Halott felesége emlékének emelte a költő a Művet - Vadrózsa asszonynak -, hogy kegyes őrzője legyen leáldozott arcának. Ehhez a könyvhöz azzal az áhítattal volna illő közeledni, mely a pietásos szándék mélyén serénykedett. Azzal az alázatos csenddel, amellyel idegen székesegyházakat szemlél az utazó.
Fájdalom, Strém műve sem az az egy tömbből faragott Emlék - csak könyv, amelyben versek vannak sikerült és kevésbé sikerült versek.
Holott Strém valódi lírikus. Minden idegszálában, a lélegzetvételében lírikus. Nála nincsenek költői témák, amelyeket hol metrikusan, hol "szabadon" megversel. Adományul kapta azt a szüntelen munkáló belső lelkességet, a léleknek azt a pazarló lázas-állapotát, mely az érzékelt világ sáraranyából édes kínnal mossa ki magának a líra szín-érceit.
Azok a legszebb lapjai, ahol önfeledten énekel, mint egy ereje-ittas, büszke kamasz, akinek hangját nem bágyasztják távoli kontemplációk:
Óh, aranyos ünnep,
lila május láza,
ki táncol a réten
s az ifjú fák előtt,
melyek virágot szülnek?
duzzadó kalászba
ki ont új erőt,
van-e élőlény, mely
nem Isten háza -
Május termő láza,
pompája a kertben
kinek illatos,
míg anyai kedvben
áll a rozs?
Tavasz, fiatalság, zabolátlan, medrükből kifutott strófák, „Hiszek magamban!” - tipikusan fiatalkori líra, abban a hagyományosan tiszta értelemben, ahogyan fiatalkori lírája Kisfaludy Sándornak, Csokonainak vagy Petőfinek van. S ez annál is inkább megemlítésre méltó, mert fiatal lírikusaink egy súlyra is tekintélyes részének (Bányai, Fodor stb.) nincsen fiatalkori lírája.
És ha ezekben a mámorosan buzgó versekben sok is helyenként a galamb, a liliom, a barackfa és más költői díszítő-elem: hamisítatlan lendületük van, mely rápillantásra megkülönböztethető a külső eszközökkel lendületessé megrendezett versektől.
Méltán sorakoznak ez ódai darabok mellé azok a csillagfénybe mártott, könnybe lábadt költemények, amelyekkel halott hitvesétől búcsúzik.
a te elmúlásod fehér tó az álom völgyében
öledben alusznak az arany hónapok
ajkadon a boldogság halk fuvolái
ismerik az erdő vadjai a fát, amelyben te lakol
hajadban a csillagot is magányos utakon egyetlenem
de ha halovány szépségedet kibontja az alkony
tudom hogy meghaltál
s a te nagy csendedből édes enyhet iszom
tudom hogy belőled kel fel a nap a hold
gyászévem ragyogása óh milyen jól van ez
kiterjesztett szárnyakkal úszó rejtelem vagy immár
Isten mosolyától csillogó jövőm
aludj szelíden a múlt párnáin édes asszony
örök egyesülésünk zengő liliom-erdejében
Megfoghatatlan, hogy akiből a valóban bensőséges szomorúságnak ilyen szívhangjai szólalnak ki és olyan frissen tud énekelni, mint a Hajnal jövetén: hogy tévedhet ilyen homokos csikorgásokba: „a kőemberek parafa-szívét reggel felcsavarják a szolgák a skatulyában kitömött kanárik vattát esznek papírmasé tenyerekből aztán meggyújtják az üvegegyeneseket és mindenki szépen meghal a római számok alatt stb. stb.” - Ez az a bizonyos szürrealista verkli, mely a Freudból importált szabad-asszociáció örvén költészetté óhajtja avatni az újságcikkek hamisított köznapiságát és a doktrinérek fantáziátlan álmait. Egy olyan jóhiszemű és kulturált költő mint Strém, hogy ülhetett fel effajta divatos korszerűségeknek? Lírai érzékenysége reményt nyújt arra, hogy nem fog belefulladni ebbe az erőszakosan kreált és tőle oly idegen modorba.
(Fenyő László)
(Forrás: Nyugat 1927. 19.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése