Felemelem a fejemet, nem büszke fejvetéssel,
de mért ejtsem le? - nincs mit szégyellnem,
csak mint megpróbált ember, emelt fővel, úgy mondom:
itt vagyok - szerettem őt.
Szellőborzolás a füzek közt:
látom japáni rajzát mosolyának,
néma mosoly, amellyel elejtett
s hallom csengő ítéletét felettem:
ahogy e mosoly két hibátlan fogsorú
nevetéssé érett kegyetlen.
Férfiak, mind, szenvedett-társaim
évezredek ót - milliónyian,
akik szerettetek s akiket nem szerettek:
sorsunknak zörgő, testvéri lánca van;
itt állok íme, meleg szenvedő,
még lágy a fájdalom, formálható,
még ömleni tudna, még csupa szó,
de érzem már, ahogy arcomnak élő
szeme-szája-homloka kemény
álarccá merevül - álarcosan
így megyek egy életen át, míg megtérek egyszer
honotokba igaz álarcosak - akkor
földi áldozataink vérharagos füstje
elhomályosítja könnyűtopánkás
táncát az örömnek.
(Forrás: csicsada.freeblog.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése