ellen istenostora.

S magyar még a magyar, s a mit elvesztett,
Van karja, lelke visszaszerzeni;
Lelánczolt és elárult szabadságát
Dicstelen haláltól megmenteni!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Jakab Ödön (1854-1931): Egy kép alá

 
Lombos erdőben öreg fánál
Hiven szerető ifju pár áll,
S hogy megmaradjon örökkétig:
Nevöket a törzsökbe vésik.
Oh bohó pár! Minek hiába’
Vésni a nevet bé a fába?
Kiszárad az majdan egészen
És törzse tüzre kerül akkor,
Vagy villám sújt rá a magasból -
S így is, úgyis por, hamu lészen.
Nincsen semmi az ég alatt,
Miben a földi halandónak
- Gonosznak úgy, miként a jónak -
Neve örökre fennmarad.
Látjátok, én ezt megtanultam
Régóta már a fájó multan.
… Volt egy barátnőm messze innen,
Ki dúsan meg volt áldva itt lenn:
Karcsu termettel, szőke hajjal,
Kék szemekkel és rózsa arczczal.
Azt hittem: tündér szép alakja
Örök életre van hivatva.
Ennek irtam nevem szivébe,
Melyről hittem, reméltem szentül,
Hogy nagy idők során keresztül
Bántatlanul őrizni fogja,
Nem mint nyomát a bujdosónak
Tengerpartok futó homokja.
- S lám, most egy sirkő jelzi nyilván,
Hogy én is csak a porba írám...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Indali Gyula (1881-1880): Egyedül

 
Oh mily sivár a lét, milyen hideg, rideg:
Ha kebled hurjait többé nem ihli meg
Szelid szerelmi tüz.
Ha nincs egy lény veled a sors izgalminál:
Ki téged s létedet, mint egy fénylő fonál,
Édesden összefüz.

Haladsz a czél felé, napot s éjt összetéssz,
S nincs egy szelidke lény: ki rád remélve néz,
s te benned bizva vár.
Ki, míg te küzködöl, érted önyörgene,
Sovárgva boldogan: a szivek istene
Hogy vinne révbe már!

Lelked’ mindig magas, nagy eszmén jártatod,
Agyad feszült ideg, minden pillantatod
Komoly küzdésre hiv
S fájón elgondolod: egykor mi jól esik
Ezer bohó dolog, ezer kis döreség,
Mit megszentelt a sziv.

Sovárgva hallgatod míg tűn’ az éj, a nap:
Özvegy dalok miként forrnak, zsibonganak
Lelkedbe’ szüntelen.
Az ihlet percze jő, hő csókját hinti rád,
És száll a dal – de mint setétbe’ nőtt virág:
Ha szép is – szintelen.

Jársz-kelsz a nők között, bájuk gyönyörre int,
S ah, nincsen egy, ki ha véletlen rád tekint:
Számodra üdv fakad.
Mint fény-bolygók között fényetlen égitest,
Suhansz, hogy árnyadata sugáraikra vesd,
S légy zordonabb magad.

Dicsőségért epedsz… elvégre fölleléd,
S ah, nincs veled, kinek úgy adhasd át felét:
Hogy szebb egész legyen.
A hirnév súlya nyom, a koszoru kisért,
S virágát szívesen adnád a tövisért,
Mit ád a szerelem.

Jólléted nőve-nő – de kedvre nem fakaszt;
Házadba’ pompa, fény – s te mégsem nézed azt
Gyönyör hü fészkeül.
Lakásod az csupán, de otthonod soha,
Nem tüzhely a tüzed – s kályhád meleg noha:
Csupán tested hevül.

És vissza-visszahúll a mult hulláma rád:
Ha olykor fölkeres a meghitt jó barát,
Kit mély szívbánat ért.
Gyötrelmit festi le, kínról beszél veled.
Ő tőled vár vigaszt – s te őt irigyeled
Az édes bánatért.

Szeretnni vágysz megint… egy-két gyöngéd alak
Perczekre megbüvöl – de elhülsz ujolag;
Csaló volt a sugár!
A mult viszfénye csak, a vágy bucsúja volt;
Az alkony átölel… érzed: szived kihalt
S nem bir szeretni már.

