Hegedűs István (1848-1925): Egy hölgynek

 
Elérted azt most, mi elérhetetlen,
Most érted azt is, a mi érthetetlen,
Tudatra ébred most szivedbe minden,
A mit a létel titka költ a szivben:

Egy néma vágy, mely mindig azt beszéli,
Mily édes volna itt örökké élni,
Egy álom, mely lepelt föd a valóra,
S a lelket ringatón ölére vonja

Egy érzelem, mely sejteti te veled,
Hogy nem bolyongás, szent czél itt az élet,
Egy sejtelem, mely messzi röptü szárnnyal
Egyszerre mult – jelen –, s jövőbe szárnyal;

Egy gondolat, mely megtanit te téged
A nagy titokra, hogy mi ez az élet:
Egy perc, mely mindig végtelenbe nyúlik,
Öröklét, mely a percben mindig múlik.

Mit rejt magában az éj méla csöndje,
Midőn száll a vágy néma szárnyú röpte,
S a perc oly édesen repül a szárnyon,
Hogy kéje mondja, hogy való nem álom;

Midőn lehull az éjnek fénylő szárnya,
Mint alvó gyermekére, a világra,
S az ajk elhallgat nehogy megzavarja
Az álmot,melyet sző a szivnyugalma;

S mit rejt magába kelyhe a virágnak,
Ha rá a hajnal fény sugári szállnak
S fejét feléjök némán fölemelve
Oly édes illatot lehel ki kelyhe;

Mit mond oly szépen a madár dalában,
S mit hallgat el ő örök hallgatásban,
S a természet mit tart örökre rejtve,
Mi szól, mi él csak néma érzelembe;

Egy szál, mely a sast csendes nyugalomra
Magasból is fészkéhez visszavonja,
Egy vágy, lehelet, illat, dal, szó, minden,
Mi tartja lételünk örök bilincsen:

Te mind átérzed mostan ezt szivedben,
Midőn elvész egy édes sejtelemben,
Mely szent titokkal zárja szivedet be,
Mit annak csöndje tart elzárva-, rejtve.

Legyen a perc örökre édes emlék,
Mint a kehely egy harmatcsöppet rejt még
Ha jön az alkony, mert a hajnal óta 
A hervadástól életét megóvta!

Ne kérdd, ne tudd, hogy mily rövid e lét itt,
Ha tudod, álmod akkor éri végit:
Hiszen a perc csak addig örök édes,
Mig nem érzed, mint múlik, semmivé lesz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.