Surányi Miklós: A zöld dragonyosok

Gilliers úr és családja harmadfél esztendeje nem mozdultak ki vidéki kastélyukból. A kastély a Dauphine egy zugában, erdők környezte katlanban, kőhajításnyira az országúttól, alig látszott ki az őszibarackfák és szőlőlugasok közül. Szép kis kastély volt, de alacsony és öreg. És a legközelebbi faluba, amelyet Romans-nak hívtak, több mint egy mérföldet kellett gyalogolni.

Gilliers úr családja öt tagból állt; két idős hölgy: a tüdőbajos feleség és vénlány nővére két kis fiúcskát kényeztetett a kastély játszószobáiban. Két unokát, anyátlan árvát, akiknek apja, Seneville kapitány Algírban hadakozik. A család néma borongással éldegélt ezen az elhagyott vidéken. Az asszonyok néha Párizs után sóhajtoztak. Olyankor Gilliers úr azt mondta:

- Majd ha változnak az idők, a telet Párizsban töltjük. Addig türelem. Itt is jól éldegélhet az ember, ha rendben van a lelkiismerete. Szeressük a népet. Rousseau-nak igaza volt. A Társadalmi Szerződés valóságos új evangélium. Most még egy kis rendetlenség van, de ezzel minden átmenet alkalmával számolni kell. Majd megjön az emberek esze. Mi, földbirtokosok sokat vesztettünk, de jut is, marad is. Egyelőre az a fontos, hogy meg ne öljenek bennünket. Fogjuk be a szánkat. Húzódjunk vissza a közélettől. Hála isten, van mit aprítani a tejbe, vannak még jó könyvek, én most Montaigne-t olvasgatom. Ápoljuk virágainkat, és tisztogassuk le fáinkról a hernyókat. Az én rózsáimnak nincs párja Dauphine-ben.

Ez a beszéd kissé megzokogtatta az öreg hölgyeket, akik a Bastille bevétele alkalmából menekültek el párizsi szalonjukból. Azóta harmadfél év telt el. És azóta itt élnek a romans-i kastélyban, két másik nemesi udvarház szomszédságában. Az egyik ház Boussy úré, az öreg katonáé, a másik Osmond úré Párizsból. Osmond úr a régensség és XV. Lajos alatt híres ügyvéd volt, de megsiketült, és öreg napjaiban biliárdozik, dominózik, és sárkányt ereget a gyermekeknek. Gilliers szomszéd és a maga unokáinak. Neki is kettő van: két kisleány, nyolc- és tízévesek, akiket szüleik a párizsi forrongások veszedelmei elől itt rejtettek el, a jámbor és csendes Dauphine-ben.

Boussy tábornoké a harmadik kastély. A vén harcos egyik lába fából vagyon ugyan, de a szíve ép s lángoló, s tele van haraggal. Utálja az új alkotmányt és népet, amely minden hatalmat megsemmisített Franciaországban: a királyét, a kormányét, az egyházét, a főurakét, a tartományokét, a hadseregét, a nemzetőrségét, a törvényszékekét és a bölcsészekét. Franciaország negyvenezer apró darabra törött szét, negyvenezer községben névleg az elöljáróságok, valóban azonban a tevékeny polgárok uralkodtak, vagyis azok, akiknek semmiféle foglalkozásuk vagy kenyérkeresetük nem lévén, testvériesülési ünnepélyeket rendeznek, kifosztják a kastélyokat, az élelmiszeres boltokat, a pékműhelyeket, bezáratják a templomokat, megszabják a gabona árát, s felakasztják az ellenszegülő hivatalnokokat, nemeseket és tiszteket. A tevékeny polgárok derekas munkát végeztek. Aki nem tetszett nekik, azt agyonütötték; remélhető volt, hogy az országban nemsokára csak azok maradnak életben, akik az ilyfajta tevékenységben a legkülönbek. Mindenütt pergett a dob, kongott a vészharang, ömlött a bor, táncoltak a tevékeny polgárok, ropogott a puska, a franciák egyenlők és testvérek voltak, s ha valaki megharagudott a másikra, annak fél lépés távolságról golyót röpített a szívébe.

Boussy úr házában is volt egy tízéves fiúcska, akit szülei falun rejtegettek. Azonkívül vendége is volt, Mr. Servan, egy angol utazó "festőművész", aki a vidéket rajzolgatta.

Ez a három család néha vadászatot rendezett, a szomszédból való nemesekkel kikocsikázott a vidékre s a domboldalakra, aranyos napsütésben, hallgatva a madarak füttyét és a rovarok döngicsélését, csendesen eluzsonnázgatott.

Surányi Miklós: A barbár

A Rajna partján már kizöldültek a dombok, és kidugták fejüket a tavasz első virágai. Régen volt ilyen szép tavasz - mondogatták az egyik parton a németek, a másik parton a franciák, akikre a fényesen sütő nap egyforma szeretettel árasztotta termékeny hevét. A németek és franciák egyformán boldogok lehettek volna a tavaszi napsugárban, ha a francia direktórium piros nadrágos katonái és a szövetséges európai hatalmak ádáz harcot nem vívnak egymás ellen - Isten tudja, miért. A köztársaságiak és royalisták, a forradalmárok és legitimisták, mint a veszett farkasok, úgy pusztították egymást, s a párizsi direktórium, hogy véget vessen a belső tusakodásnak, két nagy sereget indított útnak a feudális Európa ellen: az egyiket a Rajna, a másikat Itália felől, hogy azok győzelmes előnyomulásukban Bécs falai alatt találkozzanak. Emiatt hiába sütött oly ragyogóan a nap, hiába bújtak ki a földből a Brenta virágai, hiába szerette egymást ég és föld a nagy termékenyítő tavaszi szerelemben - rút és félelmetes volt ez a tavasz a Rajna mindkét partján.