S időd lassan lefoly, … fejedre hullt a dér.
Megtörve szellemed, idegzeted alél,
s hogy meglep a halál:
Nem jajgat özvegyed, kis gyermeked se’ sir,
Kivisznek csöndesen – s csupán a puszta sir
Mutatja: hogy valál!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Ghazel

- Báki divanjából* -

Hogyha szó van bimbó ajkról, rózsaarczról, téged illet;
Hogyha szó van bútól sebzett fülmiléről, engem illet.
Hogyha szó van mézes ajkról, jácint fürtről, rózsa arczrul,
Jázminkeblü szivetrabló szép ciprusról, téged illet,
Hogyha szó van kis patakról, mely hömpölyg a ciprus körül,
Arczát földön hentergető szerelmesről, engem illet.
Hogyha szó van ármányhaju, büvös fürtü cselszövőrül,
Büvész szemről és kegyetlen pillantásról, téged illet,
Hogyha szó van szomjas ajkról, bomlott lélek, - betege szivről,
Búbánatnak szegletében bus betegről, engem illet.
Hogyha mondják: az üdv honát romba dönti, elpusztitja,
Az ő álnok, h ütlen csalfa tekintete, téged illet.
Hogyha Baki azt állitja: van őrült, mint Ferhed s Medsnun
Lelkétől is megfosztatott hü szerelmes, engem illet.

Törökből fordította: Erődi Béla

(* Báki a törökök legnagyobb lantos költője, élt I. Szulejman szultán idejében, meghalt 1008-ban. Divan: versgyűjteményt jelent.)

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Reviczky Gyula (1855-1889): A pénz

 
Vad czédaságtól reng a palota;
Viraszt a mámor, foly Champagne bora.
Szilajon isszák festett asszonyok.
Csók járja és a sziv sziven dobog.
Sok ittas úrfinak szemében
Elv s álom harczot vivnak épen.
Megöl az unalom! Kiált fel egy,
Üresnek látom én az életet.
S a leghalványabb és legálmosabb
(A háziúr s a lakma rendezője)
Egy kristály serleget markába kap
S rekedt hangon felordit: „Csupa dőre,
Ki másra vágyik, és nem pénz után!
Világi boldogság a pénz csupán!”

„Arany volt hajdanában is az élet
Legjobb helyére a belépti jegy,
Gyötrelmes vágyad nincsen ott, csak élved,
S mit megkivánsz, azonnal a tied,
Te csak heversz, mulatsz nincs semmi dolgod;
Használod száz inas lábát kezét,
S a csőcselék suttogja: Óh beh boldog!
Van annyi pénze, mint szemét!

Akarsz utazni? Hát siess beszállni
Kell drága öltöny? Lesz, hanem fizess.
Szeretsz tán lovagolni, kocsikázni?
Szólj és lovad, kocsid bármennyi lesz.
S ha inyedet csiklandja finom étel.
Zabálsz, mi ritka, drága mind tiéd
Szeretsz mulatni: páholyodba mégy el,
Mert pénzed annyi, mint szemét.

Mi bánt? Talán szép asszonyért esengesz?
Vagy hű barátod nincsen még neked?
Hidd el, barát is, asszony is tied lesz,
Ha aranyaidat jól csörgeted
S a taps, dicsőség, vér szomját ha érzed,
Csak ints s mindenki sorba hull eléd,
Mi kéj, hogy ezren irigyelve néznek,
Mert pénzed annyi, mint a szemét!

És ami kéj van, mámor és igézet,
Mind, mind a drága pénz találta ki.
Van mindened, ha tömérdek a pénzed,
Csak a szegényt kinozzák vágyai,
Poharamat a pénzre hajtom én fel!
Még több világosságot és zenét.
A gazdagoknál soha sincsen éjjel!
Van pénzem annyi, mint szemét!

Hej! Ronda, piszkos ágyban született meg
Az árva, bünös, aljas és bolond.
Kenyéren élnek mind a megvetettek;
A legnagyobb gyalázat itt a gond.
Erénye csak gúnyul van a szegénynek,
Piszokba’, sárba’, rongyok közt maradt
És darabokra töri szét az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

Tapsolva ordit éljent mindegyik
S zaj és kaczaj közt fölemelkedik
Most egy uracs kopottas öltözékben,
Csak arcza mondja: Jobb időket éltem!

