2021. okt. 30.

Fazekas Mihály (1766-1828): Nyári esti dal

 


 

Halkkal ingó lanyha pára!

Szálldogáló harmatok!

Kis furulyám lágy szavára

Tiszta hangot adjatok,

Lengd be véle gyenge szellet

Sik mezőnk határait,

A juhász a nyája mellett

Hadd  fülelje sorjait.

 

Míg az este biborozza

A lement nap hajnalát,

Míg az éj becsillagozza

Szétteriti fátyolát,

Addig a menny földre hinti

Balzsamának harmatit,

S új erővel áldva inti

Új örömre állatit.

 

A mocsáros nép kuruttyol,

Prüttsög a sok kis bogár,

Récze hápog, fürj palattyol,

Hangicsál egy kis madár,

Jó napunkat felcserélő

Édes esti nyugalom!

Téged áld e tenger élő,

Téged áld e kis dalom.

 

Harmatoddal részegülve

A virágos tarka rét.

Himje nővel egyesülve

Néked ontja fűszerét:

A nap éles fénye sulyján

Minthogy untig szenvedett,

A kaszás a szűre ujján

Alva tisztel tégedet.

 

Oh dalolj rá csendes este

Nyugtató leheletet,

Hogy törődött vére teste

Újra nyerjen életet;

Szállj le rám is sátorozva

Szemderitő nyugalom,

Közbe-közbe szunnyadozva

Csendesedj le kis dalom.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 29. sz. 1904. júl. 17.

Szentessy Gyula (1870-1905): Prometheus

 


Lángot raboltam gőgös istenektől,

Öröktől égő, isteni tüzet;

Lobogó fénye felcsap az egekre

És elvakitja sápadt fényüket.

Lángot raboltam, - bennem ég örökké,

Hiába sujttok irigy istenek,

A mulandóság gyáva keselyüi

Hiába tépik, marják testemet.

 

Hiába élek zord, magános sziklán,

Hatalmatok kicsinyes és kevés,

Amit rám mérhet tehetetlen dühhel

A megrabolt ég, - múló szenvedés.

De ég a láng! Öröktől fogva égett,

Örökkön él az, ami isteni,

Mi tőletek fogantatott e földre,

Ti sem birjátok azt elveszteni!

 

Oh, ez leszen a sorsuk mindazoknak,

Akik szivükben lángot hordanak;

Lelánczoljátok irigy dühötökben,

Hogy sulya alatt roskadozzanak

S amig ez árva, kétkedő világra

Ők árasztják a hajnalfényt, derüt,

A testüket öröktől fogva marják

A keselyük, az éhes keselyük…

 

Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 25. sz. 1904. jún. 19.

 

Kempelen Farkas báró (1734-1804): Menned kell

 


Menned kell messze, messze innen,

És engem itt hagysz egyedül,

Hogy álmodozzam egymagamban

A vesztett üdvösség felül…

 

Majd hogyha már te nem leszel honn

És én hozzátok elmegyek,

Az asztalnál egy hely üres lesz

Én mellettem a te helyed,

 

Tudom, hogy minden ajtónyilás

Szivembe hajtja majd a vért,

És várlak oktalan reménnyel:

Tán megjött már? tán visszatért?...

 

Aztán kimegyek  majd a kertbe,

Hol együtt jártunk annyiszor,

S az érted titkon hulló könnyet

Fölissza majd az úti port…

 

Menj hát! – és hogyha visszanézve

Egy árnyat látsz magad megett,

Tudd meg, az én bús lelkem az, mely

Mindig, örökre hűn követ.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 24. sz. 1904. jún. 12.

Kempelen Farkas (1734-1804): Mindenik rózsának…

 


Mindenik rózsának sorsa – elhervadni

Örökké viruló arczod sem lehet;

De az én szivemben igy marad bevésve

Kis mosolygó ajkad, két nagy éj szemed.

 

Évek sora tüntén, éltünk alkonyán is,

Ébenhajad ha ezüst dér lepi el,

S egymásra borulva visszaálmodozzuk

Az elmult világot tündérkertivel, -

 

Az én ajakamról egy sóhaj se lebben

A multért, amely örökre elveszett;

Hiszen örökifjan őrizem szivemben

Kis mosolygó ajkad, két nagy éj szemed.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 4. évf. 23. sz. 1904. jún. 5.