Magyar apa, a te szíved bizony tele van keserűséggel és aggodalommal. Miután nagy kínnal kitaníttattad a gyermekedet s húsz és egynéhány éves fiad vagy leányod lángoló arccal eléd áll a diplomájával, látom, hogy feljajdulsz: nos, mi megtettük a magunkét; én koplaltam és levetettem az ingemet, hogy embert neveljek belőled; te nagy kínnal megszerezted a képességeket, hogy el tudd tartani magadat és azokat, akiknek sorsát az Isten majd a te kezedbe teszi; de vajon hol van az a kenyér, amelyből egy karéj neked is jut a magyarok asztalánál? És körülnézve, sehol sem látod a terített asztalt. Ehelyett úgy találod, hogy a hivatalokból minden évben ezernyi tömegeket bocsátanak el, nemhogy helyet szorítanának ott az újabb nemzedékeknek; úgy látod, hogy egymás után mondanak csődöt gyári és kereskedelmi vállalatok, pénzüzletek és alapítások; hogy ügyvéd és orvos nyomorog, tanár nem kap állást; mérnök, építész és vegyész sofőrvizsgát tesz, de a gépkocsitulajdonos visszaadja rendszámát, mert nincs, aki meg tudja fizetni a fuvart. És mindezek mellett hallod, hogy a kisgazda eladja ökrét és lovát, a földbirtokos rongyos cipőben jár és a latifundium ura adósságból él. A búza termelése többe kerül, mint amennyiért el lehet adni; a gyümölcs a gazda padlásán rothad; a bor olcsóbb, mint a szikvíz, - s megállapítod, hogy már a föld sem boldogságot, hanem nyomort és átkot terem most a magyarnak.
Nem csoda, hogy diplomás fiad és lányod sem tud örülni, amikor a maga sorsának intézését kezébe veheti és elkezdheti a felnőtt ember öntudatos, büszke, szabad életét. Házatok lassan-lassan tele lesz munkátlan, kenyértelen, állástalan és kilátástalan egzisztenciával; lelketek sötét kétségbeeséssel és elkeseredéssel; már csak egy lépés választ el benneteket a zendülők elégedetlenségétől.
Ma a magyar élet minden teremtett lélek számára megnehezedett. Ma minden válságban van. És a magyar élet válságai között nem utolsó sorban aggasztó az a döbbenetes lelki válság, amely különösen a fiatalság körében járványként pusztít: értem ezalatt a jövőre vonatkozó egzisztenciális kilátástalanság kétségbeejtő hangulatát, amely valósággal a kicsinységi képzetekkel telített lelki betegség mértékét kezdi magára ölteni. Különösen a szellemi munkával foglalkozók táborában dühöng ez a végzetes pesszimizmus. Ami nem is csoda. Az az ember, aki könyvből és hírlapból és a nyilvánosság előtt elhangzott szónoklatokból mindennap az életképtelenség és a kilátástalanság Kassandra-jóslatait hallja, az vagy ájult érzéketlenségbe és csodavárásba merül, vagy lázadó türelmetlenséggel követeli, hogy az állam segítsen rajta, alkalmazza őt, vagy tartsa el, mint munkanélkülit. Mert lelkében lassankint teljesen elsorvadt minden egyéni vállalkozás, önsegély, lelemény, munkakészség és életkedv ösztöne.