„Hétágu korona van czimeremben;
Lelkem, mint vérem, büszke és szabad.
Boldog is tudnék lenni véghetetlen,
De látom, mit sem ér az akarat,
Az üdvösséget mosolyogni láttam,
S magamnak eljegyezi nem tudám. 
Nem járhat ő – mondá – kopott ruhában…
Világi boldogság a pénz csupán!
Szerelmét füzte hozzám egy leányka,
Meghalok érte s nem lesz hitvesem;
Az olajfák, narancserdők honába
Magammal őt ah, el nem vihetem,
Pénz hát a jelszóm; álmodám idáig
Nem kergetek már árnyakat bután,
Üdvösségemhez csak a pénz hibázik…
Világi boldogság a pénz csupán!

Gyémánt a lelkem, oh, de lent a sárban!
Nem diszitem a bolt kirakatát.
Nagyot, dicsőt akarnék, de hijában,
Az én erényem tett helyett a vágy.
Óh, jól beszéltél! Nagy a bölcsességed!
Koldus erénye rongyok közt marad.
Darabokra tör engem is az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

„Hazudtok! – szól a terem egy zugábul
Egy flszeg ember, látható, szegény -
A pompa hadd tekintse mostohául;
Rejtőzve él a boldogság, erény.
Az üdv a szivbe beirva mélyen;
Boldog csak az, ki véle született.
Az ember átka, képe van a pénzen,
A kapzsiság csinálta pénzetek’!

A gazdagot a nép hadd irigyelje,
Százezrek bámulása föl nem ér
A szivvel, ha szerény a vágya s enyhe,
Nyugalma tiszta érzelemnek él.
Ki a világ előtt fénylik, jaj annak,
Ha e kívül más gazdagsága nincs.
Üresszivüek a legkoldusabbak!
A sziv, a sziv az egyedüli kincs!”

Nagyot kaczagnak rajta széltira.
A sok között csak neki volt szive.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

 
Itt jönnek össze éjfelenként
A bús hazátlan szellemek,
s zokogva, - ködben, félhomályban, -
Kisértet-tánczot lejtenek.

A megcsalt, elhagyott leányok
Sötét, jajongó árnyai
Szoktak, - kikelve sirjaikból, -
E kút mélyére szállani.

A viztől fájdalmok megenyhül, 
Enyhülnek égő sebeik,
S kegyetlen végzetök bilincsét
Szent megadással viselik.

Mert ők feledni most se tudnak,
Szerelmök most is egyre ég,
S a hütlen férfit száraz ajkok
Reszketve most is áldja még.

Oh hajdan e kút volt tanúja,
Hogy egy nemes sziv mit tehet,
S mily áldozatra, türelemre
Képes, ha igazán szeret!

Oh hajdan e kút vize által
Boldoggá lőn két hű kebel,
Kiknek szerelmi koszorúját
A halál sem téphette el;

Kik összejönnek éjfelenként, -
Egymást általkarolva, - itt,
S meghallgatják a szellemárnyak
Keservét súlyos vádjait.

S a megcsalt, elhagyott leányok,
E bús, hazátlan szellemek,
Körülfogják a két szerelmest
S kisértet-tánczot lejtenek.

És a kietlen éjszakában
Soká zúgnak még dalaik;
És szeretőjüket keresve
Járnak, bolyongnak hajnalig.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Lauka Gusztáv (1818-1902): Erdőd

 
Negyven teljes éve, majd egy ember öltő,
Erdőd hogy utószor, régen láttalak;
Még akkor fennáltak büszke tornyaikkal,
A tölgyfák övedzte erős várfalak.
Volt a kertnek hársa, akácza, virága.
Hanyatló koromnak oh szép ifjusága!

Ismerős az utczán, ismerős a házban,
Ismerős a dombon és a völgybe lenn,
Az öreg pap a kántor nyájasan fogadtak,
Félve s elpirulva a gyermek Helen.
Most már a gyermek is unokákat ringat,
A két öreg sirján a szél lombot ingat.

A mosolygó völgyben elnyuló falucska,
Az évek során át szine változott,
Az idő sok mindent elhordott magával,
Majd ismét sok mindent, sok ujjat hozott.
S utain az élet a halált rejtő árnak,
Más virágok nőnek s más emberek járnak.

Ünnep délutánján mostan is mulatnak,
De a mi felhangzik, nem a’ régi dall,
Egy más nemzedéket lelkesít tüzével,
A bor és szerelem, és büvös ital.
S a kik most kedvtelten vigadnak, szeretnek:
Ifju bajtársai a korhadt törzseknek.

Aranyos világa ifja éveimnek,
Édesen keserü érzés vonz feléd,
A mi mindég kedves volt s marad szivemnek,
Most is van te benned olyan tárgy elég.
Mit ér ha hidegen és némán rám néznek,
S nem érzem melegét a szivnek és kéznek!

A ház ott fehérlik, a Kőrös se hagyta
Festett kapujánál el régi helyét,
Melynél éjjelenkint olykor megjelentem:
Az utczára nyiló ablak is sötét.
De a halvány leány ki e kamrát birta,
Most már benn nem alszik, hanem künn a sirba.

Oh tán még sem állok magán, ismeretlen,
Hisz e hangok a mult hivó hangjai,
Ismerőn beszélnek a mohos egyháznak,
Annyiszor hallgatott vén harangjai.
Ünnep van! Vig élet, házakban, utczákon,
Régi ismerősim ismét együtt látom.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Dalmady Győző (1836-1916): Tárogató

Megfujom a harcz tárogatót
Hallják meg a hegyi völgyi lakók:
Veszélyben a haza! Készen legyen,
A kinek vér kering ereiben.

Mulatók danája hallgasson el,
Hiuság vására most szünetelj,
Bucsúcsók még te is várj egy kicsit,
Bús rab te se zörgesd bilincseid.

Csend legyen, mélységes igazi csend,
A koldus, ki kenyér után eseng,
Eltévedt gyermek, ki sirva halad,
Megtörött szívek – mind hallgassanak!

Harsogjon széltiben a vész szava
Hallja meg jókor az egész haza,
Keltse föl az alvót álmaiból,
Meghalni ne hagyja ki haldokol.

Hallják meg a csendben a vész szavát,
Azok is, kiket a sír ki nem ád,
Közelg az ítélet szemlátomást, -
Ne várják tovább a föltámadást!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Komócsy József (1836-1894): Oh, bár könnyeidben…

Oh, bár könnyeidben lángol a fájdalom,
Sürü zokogás kél panaszos ajkadon,
Esengsz a rég eltünt álomképek után:
Még nem vagy egészen boldogtalan leány!

Van mit megsiratnod, ami fáj szivednek;
Az elmult napok még feléd integetnek,
S az a sötét felhő, mely lelkeden támad
Sürü könnyeidből – a tisztító bánat…

Bánatod ohajtom, könnyeid irigylem,
Oh mert nincs forrása a kiégett szíven
Könnyeknek, amelyek enyhülést adnának,
Örök éjje van csak a hideg halálnak!

Ne nézz rám, fordítsd el könnyező szép szemed:
Én már nem sirhatok soha többé veled;
Az én életemnek sem fénye, sem árnya,
Lelkem egy uj élet hajnalát sem várja.

A remény szikrája szivemből kialudt.
Nem tudom, nem kérdem: van-e innét kiut?
Mint a sötét vizek kavargó örvénye -
Életem úgy vész el az örök mélységbe.

Nem hat ide napfény, melynek sugarába
Felragyog a porszem, gyémánt-köddé válva;
Sohsem hallom hangját sóhajtó szellőnek,
Sohsem látom szinét aranyos felhőnek;

Örökös unalom dermesztő homálya -
A világ négy táját előttem bezárja:
Még is végtelenben, mint kárhozott lélek -
Emlék, remény nélkül vergődöm és élek!