A párizsi direktórium jól kiszámította a Bécs ellen irányuló haditervet; a tervnek azonban csak az egyik fele kecsegtetett sikerrel, mégpedig az, amelyet a fiatal Bonaparte tábornok vezényelt Itália felől. A másik rész erős vereséget szenvedett Károly főherceg csapataitól, és a Rajna bal partján egymás után estek a francia városok osztrák és orosz seregek kezébe.

Károly főherceg csapataiban sok volt a magyar. A magyarok csaknem mind huszárok voltak. Alacsony, tömzsi, sötét bőrű, tatár formájú hadinép. Hosszú bajuszuk kétoldalt lekonyult, s a hajuk csimbókba fonva vagy kontyosan, mint a törököké. A tisztek közül az öregebbek még parókát hordtak, és copfjuk a hátukat verte, ahogy lovaikon az ellenség felé vágtattak. Nemrég még a törökök ellen küzdöttek. A legénység harcedzett, vén barbárokból állt. A Rajna mentén szörnyű meséket mondottak róluk az anyák, ha rakoncátlan gyermekeiket meg akarták ijeszteni. Borzasztó hírük volt, s a francia csapatok úgy gondoltak rájuk, mint a római légió a germánokra és a hunokra vagy a nyers húst evő oroszlánszívű angolszászokra.

A Rajna mentén a franciák nem tudtak megállani e félvad nép előtt. A városokból a polgári lakosság hanyatt-homlok menekült. A polgári népség irtózott a harcok barbár embereitől. A háború túlságos hirtelen szakadt rá a Rajna-parti franciákra. Nemrég ott még valóságos árkádiai idill volt az élet a Bourbonok romlott, de fényes uralma alatt. A nép nyomorgott ugyan, de a földesurak és a városi polgárság a Lajosok kultúrájának finom légkörében önfeledten mámoros életet élt. A francia nemes és a gazdag városi polgár szerette a dalt, a könyveket és a szerelmet; Voltaire istentagadó és cinikus könyveiből szívta magába az élet szeretetét, és elvesztette minden félelmét a túlvilág borzalmai és a bűnhődés iránt. A nagy forradalomnak csak végső hullámai csapkodták ezeket a Rajna-parti városokat; azokban nem folyt vér, csak a menekülő arisztokraták könnyei; ott a forradalomnak csak dicsőségét és vívmányait érezte a nép, amely most a hadsereg győzelmeinek, Belgium és Hollandia elfoglalásának, az új köztársaságoknak és a népuralomnak részeg mámorában élt. Hat-nyolc év óta tart már ez a farsang; néha átvonul a városon egy-egy francia csapat, a zenekarok a Marseillaise-t játsszák, a dobok szakadatlanul pörögnek, és a tamburmajor ezüstgombos botja vidáman táncol a menetelő hadoszlopok előtt. A franciák azt hitték, hogy dobpergés és zeneszó mellett táncolva hódíthatják meg egész Európát, mint ahogy a francia enciklopédisták, Rousseau és Voltaire valamiféle varázspálcával, ellenállás nélkül hódították meg egész Európa lelkét. Így volt ez eddig. Most pedig a francia seregeket visszakergették a Rajna bal partjára, s a városok egymás után esnek a szövetségesek kezébe. A franciák megrémültek. Hát ez is lehetséges? Ilyen csodák is történnek még a világon? Még utóbb a barbárok elözönlik Elzászt, és durva patkóikkal letapossák a francia kultúra virágait. A diadalmámor, a dicsőség és győzelem részegsége egyszerre elpárolgott a fejekből, s a nemesurak és polgárok foga is vacogni kezdett a félelemtől. Ezek a barbárok nem tréfálnak. Ahogy bevonulnak egy-egy városba, a csapatok néhány órai szabad rablásra kapnak engedélyt a parancsnokuktól. A csapatok vad porosz, orosz és magyar katonái ugyancsak kihasználják ezt a néhány órát. Jaj minden szépségnek és drágaságnak, amit a francia városban találnak. A rajnai borok patakokban folynak az utca csatornáiban; részeg katonák tivornyáznak a házakban, és lába kél minden elemelhetőnek, aranynak, ezüstnek, selyemnek, bársonynak, drága szőnyegnek, képnek és főképpen a pénznek. Asszonyok és leányok egyetlenegy percig sincsenek biztonságban; valóságos tatárjárás ez, s ha elzúgnak a csapatok egy-egy város fölött, ott csak sírás és jajveszékelés, szégyen és gyalázat és nyomorúság marad. A barbárok... a barbárok!...


Fleures kicsiny városka, de gazdag, a polgárai műveltek, és a lányai szépek. Fleures-ben már napok óta hallják az ágyúk dörgését, és az utcákon végigrobognak a Rajna-parti menekülők társzekerei. A menekülők borzalmas híreket és hajmeresztő pánikot hoznak magukkal. Az ellenség óráról órára közelebb van Fleures-hez. A városból, aki csak teheti, mindenki elmenekül. A környékbeli kastélyok kiürülnek, s a városka gót stílű, keskeny, magas házai konganak az ürességtől. Csak egyetlen házban maradtak otthon a lakók. Ez a ház a polgármesteré, akit Claude Tillier-nek hívnak, öreg ember, akinek a fia a harctéren küzd, ő maga pedig feleségével és Amélie leányával reszketve őrzi a házat, amelyet a világ minden kincséért sem volna hajlandó elhagyni.

- Ha kell, itt halunk meg valamennyien - jelentette ki az öreg polgármester, aki köszvényes lábával öreg karosszékben ül, a könyvtárszobában.

- Amélie-t rejtsük el - siránkozott az asszony, és borzalmas eseteket mesélt el fiatal lányokról és a barbár lovas katonákról.

Keskeny, háromemeletes épület volt a polgármester háza, s a föld alatt még két emelet mélységre volt a ház pincéje. Amélie a legmélyebb pincébe zárkózott be édesanyjával, s a pince bejáratát a cselédség ügyesen elmaszkírozta. Az öregúr pedig bevette magát a könyvtárszobába, mint valami szentélybe, és elkészült arra, hogy drága kötésű könyveit akár a saját kiaszott, nyomorék testével is megvédelmezi. Körös-körül faragott polcokon sorakoztak az aranyozott bőrbe, pergamenbe kötött, kék, vörös, lila és barna hátú bordás vagy rovátkás, bélyegzőkkel díszített könyvek, néhány Jean Grolier-remekmű, amelyek aranylánccal voltak a polchoz erősítve, aztán Le Gascon mester filigrán könyvei, mozaikokkal, pointillé-vasakkal alakított, cottage-roof stílű kötések, különféle préselt bőrök és régi olasz kéregpapírok, selyembársonyba vagy kecskebőrbe kötött, ezüstveretes könyvremekek - az öreg Tillier apó egész életének legnagyobb örömei, nem is szólva arról az örömről, amelyet a könyvek tartalma nyújtott a lelkének. Az öregúr elszántan várta a barbár horda látogatását.


Huszárezred rohanta meg a városkát, s az ezredparancsnok kétórai fosztogatást engedélyezett a katonáknak. Az egész város visszhangzott a patkók csattogásától, a fegyverek dörgésétől, a lovak nyerítésétől, a huszárok káromkodásától s attól a pokoli zenebonától, amely a harácsolás, rablás, tivornyázás és erőszakoskodás vad jeleneteit kísérte. Az öreg Tillier halottsápadtan ült a könyvtárszobájában, tekintetével végigsimította a körben sorakozó könyveket, s reszkető fehér keze néha kinyúlt, mintha el akart volna kergetni kísérteteket, amelyek drága kincseit fenyegetik. A szíve hevesen dobogott, és közben asszonyára és leányára gondolt, akikért kibuggyant szeméből egy könnycsepp. Öregségében és tehetetlenségében szinte halálra váltan leste, hogy mi történik vele. Egyszerre hallotta, hogy a ház kapuját megdöngetik, sarkantyúk csengenek a folyosókon, és beront egy csomó huszár. A huszárok élén fiatal főhadnagy toppant a szobába, megállt a küszöbön, körülnézett, és szemét összehúzva a félhomályban kereste a házbelieket. Az öreg Tillier mozdulatlanul ült a karosszéken a szoba leghomályosabb zugában, és a főhadnagy nem vette észre. De úgy látszik, annál inkább észrevette a könyveket, mert hirtelen kigyúlt az arca, és áhítattal hordozta tekintetét körül a könyvállványokon. Állt és nézett, és megfordult maga körül, és odalépett az egyik állványhoz, és ujjával megérintette néhány könyv arany díszes gerincét.

Az öreg Tillier szíve megdobbant, és szinte testi fájdalmat érzett erre az érintésre.

E pillanatban a főhadnagy huszárjaihoz fordult, s valami ismeretlen barbár nyelven rájuk ripakodott, kikergette őket, s azok dohogva, kardcsörtetve, nagy sarkantyúpengéssel, úgy, ahogy jöttek, elhagyták a házat.

Az öreg Tillier nem akart hinni az érzékszerveinek. Meg sem mert moccanni, még a lélegzetét is visszafojtotta. Úgy látszik, ez a fiatal főhadnagy kiparancsolta huszárjait a házból, s a huszárok engedelmeskedtek. Hallotta, hogy nagy döngéssel becsapódik az ajtó, s a huszárok kurjongatva vonulnak el az ablak alatt, s mennek a szomszéd házba fosztogatásra. Úristen, mi történik most?

Tillier látta, hogy a fiatal lovastiszt a könyvek közül kivesz egy Voltaire-t. Felnyitotta valahol a közepén, és olvasni kezdte. Künn az utcán lódobogás, részeg kurjongatás, jajveszékelés, vad röhögés, itt benn a szobában halálos csend és félhomály, s a katona odamegy az egyik ablakhoz, hogy jobban lássa a finoman metszett betűket. Tillier úr szíve hangosan dobogott, ez az egyetlen zaj a szobában, de a katona nem hallja az öreg könyvgyűjtő szívdobogását. A katona csak olvas és olvas, néha elmosolyodik, aztán ráncba borul a homloka, az egyik szemét felhúzza, mintha magában vitatkoznék a könyv tartalmával. Ahogy lapot fordít, az öreg Tillier észreveszi, hogy a katona jobb kezének hüvelykujja hiányzik. Ezt bizonyára valamelyik csatában vesztette - gondolta magában, és már szánja szegényt, mintha csak a saját fia volna. Aztán jobban megnézi. Barna a bőre, a pofacsontjai kissé kiállók, szemöldöke bozontos, a szája szép vonalú, termete karcsú, látszik, hogy nemesember, ahogy az ablakpárkányon ül, az attitűd szép, szinte szoborszerű, a ruhája tiszta, finom posztó, dúsan aranyozva, csupa sujtás, hímzés és zsinór, a csizmája valóságos remekmű. - Úristen, miféle náció lehet ez, az bizonyos, hogy sem porosz, sem sváb, sem orosz, habár kissé taláros, de mégis szép és előkelő. Nem tudja megállni, és halkan, félénken megszólal:

- Uram!

A katona megrezzen.

- Ki van itt?

Az öregúr izgatottan felel.

- Uram, ezek az én könyveim. Mit szól ezekhez a kötésekhez?

A katona összecsapja sarkantyúját, és bemutatkozik.

