S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Túl a lelkeken…

Dobogó rohanás, lármás átok,
kürtök zaj-szava, kundok-bándok,
vastestről leszikkadt acélpántok,
jaj, jaj, jaj

Verthajú gyermek anyjához kúszik,
- nem olvasott még egyfolytán huszig, -
bambán búj feje a melle-húsig, -
jaj, jaj, jaj.

Csengés-árapály, villamás, ágyúk,
falak romjában vetetlen ágyuk,
csókok bomlanak porlik a vágyuk, -
jaj, jaj, jaj.

Életem tört szive: dúlt, mult öröm;
tévedt, tépett testem tűzbe töröm;
alázat gyermekem: - jaj, - a tőröm -
jaj, jaj, jaj.
    
Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 46. sz. 1916. dec. 10.

Somlyó Zoltán (1882-1937) versei – „Végzetes verssorok”

  

    Az átkozott költő északra indulva végzetes verssorokat ír a halál árnyékában. Mintha rébuszt rejtenének e szavak, Somlyó Zoltán köteteinek egymás mellé nőtt címei, mintha valami sejtelmes, borongós fátumszerűséggel akarná a költő érdekessé tenni a maga írásait. Pedig nem így van. A címek – köteteinek súlyos jelzői s épp annyira meghatározói, mint ahogy e kis írásnak, azokból összevont első mondata élénken karakterizálja Somlyó poézisét. Könny pereg végig betűin, bús jajok szállnak a sorok között, talán bánattentával írta, sóhajaival szárította verseit az átkozott poéta.

„Nyolcvankettő juniusban Drávaparton. Domborun,
Hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul”

    Keresetlen, nagyon egyszerű szavak, de mennyi báj, mennyi muzsika van ebben a két sorban, régi és elvitázhatatlanul magyar versekre emlékeztető két sorban. Verse, melyből ezt citáltam – külön címe egyik versének sincsen a Végzetes verssorok című gyűjteményeben – rövid curriculu vitae. De milyen szomorú élettörténet. A szinte színehagyott szavak, itt még kedvesek és drágák, miket mi is érzünk, de későbbi ciklusaiban már gyakran belénk sajognak. „Anizia!” kezdetű verse, mint értékes gyémánt csillog ki társai közül s ragyogásának fényében eltűnnek a többiek.

„Anizia! Szolgád leszek s felejtelek,
ez jó neked.

Ha látogatód érkezik s szomjas reád:
hozok tehát.

Remegni fog kezemben a kis szerviett,
amely tied.

Még kesztyüvel, véletlen sem érintelek,
most már minek!

Benézek majd (s így minden csókodat tudom)
a kulcslukon -

Nem mondom azt, hogy össze nem szorul kezem…
… zsebreteszem.

Te gyönyörü!  De, aki szolga, szolga az!
S a dolga az.

Hogy kivasalva jól legyen szivén a frakk,
ó, ennyi csak.

Leszek, - mind első csók előtt – alázatos -
… gyalázatos!…

    Mennyi tűz, láz van e poémában, mennyi mákonyt érzünk ritmusában, - de aztán hallga, ehhez hasonlót csak egyet kapunk, az Ajánlás-t, melynek minden sora egy-egy becses ékszer, gyönyörű hasonlat, mik azért íródtak, hogy szívünkhöz jussanak s enyhítsék a fájó bánatot.
    Aztán „a végzetesség összeropogtatja szívünk”, mert fáradt lesz a költő hangja, halkulni kezdenek lantja húrjai. Belebágyad az éneklésbe és csöndesen mesélget, elmond pár szép képet, pár hangulatot s ha sípjába is fú még néhány akkordot, de lágyabb lesz hangja, mint az ősi szél, a bús szirén szomorú sivítása. A „Végzetes verssorok”-ban csalhatatlanul régebbi verseit adja, a stílusukon erősen érzik. Az idők rohanó vágtatása elsiklott mellettük, de Somlyó mellett, meg kell állani, figyelni kell szavát, mert a kacér asszony, ha pillanatra csöndesebb is lesz, de újra felcicomázza magát s paradicsomtollát sohasem felejti.

S. (SÜTŐ) NAGY LÁSZLÓ

Forrás: Erdélyi Szemle II. évf. 48. sz. 1916. dec. 24.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Az élet célja

- Az élet célja menni, menni,
rózsás kerteken, mezőkön által,
ajkunkon szerelmek szent szűz dalával
s valahol messzi megpihenni…

- Valahol messze, színek, sugarak közt,
Hesperidák arany kertjében élni,
a boldogság dús pompáját megérni
s kacagós arccal köszöntni az őszt…

- És mindig, mindig, csókot csókra várni,
és csókot zárni asszonyi ajkára,
aki a vágyunk s bús szavunk imája
és mindennap ujra, hittel, akarón,
várni áldott nászunk uj lakodalmára.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 27. sz. 1916. júl. 9.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Csalóka-játék

 
Udvaron messzi, vak éjsetétben,
udvaron messzi, ott lakom.
Vak éjsetétben: nappal is börtön
és por lepi törött ablakom.

Kivénhedett, tar gesztenyefának
árnyéka néha felkeres
és együtt talál ránk új vendégünk,
egy ványadt képü ószeres.

Gesztenyefának ága koopott már,
s roskad a törzse, mint két vállam,
ezért öröm, hogyha az élet:
az ószeres bekopog nálam.

Egy gyertyalángot, lassan égőt,
teszünk az asztal közepére…
Csitt, csalóka játék… és úgy hallgatjuk:
csöndesen hull, hull a szívem vére.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 27. sz. 1916. júl. 9.

S. Nagy László (1894-1978): Óda az egyörök igaz asszonyhoz

 
Napsugárcsóktól aranyszín tükrén a kerti tónak,
gyönyörü nyári délutáni órán ring-reng a csónak,
s mint reng a csónak:
ide-oda játszik, szép lágyan hullámzik
puhaágyának pehelyölében: asszonyi test.

Haja arcomon, hajam arcáig,
csattan az ajkunk s tincsek táncában dalokat esd.

Ó-görög szobrok: istene örök vénuszi nőknek;
antik és féltett szentsége minden jövő időknek;
mithoszi szűzek díszkoszorúkkal s homlokuk ékén
őscaesároknak lehelet-lángja.

Türkisz, opál, s maragd, gyémántok tüze óh drága,
s szerelmem: - Asszony: - halhatatlanság szent obeliszkjén.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 32. sz. 1916. aug. 13.

S. (Sütő) Nagy László (1894-1978): Titokban ránk köszönt az est

És voltak percek és voltak lázak,
és vágyam máglya-tüze lobbant,
vén szemem kéklő csikkal égett,
sáppadó arcom vért ivott;
a szívem rezgő jajba dobbant.

Bennem a bánat gőggé lázadt
és kikacagtam a könnyeket.
… Oly gyönyörü is, ha Mámor-herceg
egy szürke szobában lépeget,
s utána pajkos csatlósokként
sietnek, tünnek el a percek…

Puha pamlagra pihentek s pajzán
dalokat üzött ócska szám;
vig bajadérok táncos kórusa
lejtett homokom terraszán.

Szitált a csókok esőzése,
és harmattal öntözte ajkam;
dús volt az Éden, pazar, kacér
s forró az ajkak bíbora…
-    -    -    -    -    -    
óh drága percek drága bora,
-    -    -    -    -    -
óh elmult percek halott-tora.

Forrás: Kolozsvári Szemle. Irodalmi és kritikai revü. Szerkeszti: S. Nagy László. II. évf. 33. sz. 1916. aug. 20.