Nem sírok a multért, a jövőt nem várom;
Lelkemet nyügözi ama szikla-járom,
Melybe Prometheuszt verték az istenek:
Mert már nem gyülölök mert már nem szeretek!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szász Gerő (1831-1904): A villám

 
Oh, látlak nyár-esti alkonyon
Lobbanni ott a láthatár felett,
S midőn az éj mindent homályba von,
Te általad föld, ég ölelkezett;
Titokzatos csend volt a völgye’ lenn,
Minden pihent egy forró nap után,
Csak fenn a bércz susogta csöndesen:
Az égiek játéka ez csupán!

És láttalak czikázni vész között,
Ostor gyanánt ütvén a felleget;
Kigyó valál, mely lángba öltözött,
s megreszketett a föld, az elemek. -
Miden futott; az ösztön élt csupán;
Vadállatot s embert egy nyíl sebez,
S csak egy  hang e rémitő tusán:
Romlás, halál, a végitélet ez!

Zúgott az ár, bömböl a zivatar,
Egy oczeán sepert a völgyeken,
S e zürben itt, mely mindent eltakar:
A szem valál, ragyogva fényesen.
Gyorsabban, mint a gondolat ha száll,
Szikrát dobál a bércz-tetőre le,
S égett legott a milljó fáklya-szál,
A százados fenyőknek erdeje.

Iromba hullt, repült le tüz-szavad,
S csókodba fullt a legmagasb torony:
Lámpást adál egy röpke percz alatt,
Fényt hintve szét a puszta romokon. - 
Parancsolál – s ellent ki mondna rá:
Menydörgve  jött az égi rendelet! -
S a jégeső enyhülve hull alá;
Nem látni már csak áldó cseppeket.

S te szállsz, repülsz, nyilalsz tovább-tovább,
Tüz-szárnyad ég, láng-nyelved kardja nyög;
S bár látom itt alant a vész nyomát,
A hol te jársz, fenn él a szent, örök.
Lépted nyomán megtisztul az, mi szenny,
Szétmorzsolod a fellegek hadáŧ;
Te általad kinyil a tiszta menny,
S mint ablakon, szemünk az égbe lát.

Fönn élni, fönn, a csillagok felett,
Hol légi fény, örök sugár ragyog,
Fájó szivünk minden panaszt feled,
S csak azt, mi szent, nyujtják az angyalok:
E szép világ követje vagy te itt,
Czikázó fény, tüzlángu villanás!
Oh, meg ne nyújtsd hosszabbra perczeid,
Hogy megvakult ember-parányt ne láss!

E föld setét; homálya elvakit,
S a gyönge szem megérzi azt nagyon:
Mint ki soká hordozza lánczait,
Semmit se lát a tiszta, szép napon…
- De néha jer: tanitsd, ki kétkedett,
Hogy szárnya van, repülni ég fele;
Látni tanits, követni tégedet,
Tökéletesb világok szelleme!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Greguss Ágost (1825-18812): A testvérek

 
Két fiu ment az ország útján,
És megehülvén, megszonjúzván,
Olykép határozának,
Hogy nekiesnek egy szép körtefának
s gyümölcsiből jóízün lakomáznak.
Menten ki is szemelnek egyset:
A mely legszélesebbre terped,
S gyümölcs is, bizonyosan,
A sürü lomb közt, számtalan.
„- Én fölmegyek, szól a nagyobb,
Mert nálad izmosabb vagyok.
Megzörgetek minden galyat,
S te gyüjtögetsz a fa alatt.
Kiálts, ha már elégeled:
Majd osztozunk testvérileg.”
Egyik tehát a fára mászik,
Lent marad, és vár, vár a másik.
Minden rázásra lehajol,
de nem talál körtét sehol.
„- Ott fönn bezzeg könnyü neked!
Teli tömöd a begyedet,
Nekem pedig az üres ágot
Ugyancsak rázod, rázod, rázod.
Már hullathatnál valamit!
Ingyen ne hagyj fáradnom itt.”
- Hisz éppen én én fáradok,
Neked meg a gyümölcs potyog,
S ha nincsen körte oda le,
Az torkosságodnak jele.
„- Te vagy a torkos!” - szól föl ez.
No ebbül mindjárt csata lesz.
Leugrik az, s ím! Öklöződnek
Mulatságúl járó-kelőknek.
Csak nézik ott, egy darabig,
A kettő hogy dulakodik;
Oszt’ valaki rájok kiált:
„- Hagyjátok el azt a vitát!
Nem hárul vád egyikre sem;
A tölgyfán körte nem terem.”
Fölnéz bután a két pimasz,
Hát látja hogy tölgyfa biz az.
Azt várták a mi lehetetlen,
S hijába törtek egymás ellen.

Az ember egymást szidja hogy gonosz;
Pedig tudatlanság mi legtöbb bajt okoz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Illyés Bálint (1835-1910): Az ősi ház

 
A föld nem egyszer rázta meg
Falát, hogy reszketett bele;
Az ég tüzes villámitól
Nem egyszer égett fedele…
Nem egyszer ült felette már
Füstölgő üszök és korom;
S a sorsüzött szegény család
Kesergve sirva a romon…
A vész felette  most is ott czikkáz; -
De áll ma is, - áll ég – az ősi ház! -

Kik érczalapját megveték,
Rég porlanak a daliák;
Csak a kéz látszik a falon,
Mellyel nevöket fölirák;
S egy-egy sötétlő árnyalak,
Az éj csöndén, mely ujra kél,
S a mult idők tusáiról
Tündérmesét csodát regél. -
De bár felettök ezredév tanyáz:
Áll még ma is – áll még –, az ősi ház! -

Mogorván néznek vissza ránk
Mohostetőn a századok…
Az épitők hosszú nyomán,
Oh mennyi vér a könyü ragyog!
Minden kicsiny homok-szemért
Egy-egy bajnok vérzett el itt;
S a lányka rája sirta el
Szemének drága gyöngyeit.
… Ódon falán hull, hull a régi máz;
De áll ma is – áll még –, az ősi ház!

S az ó küszöb amiről beszél…
Fölötte is véres nyomok!
Megannyi jel, mit bélyegül
Reá a vén idő nyomott.
És szólnak a sötét betük:
… Folyt egyre folyt a küzdelem…
Helyét nem adta egy se fel;
Elhulltak rajta ezeren…
S jött egyre, jött a tüzhelyt védni más;
És áll ma is – áll még –, az ősi ház!

Volt, volt idő, hogy a család
Egymásra forrt, egymásra kelt,
És idegen döntötte el
Az átkos – a családi – pert.
S a testvérgyilkolás nyomán,
Az ősi ház kifosztva lett.
Falát a tüske verte fel,
Szél hordta el a fedelet…
Lakója rém… ijesztő síri váz…
De áll ma is – áll még –, az ősi ház!

A sarjadó uj nemzedék
Felrakta ismét a fedélt,
S a népesülő ház alá
A fecske ujra visszatért…
Remény-madár!… ború után
Derüs jövendőt csicsereg…
De a vihar megrázza künn,
Az érczfalon – a fedelet…
Felette a, ismét villám czikáz!
De áll azért – áll még –, az ősi ház!

Miénk e ház, mi otthonunk,
Mi édes drága szent hazánk!…
Épitsük ezt tovább, - ha bár
Süvöltve zúg a vész reánk!
S ha szent küszöbjét védni kell,
Egy test gyanánt álljunk meg itt!
S nem lesz erő, nem lesz vihar,
Mely szerte szórja köveit…
… Minden kövén bár száz halál tusáz:
De állni fog – hazánk – az ősi ház!!


Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Thaly Kálmán (1839-1909): Ali Arszlán

- Ballada a török világból. -

Ali Arszlán ben Sziliktár
Szólnok bégje, Tisza knéze,
Mohametnek igaz híve, -
Szerelemnek hü vitéze.

S szőke Zayda, hogy hallotta:
Egri bérczen, egri várban
Aranyozott fris palota
Csillog-villog napsugárban…

Vároldalban tündérkertnek
Vizesése, hüs lugassa.
Dobó István szép lyányának
Ott dalol vitéz Balassa…

Mond szerelme órájában
Csábos csók közt szőke Zayda:
„Egri várnak palotája -
Mért nem félhold fénylik rajta?

Én szerelmem, Ali Arszlán
Ifju, bátor ben Sziliktár,
Oh, ha ott  ölelhetnélek…
Egervár: szerelemoltár!

Tündérkertben Dobó-lánynak
Mit dalol gyaur Balassa?!
Jobb, hogy ott, válladra dőlve,
Dalaid Zaydád hallgassa.”