Az öregúr int, hogy üljön le, és megkérdezi, hogy honnan jött, merre van hazája, és szereti-e a szépen kötött, ritka, öreg könyveket.

Néhány perc múlva jó barátok lettek. Az öregúr meghúz egy csengőzsinórt, amire óvatosan beoson egy suhanc inas- vagy udvarosféle, s az öregúr kiadja a parancsot, hogy vezesse fel a pincéből a Madame-ot és Amélie kisasszonyt. A hölgyek feljönnek, és ámulva látják, hogy az ellenséges tiszt és az öregúr hogy összebarátkoztak.

A tiszt pedig ragyogó szemmel nézi Amélie kisasszonyt, és beszélni kezd neki.

- Tudják-e, hölgyeim, hogy merre van a Duna?

Amélie kisasszony felkacag.

- Ó, már La Fontaine írt egy költeményt a dunai barbárról. Ön is járt arra, főhadnagy úr?

A katona mosolyogva bólint.

- Még azon túl is, a nagy síkságon, amelyen még vadlovak nyargalásznak, és a marhacsordák télen is szabad ég alatt tanyáznak. Ott van egy nagy falu, amelyet a bennszülöttek városnak hívnak, mert van benne egy nagy templom, rideg és dísztelen, és nincs benne oltár, mert Kálvin hívei imádkoznak benne. Van még egy nagy ház, az a kollégium. Ott tanulnak a diákok. Ott tanultam én is, de már tizenhat esztendős koromban felcsaptam katonának, és apám, anyám haragja ellenére közlegény lettem egy huszárezredben. Attól fogva egy öreg huszár őrmester viselt rám gondot... Azóta járom a világot, és mindenütt keresem a könyveket, és ismerem Voltaire-t és Rousseau-t és az enciklopédistákat, és bámulom a dicső francia nemzetet, demokrata vagyok, ismerem a forradalom tanait, és nem is tudom, miért harcolok a franciák ellen.

- Melyik császár alatt szolgál ön? - kérdezte az öreg polgármester.

A fiatal katonatiszt tűnődni kezdett.

- Császár - hát a német császár... a bécsi császár alatt... de az nekem nem császárom, mert én nem vagyok német, és osztrák sem vagyok... De hiszen ezt önök talán meg sem értenék - legyintett hirtelen búsan a fiatal tiszt.

Amélie kisasszony nem hagyta annyiban.

- Meséljen valamit az ön hazájáról.

A fiatal tiszt kivette zsebéből az órát, és vállat vont.

- A harácsolás ideje lejárt, nekem össze kell szednem a legényeimet, sajnálom, innen el kell mennem.

- Ne menjen... Legalább mondja meg a nevét.

A fiatal tiszt, aki még mindig kezében tartotta Voltaire egyik könyvét, most hirtelen elpirult, a könyvet visszatette az állványra, aztán meghajtotta magát a háziak előtt.

- Bocsássanak meg, hogy terhükre voltam. És fogadják el köszönetemet.

- Miért? - szepegte Amélie.

- Azért, mert életemnek legboldogabb óráját töltöttem el itt. Fájdalom, azonban mennem kell. Kérem, ne felejtsenek el. Engem Fazekas Mihálynak hívnak, a hazám Magyarország, és a nagy falu, amelynek kollégiumában megtanítottak az önök nyelvére... Debrecen... De hiszen ezeket a barbár neveket önök úgysem tudják megjegyezni... Kisasszony, a név nem fontos... én nem felejtem el önt soha életemben... és ön is emlékezzék vissza rám...

A katona meghajtotta magát, és sietve elhagyta a szobát. A házbeliek egymásra néztek, és szívdobogva hallgatták, ahogy a sarkantyú végigpengett a folyosón, s aztán az ajtó kinyílt, majd újra becsapódott.

A barbár mindörökre eltűnt.

Surányi Miklós (1882-1936): I. Háború és béke (1935.)

Magyar apa, a te szíved bizony tele van keserűséggel és aggodalommal. Miután nagy kínnal kitaníttattad a gyermekedet s húsz és egynéhány éves fiad vagy leányod lángoló arccal eléd áll a diplomájával, látom, hogy feljajdulsz: nos, mi megtettük a magunkét; én koplaltam és levetettem az ingemet, hogy embert neveljek belőled; te nagy kínnal megszerezted a képességeket, hogy el tudd tartani magadat és azokat, akiknek sorsát az Isten majd a te kezedbe teszi; de vajon hol van az a kenyér, amelyből egy karéj neked is jut a magyarok asztalánál? És körülnézve, sehol sem látod a terített asztalt. Ehelyett úgy találod, hogy a hivatalokból minden évben ezernyi tömegeket bocsátanak el, nemhogy helyet szorítanának ott az újabb nemzedékeknek; úgy látod, hogy egymás után mondanak csődöt gyári és kereskedelmi vállalatok, pénzüzletek és alapítások; hogy ügyvéd és orvos nyomorog, tanár nem kap állást; mérnök, építész és vegyész sofőrvizsgát tesz, de a gépkocsitulajdonos visszaadja rendszámát, mert nincs, aki meg tudja fizetni a fuvart. És mindezek mellett hallod, hogy a kisgazda eladja ökrét és lovát, a földbirtokos rongyos cipőben jár és a latifundium ura adósságból él. A búza termelése többe kerül, mint amennyiért el lehet adni; a gyümölcs a gazda padlásán rothad; a bor olcsóbb, mint a szikvíz, - s megállapítod, hogy már a föld sem boldogságot, hanem nyomort és átkot terem most a magyarnak.

Nem csoda, hogy diplomás fiad és lányod sem tud örülni, amikor a maga sorsának intézését kezébe veheti és elkezdheti a felnőtt ember öntudatos, büszke, szabad életét. Házatok lassan-lassan tele lesz munkátlan, kenyértelen, állástalan és kilátástalan egzisztenciával; lelketek sötét kétségbeeséssel és elkeseredéssel; már csak egy lépés választ el benneteket a zendülők elégedetlenségétől.