És szinte már észre sem vesszük, milyen nemzetgyilkos merényletet követünk el akkor, amikor elméleteket faragunk, hogy Magyarország területén megélni egyszerűen lehetetlenség. Amikor önkínzó buzgalommal bizonyítgatjuk, hogy az agrártársadalmi önköltségen felül termel, a kereskedelmi és pénzügyi mérleg passzivitásán változtatni nem lehet, a nemzeti jövedelem nem elégséges a népesség eltartására, az iparosítás meddő erőlködés s az ipari termelés csak megdrágítja a mindennapi élet költségeit s a kereseti válság napról-napra ijesztőbb. Egymást rémítgetjük, hogy a gazdaságilag nyilvántartott világban hatvan millió munkanélküli él és számuk napról-napra gyarapszik. Ez a hatvan millió ember – önhibáján kívül – azoknak az embertársainak nyakán élősködik, akik – önérdemükön kívül – még az üzletben vagy gyárban, vagy a vállalatoknál dolgozhatnak. Hogy fogyasztási és vásárlási válság állott be, az árak lecsökkentek, a pénz mozdulatlanul hever a bankokban, az államok eladósodtak, a forgalom megcsappant, a legtöbb embernek le kell szállítani igényeit olyan alacsony fokra, amelyen már csak az élet puszta fenntartása, a mindennapi száraz kenyér fontos. Hogy ma, ha valakinek nincs állása, vagy ha fizetése csupán az éhenhalástól menti meg, ha valaki nem tud karriert csinálni, vagy pénzt gyűjteni, - ennek száz és száz olyan oka van, amely nem az ő akaratán, tehetségén, rátermettségén, egyszóval egyéni értékén múlik.
Magyar apák! Jól teszitek, ha ezeken a dolgokon időnként elgondolkodtok, de nagyot hibáztok, ha elragadván benneteket a méla rezignáció, nem folytatjátok tovább ezt a gondolatsort. Az, hogy a termelési, fogyasztási és kereseti rend felbomlott, még nem jelenti azt, hogy az emberiség képtelen éspedig mindörökre képtelen a maga életfeladatainak megoldására. Az emberiség nem akar öngyilkos lenni, és nem halhat meg éhen, ameddig az emberi elme gondolkodni tud és a gondolatból tudományos haladás születhetik meg. Természettudományok, szociológia és mechanika majd csak megoldják valahogy az emberiség önfenntartási problémáit s megadják a feleletet arra: miből és hogyan tud megélni az a számban folytonosan gyarapodó kultúremberiség, amelynek szaporodásával egyenes arányban nőnek az igényei is? Ez a probléma a világ összes gondolkodóit élénken foglalkoztatja, de nekünk, magyaroknak, elég gondot ad az is, hogy tíz vagy húsz, vagy száz év múlva miből fog élni ez a Magyarország, amelyet politikai és gazdasági tekintetben blokád alatt tart majdnem az egész világ. Elég, ha a kérdést arra redukáljuk, miből fogunk megélni holnap és holnapután mi, szegény magyarok, akik tegnap és ezer éven át, mint egy tejjel és mézzel folyó Kánaánban paradicsomi életet éltünk anélkül, hogy ez valami különös fejtörést, vagy fáradságot okozott volna apáinknak és öregapáinknak?
Ijesztő kérdés. Abból, amiből most élünk – búza, rozs, bor, némi gépipar – évtizedek múltán nem élni, csak tengődni lehet. Egyetlen reményünk, hogy valamiképpen meg tudjuk szervezni a nemzeti munkát, ki tudjuk fejteni azt a munkatöbbletet, amelyet a tudás által termékenyebbé és hasznosabbá vált szellemi és fizikai erő produkál: a több és jobb munka hozadéktöbbletét.
És ameddig ezt nem sikerül az egész magyar nemzeti társadalomnak kollektív alapon megszerveznie, szervezze meg minden magyar ember – úgy, ahogy tudja – a maga külön kis világában. Magyar apák, magyarázzátok meg fiaitoknak és leányaitoknak, akiknek testet és lelket adtatok, hogy arról gondoskodni elsősorban és mindenekfelett nekik maguknak kötelességük. Mert a testük és lelkük az övék.
(Forrás: Surányi Miklós: A LELKED A TIÉD – Levelek a húszévesekhez, valamint az apákhoz és anyákhoz, akiknek aggodalomban reszket a szívük a húszévesekért, - sőt általában mindenkihez, aki kétségbeesve gondol a magyar fiatalság jövendőjére. – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T. Bp., 1935.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése