Pislogó mécs, mely ég nyirkos kripta falán
Harangnak kongása az éjféli órán
Egy álom, mely szárnyát fájdalomba mártja,
Úgy költöztél te is egy másik hazába.
Elmentél, amikor derűs virány az ég
Ezüst vizek felett csillag özöne ég.
S a bárányfelhőket, mik úsznak a légben
Az éj királynője világítja szépen.
Látlak téged! mint egy fényes ezüst árnyat
Az égbe indulva felemelve szárnyad.
Felhők között jársz már oly bús halaványan
Fénysugár esőben csillag havazásban.
Egy sugár, mi viszen, egy dal emel téged,
Fehér márvány karod kebeledre téve:
Ezt a káprázatot elbűvölve nézem, -
Ezüst van a vízen és arany a légben.
Hogy halad az űrben a te tiszta lelked,
Nézem visszamaradt fehér hideg tested,
Hosszú ruha rajtad, koporsóban vagy már,
S ajkadon egy mosolyt felejtett a halál.
És kérdem lelkemet, melyet mar a kétely,
Te halavány angyal tőlünk mért mentél el?
Nem voltál te bájos, eszményi és tiszta?
Vagy tán csillag voltál, mely égbe tér vissza?
Tán lehet, hogy ottan tündérvárak vannak,
Miket arany ívvel csillagokból raknak,
Tüzes patakokkal és ezüst hidakkal,
Gyémántkő partjukon zengő virágokkal!
És te ottan haladsz, te isteni alak!
Napként ragyog szemed, sugárból font hajad,
Arannyal behintett kék ruha takaród,
Ékköves koszorú övezi homlokod.
A halál egy Cháos, csillagoknak árja,
Míg élted lázadó álmoknak hazája;
Egy világ a halál, napok rózsák benne,
Míg élted egy üres, egy egyhangú rege.
Vagy tán lehetséges? oh! hogy higgyem én el!
Hívő eszemet már megszállja a kétely!...
S ha csillagok hullnak s kihűl a nap itten,
Nem-e azt kell hinnem, hogy semmiség minden!? -
Az ég kárpitja is tán leszakad, széjjel
S alá hull a semmi kietlen éjével,
Fekete lesz ege a setét világnak,
Mint múló prédája az örök halálnak.
És akkor, ha így lesz, meleg leheleted,
Nem tér vissza beléd sem az örök lelked;
Akkor édes hangos néma leszen mindég,
Akkor ez az angyal pornál nem volt egyéb.
És mégis te halott, te szépséges agyag!
Hozzád érintem én eltörött lantomat,
Nem panaszlok többé, te ott vagy már távol
Odatévedt sugár világ cháoszából!!...
S azután; ki tudja, mi volna jobb itten?
Lenni vagy nem lenni? mert azt érzi minden,
Hogy az, ami nincsen, fájdalmat nem érez
S fájdalomé éltünk, nem a gyönyöré ez.
Lenni? Egy őrültség, egy sivár gondolat,
Meghazudtol füled s szemeid megcsalnak,
Mit egy század állít, más tagadja lenni;
Egy sovány álomnál többet ér a semmi.
Testet öltött álom kergeti az álmot,
A sír szája pedig nyitva vár reájok,
Gondolatim pedig agyammal nem bírnak,
Bolondként nevessek? átkozódjam? sírjak?
Minek is? hisz minden nem őrült fogalom?
Vagy a te halálod mért történt angyalom?
Vagy van-e értelme, te mosolygó alak?
Hogy csak azért éltél, hogy sírba zárjanak??
Hogyha van értelme visszás, áteista
S halvány homlokodra nincsen Isten írva...
(Ford.: Brán Lőrinc)
(Forrás: Román Költőkből – Nagybánya, 1910.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése