A fáradt csöndre ráborul az alkony,
hegyek merednek be az ablakon.
Dunántúl ez már… Ott túlsó parton
zsibong a Város (fény a falakon),
kínálja magát lázas hirveréssel.
A János-hegy kúpjára odafönt
nesztelen-halkan rásurran az éjjel,
s álmatagon takarja be a csönd.
Alig virraszt még egy-két lélek, ébren
hallgatva a hópelyhek szent szavát
s Isten rajtunkfeledt szemetükrében
keresve elvesztett gyermek-magát.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Mezőkön, átkos útvesztőkön át,
falak közt, édes vérem, mit csinálsz?
Azt sem tudom, hogy hol vagy… Hangodat?
mégis elhozza ez az alkonyat.
Talán te is azt a felhőt lesed,
amely az égen árván ténfereg,
s estére megleled a csillagot,
mely néked, nékünk egyként fölragyog.
Ott vagyok, érzed? Megfogom kezed,
szemed most szelíd fénnyel rám nevet,
s ha akarom, tán őszült homlokod
alatt hű gyermekszemed mosolyog.
Nem választhat el élet és halál.
Lassúdó szívem mindig visszavár;
mindegy, hogy hol van árva otthonunk, -
vagy itt, vagy ott, de még találkozunk…
az esti szellő csöndesen piheg,
lilába hullnak a friss-zöld színek,
az egész világ némán szendereg –
s közös csillagunk biztatón remeg.
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