Ma a magyar élet minden teremtett lélek számára megnehezedett. Ma minden válságban van. És a magyar élet válságai között nem utolsó sorban aggasztó az a döbbenetes lelki válság, amely különösen a fiatalság körében járványként pusztít: értem ezalatt a jövőre vonatkozó egzisztenciális kilátástalanság kétségbeejtő hangulatát, amely valósággal a kicsinységi képzetekkel telített lelki betegség mértékét kezdi magára ölteni. Különösen a szellemi munkával foglalkozók táborában dühöng ez a végzetes pesszimizmus. Ami nem is csoda. Az az ember, aki könyvből és hírlapból és a nyilvánosság előtt elhangzott szónoklatokból mindennap az életképtelenség és a kilátástalanság Kassandra-jóslatait hallja, az vagy ájult érzéketlenségbe és csodavárásba merül, vagy lázadó türelmetlenséggel követeli, hogy az állam segítsen rajta, alkalmazza őt, vagy tartsa el, mint munkanélkülit. Mert lelkében lassankint teljesen elsorvadt minden egyéni vállalkozás, önsegély, lelemény, munkakészség és életkedv ösztöne.

És szinte már észre sem vesszük, milyen nemzetgyilkos merényletet követünk el akkor, amikor elméleteket faragunk, hogy Magyarország területén megélni egyszerűen lehetetlenség. Amikor önkínzó buzgalommal bizonyítgatjuk, hogy az agrártársadalmi önköltségen felül termel, a kereskedelmi és pénzügyi mérleg passzivitásán változtatni nem lehet, a nemzeti jövedelem nem elégséges a népesség eltartására, az iparosítás meddő erőlködés s az ipari termelés csak megdrágítja a mindennapi élet költségeit s a kereseti válság napról-napra ijesztőbb. Egymást rémítgetjük, hogy a gazdaságilag nyilvántartott világban hatvan millió munkanélküli él és számuk napról-napra gyarapszik. Ez a hatvan millió ember – önhibáján kívül – azoknak az embertársainak nyakán élősködik, akik – önérdemükön kívül – még az üzletben vagy gyárban, vagy a vállalatoknál dolgozhatnak. Hogy fogyasztási és vásárlási válság állott be, az árak lecsökkentek, a pénz mozdulatlanul hever a bankokban, az államok eladósodtak, a forgalom megcsappant, a legtöbb embernek le kell szállítani igényeit olyan alacsony fokra, amelyen már csak az élet puszta fenntartása, a mindennapi száraz kenyér fontos. Hogy ma, ha valakinek nincs állása, vagy ha fizetése csupán az éhenhalástól menti meg, ha valaki nem tud karriert csinálni, vagy pénzt gyűjteni, - ennek száz és száz olyan oka van, amely nem az ő akaratán, tehetségén, rátermettségén, egyszóval egyéni értékén múlik.

Magyar apák! Jól teszitek, ha ezeken a dolgokon időnként elgondolkodtok, de nagyot hibáztok, ha elragadván benneteket a méla rezignáció, nem folytatjátok tovább ezt a gondolatsort. Az, hogy a termelési, fogyasztási és kereseti rend felbomlott, még nem jelenti azt, hogy az emberiség képtelen éspedig mindörökre képtelen a maga életfeladatainak megoldására. Az emberiség nem akar öngyilkos lenni, és nem halhat meg éhen, ameddig az emberi elme gondolkodni tud és a gondolatból tudományos haladás születhetik meg. Természettudományok, szociológia és mechanika majd csak megoldják valahogy az emberiség önfenntartási problémáit s megadják a feleletet arra: miből és hogyan tud megélni az a számban folytonosan gyarapodó kultúremberiség, amelynek szaporodásával egyenes arányban nőnek az igényei is? Ez a probléma a világ összes gondolkodóit élénken foglalkoztatja, de nekünk, magyaroknak, elég gondot ad az is, hogy tíz vagy húsz, vagy száz év múlva miből fog élni ez a Magyarország, amelyet politikai és gazdasági tekintetben blokád alatt tart majdnem az egész világ. Elég, ha a kérdést arra redukáljuk, miből fogunk megélni holnap és holnapután mi, szegény magyarok, akik tegnap és ezer éven át, mint egy tejjel és mézzel folyó Kánaánban paradicsomi életet éltünk anélkül, hogy ez valami különös fejtörést, vagy fáradságot okozott volna apáinknak és öregapáinknak?

Ijesztő kérdés. Abból, amiből most élünk – búza, rozs, bor, némi gépipar – évtizedek múltán nem élni, csak tengődni lehet. Egyetlen reményünk, hogy valamiképpen meg tudjuk szervezni a nemzeti munkát, ki tudjuk fejteni azt a munkatöbbletet, amelyet a tudás által termékenyebbé és hasznosabbá vált szellemi és fizikai erő produkál: a több és jobb munka hozadéktöbbletét.

És ameddig ezt nem sikerül az egész magyar nemzeti társadalomnak kollektív alapon megszerveznie, szervezze meg minden magyar ember – úgy, ahogy tudja – a maga külön kis világában. Magyar apák, magyarázzátok meg fiaitoknak és leányaitoknak, akiknek testet és lelket adtatok, hogy arról gondoskodni elsősorban és mindenekfelett nekik maguknak kötelességük. Mert a testük és lelkük az övék.

(Forrás: Surányi Miklós: A LELKED A TIÉD – Levelek a húszévesekhez, valamint az apákhoz és anyákhoz, akiknek aggodalomban reszket a szívük a húszévesekért, - sőt általában mindenkihez, aki kétségbeesve gondol a magyar fiatalság jövendőjére. – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T. Bp., 1935.)

