Tinódi Sebestyén vagy, mint helyenként maga nevezi magát, Lantos Sebestyén deák, Sebők deák, a XVI. századnak sok tekintetben legnevezetesb dalnoka, nemes* (* Mint azt Nádasdi Tamás nádornak 1559. május 31. Kassa városa tanácsához írt levele bizonyítja a m. akad. Gyűjteményeiben.), de elszegényedett szüléktől származott, kik nevöket családi birtokuktól, Fejér vármegye Tinód nevű népes pusztájától, vették.* (* Ott élődött e család nagy szegénységben a legújabb időkig, midőn utolsó maradéka Tinódi István 1854. februárban meghalt. (Sallay Imre tudósítása.) – Szegedi János (Rubricae Juris Vng. II. (Tyrn. 1734.) a 116. lapon elismeri, hogy Tinódi nyelve dunántúli eredetre mutat, mindazonáltal hozzá veti: „Ex quibus tamen regni partibus ortum duxerit, non satis liquet. Narrat in Comitatu Abaújváriensi, ad Szikszoviam certas possessiones habuisse.” Én e helyre nem emlékezem). Ifjúságáról, első képeztetéséről semmit sem tudunk, de hogy legalábbis gymnásiumi oktatást vett, nem csak Török Bálint mellett viselt deákságot (titkársága), de munkái is mutatják. Először Siget várában találkozunk vele, csakugyan Török udvarában; ennek Szulimán fogságába jutása a Törökné halála után vándorbottal s lantjával bejárva a hazát, majd Verbőci Imre tolnai főispán pártfogása alatt Daruvárt (1543), majd N.-Szombatban, még Erdélyben is (név szerint Bonyhán, Küküllőben) Bethlen Farkasnál találjuk, míg végre 1549. Kassán állapodék meg, hol öt évig, szoros körülmények s gyakor betegeskedés közt is szorgalmatosan folytatta az irogatást. Meggyűlvén ekép munkái,m miután az idétt Magyarországon nyomda nem volt, azok kiadása végett, de kétségkivül az erdélyi legújabb eseményeknek helyszínen megírhatása végett is, 1553-ban Kolosvárra költözött, hol egyéb kisebb munkáin kívül „Erdélyi históriáját”, versben mint a többit, megírván, ezt némely más dolgozataival s ön-szerzette dallamaikkal együtt „Cronica” cimmel két „könyvben” közre bocsátotta Hoffgrefnél, 1554. 4-r., s Ferdinánd királynak ajánlotta, ki már elébb hallván „Egörvára” hirét, ezt Zsámboki által deákra fordíttatta volt* (* L. Denis: Wiens Buchdruckergeschicht. Wien, 1782. az 562, 3, 11.), s neki most jutalmul ötven forintot (azon időben tizenkét s fél jobbágytelek árát) fizettetett ki a pozsonyi kamarával, ennek ajánlatára.* (* L. Döbrenteit a Régi Magyar Nyelvemlékek II. köt. (Buda, 1840.) 395. lapon, ki Podhradczky után a kamarai jegyzőkönyvekből e helyet közli: ’1554 Sebastiano Literato de Thynod, compositori hungaricarum cantionum, dati sunt ex consilia camere posoniensis et voluntate Regie Mattis fl. 50.”) Ez évben megszűnnek Tinódi munkásságának bizonyos jelei. Annyi áll, hogy ő, munkái kijövetele után Erdélyt elhagyván, s az akkor nádorrá választott Nádasdi Tamás szolgálatába lépvén, élte alkonyát ezen párátfogójánál töltötte, kinél sanyarú, de feddhetlen életét pár év múlva be is fejezte. Halála idejét nem tudjuk, de ha Jankowich nem téved, midőn Tinódinak egy „Sziget ostromát” tulajdonít, mely 1577-ben jelent volna meg: úgy az nem lehet más, mint vagy az 1530-ki, melyben a várat elébbi ura Török Bálint védelmezte Ferdinánd vezérei ellen – s akkor ez volna Tinódi legrégibb munkája, - vagy, mi hihetőbb, az 1556-ki, mikor Nádasdi mentette meg a Szigetben vezénylő Horvát Márkot, babolcsai digressiója által, a török túlerőtől (Zsámboki elbeszélése ez ostromról csakugyan ily verses históriára mutat, mint forrásra): s ez esetben Tinód halála 1556 és 1559 közé esnék. T. i. az utóbbi év májusában özvegye már egy Pozsgay György nevű nemesnél volt ismét férjnél, s Kassán űzött kereskedésében a városi tanácstól háborgattatván, Nádasdi Tamás által azon tanácsnak ajánltatott „amaz érdemeknél fogva is,melyeket a boldogult Tinódi élte végeig körülötte (a nádor körül) tett”.