És szerelem órájában
Ali Arszlán ben Sziliktár
Megesküdt nagy Mohametre,
Hogy övé lesz szép Egervár.

- Háromszáz dzsidás lovaggal,
Válogatott szine néppel
Csak megindúl Eger-látni
Szólnoki bég, csöndes éjjel.

Csöndes éjjel, félhomályban,
Félhomályban, nagy vigyázva,
- Jó kalahúz jár előttök -
Érkezének egri tájra.

Fölvonúlnak halkkal-halkkal
Egy nagy hegyre, nem is távol,
Béállanak erdőszélbe
Piros hajnal hasadtával.

S mikoron a fölkelő nap
Rásütött az egri várra:
Hogy tündöklött büszke fényben
Dobó István palotája!…

Nagy tömérdek kőfalak közt
Karcsu tornyok, szikla-bástyák,
Párkányzat csipkéin át az
Ágyúk torkukat kitátják.

Mellvéd mellől megcsillámlik
Olykoron az örök vérte…
Ali Arszlán ben Sziliktár
Csak tűnődött a mint nézte.

S a háromszáz jó lovassal
Beljebb hátrált az erdőbe;
Másik éjjel visszatére
Zagyvaparti sík mezőre.

Magában az úton mormog:
„Büszke vár, megvíhatatlan...
De egy csókot megérdemlek
Mielőtt mint hős meghaltam!”

„Szép Zaydám, én hő szerelmem,
Csak egy csókért jöttem vissza;
Ne sajnálj ha Eger alatt
Forró vérem föld elissza!”

S magát azzal vigasztalja
A míg léesíti kardját:
Fent a húrik szép honában
Újra bírni fogja Zaydát!

És azzal száll vissza ismét,
S véle száguld sürü dandár.
Komoran tart fel Egernek,
Ali Arszlán ben Sziliktár.

Oldalán kard meg nem csörren,
Turbánján toll meg nem lebben;
Sohse ment még Ali Arszlán
Szomorúbban – szörnyüebben.

Mohametnek igaz híve,
Szerelemnek hü vitéze:
Ha megesküdt megkisérli,
Megkisérli – meghal érte...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

ifj. Ábrányi Kornél (1849--1913): A halál

 
(Impromptu egy halálos ágy mellett.)

Nem félek tőled. Láttam kard hegyén,
Pisztoly csövében, láttam beteg ágyon
Vigyorgó rémes sárga arczodat!
Nem félek tőled, ámde borzadok,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Nem önmagától múlik el az élet,
Hanem te általad nyomoru – gyilkos!
Scénád a kegytelenség circusi
Komédiája! Büz, utálat, undor!
Mert szép az elmulás, s kibékitő;
Fáradság, búnak édes balzsama:
De nem a pusztulás, de nem a rablás,
Mely harcz után kifosztja áldozatját,
Kiszivja testiből az öntudat
Nektárját, a szeretet égi mézét,
S a testet félre dobja, mint dögöt.

Egész világ halálra van itélve!
Ki dönti el, hogy vajon gyáva-e,
Ki e halálra szóló siralomház
Rabságát, s lánczát únja hordani?
S sem hogy bevárja míg hóhér gyanánt
Hátulról támadod meg, s hogy magát
Ne is védhesse, bekötöd szemét,

Megkötöd a kezet, s akaratát
(A tehetetlent) megkorbácsolod:
Hanem elvégzi mikor ő akarja
A rádruházott buta számadást,
És rád kiált miként szolgára: jer!
Nem vára be, hogy mint úr te parancsolj,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Oh! mért hogy a természet oly kegyes
Minden virághoz, melynek légies
Táplálkozása virulás után
Harcz nélkül hódol néma hervadásnak,
És a halálban életet találva,
Anyjának a földnek testvére lesz.
És mért az ember sorsa oly kegyetlen,
Hogy gyilkos által kell meghalnia,
S az elhaló test, (lelkünk édes anyja)
Ön gyermekének mostohája lesz!