Surányi Miklós: II. Az apák fiai, a húszévesek

Isten ments, hogy megtagadnám az öregektől a nagy dolgok véghezviteléhez szükséges képességeket. Alig van szebb látvány az eleven világban, mint egy higgadt, finom, lángeszű aggastyán. Azt is tudom, hogy Haydn mégiscsak ötvenöt éves korában írta meg a Teremtést és a Négy évszakot még később. Michelangelo ötvennyolc éves volt, amikor az Utolsó ítéletbe belefogott és hatvanhat, amikor befejezte. Sőt nyolcvanhat elmúlt, amikor felépítette a Szent Péter templom kupoláját. Milton huszonhat éves korában kezdte ugyan költői munkásságát, de az Elveszett Paradicsomot ötvenhét éves korában fejezte be, aminthogy Goethe is túl járt a nyolcvanon, amikor készen lett a Fausttal. Cromwell Oliver is csak ötvennégy éves korában lett Anglia protektora és Moltke hetven éves korában nyerte meg a sedani ütköztet. Saint Beuve már negyvenéves volt, amikor írásra gondolt és Galilei hetvenkét éves korában írta meg Párbeszédeit a mozgásról.

Mindezt jól tudom. De nem helyeselhetem, hogy volt idő, amikor a közéletben hibának számított az ember fiatalsága. Hogy általában véve, mire valamelyikünk felvitte a miniszteri tanácsosságig, vagy az alispánságig, fehérszakállas, patriarcha modorú nagyapává öregedett. Az ősz fürtök nem feltétlenül jelentenek tudást és tehetséget. Az ügyefogyottságba és dőreségbe éppúgy bele lehet őszülni, mint a bölcsességbe. Nagy dolog a véredények elmeszesedése. Néha a legfürgébb tehetséget is visszafejleszti és kiszikkasztja, mint az aszály a legkövérebb legelőt. Az öregség sokszor nem tapasztalatokat s lehiggadt értelmet jelent, csak rutint vagy tehetetlenséget.

Ám azért nektek kötelességetek, hogy tiszteljetek bennünket, öregeket. Ennyit megérdemlünk tőletek, akiket mi viszont nem tisztelünk ugyan, csak irigylünk határtalanul. Irigylünk, mert mi is voltunk egyszer fiatalok és tudjuk, hogy milyen gyönyörű állapot: húsz évesnek lenni!

Húsz évesnek lenni! Ebben nem az a szép, nem az az irigylendő, nem az az elragadó boldogság, hogy csak húsz esztendő van a hátad mögött, hanem, hogy az egész élet minden szépsége és boldogsága, negyven, ötven, hatvan esztendő perspektívája előtted van még. Az ötven éves ember már rendszerint lerakott síneken halad és tudja, hogy az útja hová vezet; sok mindent elkövetett, amit sajnált s amit nem tud meg nem történtté tenni; egyest-mást elhibázott, amelynek következményeit görnyedve viseli vállain; sokat elmulasztott, amit nem lehet pótolni; ha hátrafelé néz, tele van csalódással, kiábrándulással és fáradsággal; előre hiába tekintget; vagy nincs mit látnia, vagy nem kíváncsi arra, amit a jövője rejteget. A meglett férfinek esetleg van pénze, hatalma, pozíciója, tekintélye, híre, neve, - ha van; a legtöbbnek semmije sincs – de mindegyiknek van gondja, bánata, fájdalma és mindegyiknek csak egyetlen biztos kilátása van: az öregség és a halál. Valójában akkor kezdődik az öregség és a halál, amikor nincs már reménye az embernek arra, hogy meghódítja az egész világot, annak minden szépségével és boldogságával.

Bárcsak igaza volna Széchenyinek, hogy a magyar nemzet még fiatal nemzet; ami mögöttünk van, az csak előkészület; a férfikor nemes próbái és dicső erőkifejtése csak ezután vár reánk. „Boldogok vagyunk, hogy köztünk inkább a fiatalság jelei és hibái láthatók, hogy még távol van tőlünk a vénség és a koporsó. Fiatal a nép s mindinkább erőre virul, melynek tagjai vagyunk s így a legnemesb, a legdicsőbb dologban: egy nemzet felemelésében vehetünk munkás részt.” Alig van könyve, amelyben ezt a gondolatot meg ne ismételné. És hozzáteszi: „A fiatalság túlzásait meg lehet bocsátani, mert ki szegheti szárnyát az élet tavaszán annak a lelkesedésnek, amely eget tör, ahol megégeti ugyan néha magát, de amelynek híját semmi a világon nem pótolhatja ki?”

Széchenyinek talán igaza volt: az ezeréves magyarság fiatal nemzet még, fiatal volt akkor is, amikor Európa elvénhedettnek látszott.

Ne gondold, hogy valaminek akadálya a te fiatalságod.

Fiatal vagy? A világnak időnként szüksége van a fiatalságra. A háborúk ranghoz és hatalomhoz juttatják a fiatalságot, háború után mindig forradalom jön – még a győzteseknél is jelentkezik a lelkek forradalma – és a forradalom a fiatalok leszámolása az öregekkel. Konzervativizmus és radikalizmus nem jelent egyebet, mint az öregség és fiatalság harcát az érvényesülésért. Békés időkben irodalom és művészet, elméleti tudományok és társadalmi élet terén különült el az ifjúság és az öregség két örök, ellenséges táborba; ahogy a politikai egyensúly megbillent, a centrifugális és centripetális erők nekiszabadultak és kenyértörésre viszik a dolgot a fórumon.