* (* „Dominationes Vestras rogamus diligentissime – írja Nádasdi az említett levélben – velint tam nostri caussa, quam etiam intuitu fidelium servitiorum prioris domini et mariti sui, quae nobis ad ultimum vitae suae spiritum exhibuit et impendit, liberam exercendi quaestus facultatem permittere” (Tinódi özvegyének t. i.). Tinódi gyermekei közül az egy Sándornak maradt fenn emlékezete, ki Békesi Gáspár szolgálatában állván, ez által 1575-ben Antalfi Imrével Konstantinápolyba küldetett követül, hogy Amurátot Bátori István ellen ura részére megnyere. De a szultán kiadván a követeket Bátorinak, fejök vétetett. S ezzel a Tinódi név rövid kelet után ismét kitöröltetett évkönyveinkből. – Lantos Sebestyénünk fennmaradt munkái tárgyak szerint osztályozva következők: Történeti költemények: 1) Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról, 1541. Külön kiadása Monyorókerék 1592. 2) Príni Péternek, Mailáth Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról, 1542. 3) Verbőci Imrének Kaszon hadával kozári mezőn viadalja, 1543. 4) Az szalkai mezőn való viadalról, 1544. 5) Szulimán császár Kazul basával viadaljáról, 1546. 6) Varkucs Tamás idejébe lött csaták Egörből, 1548. 7) Szitnya, Léva, Csábrág és Murány váraknak megvevése, két részben, 1549. 8) Kapitány György bajviadalja, 1550. 9) Károl császár hada Saxóniába, ott kurfirstnak megfogása (a magyarok részvéte a smalkaldi háborúban), 1550. 10) Zsigmond király és császárnak krónikája 1552. 11) Szegedi veszedelem, 1552. 12) Az vég Temesvárban Losonci Istvánnak haláláról, 1552. 13) Egervár viadaljáról való ének, négy részben, 1553. 14) Egri históriának summája, 1553. 15) Enyingi Terek János vitézsége, 1553. 16) Budai Ali basa históriája, 1553. 17) Ördög Mátyás veszödelme, 1553. 18) Erdélyi história, öt részben. 1553. – Bibliai költemények: 1) Judit asszony históriája, 1540 előtt. 2) Dávid király mint az nagy Góliáttal megívt, 1549. – Tan- és fedd énekek: 1) Sokféle részögösről, 1548. 2) Az udvarbírákról és kulcsárokról. 3) Hadnagyoknak tanuság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni.* (* Ennek egy egykorú kézirati példánya, hangjegyekkel együtt, a pécsi püspöki könyvtárban őriztetik. Szarkady István szerint az Tinódi saját keze volna, mit neki a kézirat levélalakja látszik bizonyítani, mely Kapy Györgynek (János kir. hívének) van címezve (l. Új M. Muz. 1859. I. köt. 178. l.). Teslér László szerint, ki a költeményt e kéziratból a Tudom. :Gyűjteményben (1817. X. köt. 76-8. ll.) kiadta, Sennyei Istvánt mondja küldőnek, hozzá tevén: „Hihető hogy Sennyei a szerző, vagy egy némely Sebestyén… (nem lehet olvasni).” A Lápisfalvi Segneiek közt találunk ez időben egy Istvánt is, egy Sebestyént is (Nagy Iván: Magyarország Családai, X. küöt. Pest, 1863. 126. l.) Teslér mégis tévedt: a szerző a mi költőnk.) – Elveszett munkái közt volt egy török-császárkrónika, s mint látszik az 1556-i Sziget ostroma is. – A feljebb elősoroltak, a Zsigmond-krónikán kívül, mind a szerző említett saját gyűjteményében, melyet közönségesen nagy-krónikának nevezünk, jelentek meg, azon kívül húsz évvel utóbb, vagyis 1574-ben Heltai énekgyűjteményében ily renddel: Zsigmond-krónika, Erdélyi história, Losonci halála, Szegedi veszedelem, Ali basa, Ördög Mátyás veszedelme, és Eger (a nagyobbik); végre Dávid és Góliát Bornemissza gyűjteményében.* (* Az egész életrajz okadatolása végett l. „A Magyar Történeti Költészet Zrínyi előtt” című munkám (Bécs, 1850.) 13-22. lapjait,melynek egyébiránt Tinódit illető szakaszai Nádasdi idézett levele által, a szerint mint itt tárgyaltam, módosultak.) Tinódi nem csak a legtermékenyebb volt XVI. századbeli dalnokaink között, hanem int rímes krónikák írója a legfontosabb is, mert nagyobb részt egykorú dolgokat oly gondos hűséggel tárgyalt, hogy kora történeteire egyik legtekintélyesebb kútfő, mit az egykorúak közől Forgách, Zsámboki, Schesaeus, Istvánfi stb., az újak közől Katona és Budai Ferenc,krónikái bő használása által tettleg elismertek: emezek ugyan nyíltan, amazok hallgatag, de annál szorosban követve őtet. S bár verseinek csak alig van helyenként is némi költői becsök: mégis Tinódi természete teljességgel költői volt, csakhogy az ő költői lelkülete nem a szavakat választotta anyagúl, - kora azon ál nézetét osztva a költészetről, hogy ennek lényege kizárólag a versben van, s hogy a történeti éneknek mindenek felett történetileg hűnek és valónak kell lennie. Ennélfogva az ő poesisa, egész gazdagságával, a szavak helyett zenehangokban ömledezett, s a bú ezen olvadékony, epedő s mélyen megható dallamainak* , melyekkel a történetek száraz elbeszéléseit élő szóval adta elő, köszönhette Tinódi országos hírét, s ezek által érdemli, hogy őt mint az utolsó magyar dalnokot, t. i. ki saját énekeit saját dalmódjai szerint énekelgette, becsben és jó emlékezetben tartsunk. (* Huszonhat dallama maradt fenn Tinódinak, munkái öszves kiadásában a Heltai Cancionáléjában. Első emlékezett rólok tudományosan Mátray Gábor egy akadémiai előadásában (M. Akad. Értesítő, 1852. 227. l. és Új Magyar Muzeum, 1853. II. 29. l.), sőt adott elő közőlök néhányat aeolikonán is s vágyat gerjesztett minden hallgatóiban. Tinódi valamennyi dallamait a zene mai helyesírása szerint leírva bírhatni! (Azóta ez óhajtás teljesíttetett; az akadémia azokat kiadta e munkában: Történeti,Bibliai és Gúnyros Magyar Énekek Dallamai a XVI. századból, megfejtve közli Mátray Gábor. Pest, 1859. 4-r.). De nem különben jelleme iránt is tartozunk tisztelettel: mert becsületes hazafi volt, ki a legvadabb pártosság korában minden pártokon felül tudott állni, ki szegénysége által sem alacsonyítva le, nem hízelkedett senkinek, sőt a főurak féktelenségét, önző eltompultságát, viszálkodó felekezetességét egyszernél többször hathatósan megrótta, a haza veszélyeztetett jövőjét szemök elé állította, s az általok sanyargatott népet, ahol lehet, oltalma alá vette. Protestáns létére e köz türelmetlenség korában is elégiai nyugodt kedélye nem engedé magát vallási türelmetlenségre ragadtatni. Szóval, mindenképpen talpig derék ember volt.
Forrás: Toldy Ferenc: Magyar költők élete I. kötet. Pest. Kiadja Ráth Mór 1870.