Mért nincs a testnek szellemi halála,
Mint a szellemnek testi léte van!
Hogy elmosódnék, mint leáldozó nap,
Felejtett emlék, eltünt gondolat;
Szeretve sorsát, mit ki nem kerülhet,
S mit nem szerethet, kikerülve azt?… -

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Váradi Antal (1854-1923): Corona Christi (Budapest, febr. 28.)

 
Bolyongva csöndes éjszakákon
A külváros sikátorán,
Hol egy elalvó lámpa vet csak
Csekély, halvány sugárt reám;

Benézek olykor egy tört táblán
A nyomor kis kunyhóiba,
Hová magasból is sodor le
Egy-egy lelket a bün s hiba,

S elnézem pisla mécses mellett
A vérgyürüs bús szemeket,
A mik virrasztnak sirva, éhez,
Fázva az öltések felett…

A kis szugolyban egy poronty sír.
Hideg van, fölébredt szegény.
Kis rongyait magára húzza
S szepeg forgácsos szögletén.

A padlaton, buta mámorban
Alszik hörögve az apa.
Valamit tart ölelve, - üres
Palaczk… mellette tört kapa…

Az asztal sarkán, kék kendőben
Elrakogatva gondosan
Utolsó tárjuk – kis kenyérhaj
Megégett maradéka van.

S az anya ölt… varr, foldoz és fejt…
Félszemmel férjén, gyermekén -
Másikkal a sötét jövőben
S ujjába vérig szúr szegény!

… S ha sápadt homlokára nézek,
Ugy tetszik, mintha affölött
Egy koronát látnék ragyogni
Vércseppek- és dicsfény között,

Becsesb ez a királyokénál,
Pedig egyenrangú elö:
Születés adta – ezt is –, azt is,
S közös végük a síri rög…

De míg az a királyi főkön
Elolvad, mint a napsugár, -
Emez a sápadt arcz fölött, a
Halálban is ragyogva jár!

Amaz aranyból vert tövis csak -
S a síron innen van hona:
Ez a síron túl kezd ragyogni,
És neve: tövis korona!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szabó Endre (1849-1924): Dal a „falusi libáról”

 
Ti nagy városnak czifra hölgyei
A „falusi libát” lenézitek,
S róluk beszélve fintor ajkatok
Ügyetlenségről meg miről sipeg…
Ti nagy városnak czifra hölgyei
Haragszom rátok én ezért nagyon,
Hiába is minden rágalmatok,
A „falusi libát” én nem hagyom.

Igaz, bánthatja gőgös szivetek
Hogy a „libácska” oly kedves, derék,
S hogy piros, ép arcza nem tűri meg
A patikusnak loccsát, puderét…
Hogy fényes szeme szüz sugáriban
Ártatlan jókedv, szendeség ragyog,
S hogy – szó a szó – de a „libácska” még
Ügyességben is túl tesz rajtatok.

Bársony a ruha, melyet délfelé
A szobaleány reátok galyabit;
Maga rendezi a „libácska” el
Kárton ruhája pajkos fodrait,
De az a kárton milyen kecsesen
Takarja el a karcsu termetet!
Pánczél-derék, gyapot-gúzs, szőr-csutak -
Gondol is a „libácska” véletek!

Ti nagy városnak czifra hölgyei
Lenézitek a „falusi libát”,
Mert ő csak egyszerű magyar leány,
Ti meg feszes németek, francziák…
Csinált virág vagytok, illattalan…
Mit a mester-inas tünődve les…
A falusi lány viruló virág,
Honszerelemtől bájos, kellemes.

- S ti nagy városnak czifra hölgyei,
Tudjátok-e, mi az a szerelem?
„Megszökni egy hadnaggyal pár napra…”
Ezt felelnétek, szinte képzelem.
A falusi leányhoz menjetek,
A szerelemre ő majd megtanit,
Csudáljátok meg szive lánghevét,
Piruló arczát, titkolt sóhajit.

Milyen hű ő a sirig, s túl azon!
Óh én tudom… bizvást beszélhetek;
Nem egy, se két falusi szép leány
Szeretett a bomlásig engemet.
Igaz ugyan: mindnyájok elhagyott,
Hanem ez az egy-pár kivétel ám,
És azt mondják, hogy örök-hű marad
Mind, mind a többi falusi leány - - - 

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.