És ilyenkor jönnek a Napóleonok. Napóleon csak huszonnégy éves volt, amikor Toulon ostrománál a tüzérséget vezényelte és huszonhat éves korában a kerületekkel vívott csatát Parisban. Huszonhét éves korában vezette az első olaszországi hadjáratot, megnyerte a lodi-i csatát és megsemmisítette az öreg Wurmser tábornok hadseregét.

Ilyen Napóleon volt Gusztáv Adolf svéd király, aki tizenhét éves korában került a trónra és nem volt még harminc éves, amikor Zsigmond lengyel királyt és az orosz cárt megverte és országának megszerezte Rigát és Liwlandot.

A csodálatos XII. Károly tizenöt éves gyermek volt, amikor trónra ült és tizennyolc éves korában pocsékká verte az ellene alakult ligát, amelyben az orosz cár, a lengyel király, a szász választófejedelem és a dán király szövetkeztek Svédország feldarabolására.

Nagy Frigyes huszonnyolc éves korában megnyerte a möllwitzi csatát és térdre kényszerítette Ausztriát.

De királyokról lévén szó, azt hihetné az ember, hogy e fiatalemberek nem a maguk eszével cselekedtek és sikereiket öreg hadvezéreik, államminisztereik és diplomatáik vívták ki számára. Nos, Scipió, a farnai csatát huszonkilenc éves korában nyerte meg, Pompeius pedig még nem töltötte be huszonharmadik esztendejét, amikor M. Brutust legyőzte s a következő évben ez a „szakálltalan ifjú” sikeres hadjáratot vezet Afrikába és diadalmenete tart a birodalom fővárosában. Hannibal huszonhat éves korában vette át a karthágói sereg fővezérséget, Condée huszonkét éves korában verte pozdorjává egymás után a spanyol és a német hadseregeket, Turene huszonhárom éves korában már tábornagy és huszonhat esztendős sem volt, amikor kikergette hazájából a spanyolokat.

Nem csoda, ha időnként az emberiség félreteszi a nagy öregeket és a fiatalság zsenialitásába helyezi minden bizalmát. Így cselekedett Angolország, amikor az ifjabb Pittre bízta a kincstár gondját, habár az még a huszonharmadik évét sem töltötte be, sőt egy évvel később az egész roppant brit birodalmat a lángeszű ifjú kormánya alá nevezte és az ifjabb Pitt huszonnégy esztendős korában - mint Macaulay mondja – a legnagyobb ember volt, akit Anglia nemzedékek folyamán látott.

Nem csoda, ha az embereket koronként elragadja a fiatalság szédületes lendülete. A tudományok és művészetek terén a koraérettség sokszor bámulatba ejtette már a világot. Feneion tizenöt éves korában már egyházi szónoklatot tartott, Bacon tizenkilenc éves korában adta ki művét Európa állapotáról és huszonnégy éves korában már megírta a Novum Organum vázlatát, Descartes tizenkilenc éves volt, amikor letette bölcsészete fundamentumát és Pascal tizenhat éves korában írt értekezést a gömbszeletről. Kepler huszonkét éves korában már a csillagászat tanára Grazban. Newton huszonnégy éves korában felfedezi a kéttagúak elméletét s a huszonötödik életévét alig hogy betöltötte, amikor megállapítja a nehézkedés törvényeit.

Goethe nyolc éves korában németül, franciául, olaszul, latinul és görögül beszél és ír. Tasso harmincadik évében már befejezi a Felszabadított Jeruzsálemet, Canova négy éves korában oroszlánszobrot gyúr vajból s hogy csak végigrohanjunk a művészetek történetén – a tizennyolc éves Michelangelo elkészíti a Quentaurok csatáját, a tíz esztendős Händel szonátát komponál, Haydn tizenhárom éves korában misét ír, Bach Sebestyén tizennyolc éves korában udvari zenész Weimarban, Mozartról mindenki tudja, hogy tizenkét éves gyermek létére írta első operáját, Spontini is ebben a korban alkotta a maga első drámai zeneművét, Hugo Victor tizenöt éves korában lett drámaíró, Petőfi még nem érte el a nagykorúságát, amikor az ország legelső dalnoka gyanánt ünnepelték, Rafaelt ifjan ragadta el a halál, s mégis ő a világ legnagyobb három festőjének egyike.

Annyi bizonyos, hogy a lángelme már a gyermekben is nagy dolgot művelhet. Mindenki ismeri Marconi, a drót nélkül való táviratozás és a rádió feltalálójának a nevét, de kevesen tudják róla, hogy az előbbit már mint kisdiák feltalálta.

Nem csoda, ha a fiatalság által teremtett csodák láttára valaki felkiáltott: lelkünk húsz éves korában hűtlen lesz hozzánk! Az a lélek, amely húsz éves korig nem dokumentálta erejének és értékének szembetűnő komolyságát, sohase fogja azt többé nyilvánítani. Minden nagy emberi cselekedetről megállapítható, hogy azokat inkább a harmincadik év előtt...

Bizonyos, a fiatalok mindezen az állásponton vannak. És az is bizonyos, hogy ők vannak többségben. Az emberiség nagy része fiatalokból áll: nem csoda, ha számbeli túlsúlyával ez a fiatal és vakmerő tömeg néha-néha átveszi az emberiség sorsának intézését.

Fiatal barátom, te vagy az a káplár, aki hátizsákjában hordja a marsallbotot. Mert jegyezd meg magadnak: minél rosszabbul megy a sora az emberiségnek, annál több kilátásuk van a káplároknak a marsallbotra. Az emberiségnek szüksége van rád, húszévesre, aki a tavaszt, a megújhodást, az erőt és a jövőt jelenti. Hozzád menekül és te mindent megkaphatsz tőle, ami karrieredhez szükséges. Ne azt várd, hogy az emberiség tegyen boldoggá téged, te boldogítsd az emberiséget! Bizony mondom, semmi sem segít rajtad, csak magad és magadban való hited. Ez a hit pedig hegyeket tud megmozgatni és meg tudja váltani az emberiséget.

Lehet azonban, hogy a ti fiatalságtok előnyeit lerontja a szegénységetek és alacsony származásotok. Vagy az aggaszt talán, hogy híján vagytok összeköttetéseknek, befolyásos rokonságnak, tehetős barátoknak, nélkülöztök, szenvedtek, fiatal vállatokra felelősség és gondok terhe súlyosodik? Nincs módotokban világot látni, előkelő szalonokban fellépést és modort eltanulni, nagy emberek árnyékában sütkérezni, tündöklő asszonyok kegyeiben kivirulni! Nehéznek találjátok a versenyt főúri és gazdag kortársaitokkal, akiknek a Jószerencse aranytálcán hozott mindenféle érvényesülési lehetőséget? Sebaj! Oda se nézzetek az ilyen nehézségeknek. Minden ember nagy kincset hordoz magában, csak arra legyen gondja, hogy ez a kincs rejtve ne maradjon, hogy tehetségeitek érvényesüljenek és hősi tulajdonságaitok kibontakozzanak. Legyetek nagyravágyók! Ha Napóleon tele lett volna aggodalommal tehetsége és szerencséje felől, sohasem bírt volna más emberek fölé felemelkedni. Kötelességetek, hogy érvényre juttassátok egyéniségeteket és dolgozzatok azon a téren, amelyre tehetségetek van. Ne álljatok ellen annak a vágynak, hogy miniszterelnökök legyetek, ha erre az állásra érzitek a rátermettséget. Nézzetek magatok körül: kik csinálják most a történelmet? Tetszik vagy nem tetszik, új neveket kellett megtanulnunk, új emberek jöttek a régiek helyére s a régi garnitúra lomtárba került. A repülőgépek századában a történelem is viharos tempóban halad s ami ma lehetetlennek látszik, az holnap már megvalósulhat. Mit beszélünk különben a repülőgépek századéról? Régen is úgy volt, amikor megnehezült az idők járása az emberiség feje felett. Például Cromwell idejében.

Ki volt ez a Cromwell? Fiatal korában a cambridgesirei földeket szántotta. Aztán becsületes serfőző volt Londonban. Közben öreg bibliáját olvasgatta. De abban az időben élt, amikor Angliára rászakadt a válság és hajszálon múlt, hogy az a gyönyörű birodalom össze nem omlott és rabszolgájává nem lett a hazugságnak, a korrupciónak, a parlamenti szőrszálhasogatásnak, a tehetetlenségnek, a királyi önkénynek, a politikai kuruzslásnak, a kaotikus zavarodottságnak, a képmutatásnak és a gyávaságnak. Ekkor Cromwell kilépett és élére állt egy csomó hasonló embernek, akik szegények voltak, sőt nyomorúságosak, üldözöttek és megvetettek.

Fiatal barátom, hidd el, hogy sem kor, sem származás nem mentség arra, ha semmire sem tudod vinni, ha sem magadnak, sem másnak nem tudsz hasznára lenni, ha a véletlenek játékából, az élet káoszából, embertársaid jó vagy rossz tulajdonságaiból, az idők járásából és mindabból a megnevezhetetlenből, ami életet és sorsot jelent, nem tudod a magad szerencséjét kikovácsolni. Mindennek te magad vagy az oka. A szerencsédnek is. Azt is Széchenyi mondja, hogy a nyomorúság a legnagyobb tanítója az embernek s a szükség az iparkodási rugónak leghatalmasabb kifejtője. Széchenyi általában véve tagadja a szerencsét. Szellemesen mutat rá Napóleon alakjára, azéra a Napóleonra, akit általában a szerencse fiának tartanak, groteszk szellemességgel rámutatván arra a különbségre, amely a sovány Bonaparte tábornok és a kihízlalt Napóleon császár között volt. „Nem lehet eléggé bámulni az elsőnek lángoló fantáziáját, erélyét, lankadatlan munkásságát, törhetetlen akaratát, szinte mindenütt személyes jelen valóságát s nem lehet tagadni, hogy a másik, a kihízlalt császár mennyi megfoghatatlan balfogást, vagy kereken kimondva: ostobaságot követett el.”

Érdemes ezen elgondolkodni. Az embernek eszébe jut, hogy politikai, tudomány, irodalom, művészet, technika, sport és háború hősei között kilencvenkilencet találunk, aki a legalacsonyabb sorsból küzdötte magát a legmagasabb pozíciókba, míg egyet, aki apjának vagy családjának hősi tradícióit a maga személyében továbbfejlesztette, vagy csak meg is tartotta volna. Hír, dicsőség, gazdagság, lángelme, testi vagy lelkierő két-három generációnál tovább alig tudott fennmaradni ugyanabban a családban; a legjobb körülmények között is minden hatvan-nyolcvan esztendőben újra kell kezdeni a dolgot. A hitbizományok és kötött birtokok rendszerét azért találták ki, hogy a vagyon és a vele járó előnyök még tulajdonosaik akarata ellenére is fennmaradjanak.

Fiatal barátom, a te hitbizományod megsemmisült; de nem semmisült meg az a lehetőség, hogy újat alapíts, mert nem semmisültek meg benned azok az isteni és emberi tulajdonságok, amelyek ehhez szükségesek. Mindent elveszthettél, de megmaradtál Te s ez elegendő.

(Forrás: Surányi Miklós: A LELKED A TIÉD – Levelek a húszévesekhez, valamint az pákhoz és anyákhoz, akiknek aggodalomban reszket a szívük a húszévesekért, - sőt általában mindenkihez, aki kétségbeesve gondol a magyar fiatalság jövendőjére. – 8-17.old. - Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T. Bp., 1935.)