Köd volt mindenfelé, ködből jött volna Anderjás. Király palotája elé. Ködből idehajított kő, egyenesen haladt, bátran, előre, gödrös, köves budai váron át. Senki sem állította meg.
Csak torony csúcsán ragyogó aranykakas kukorékolta el magát s rázta meg szárnyát, északról egyszerre délre fordult.
- Hahó, - rikoltotta - hahó.
Anderjás komolyan nézett magasba s megfenyegette ujjával kakasát, azzal föllépett az első lépcsőfokra.
Akkor rávicsorította fogát kőoroszlán, szinte visszahökkent tőle, nagy fene pofáját magasan tartotta s dülledt szemekkel, előre kiálló gömbölyű fogakkal némán meredt rá, az is meg volt dermedve, meredve.
Anderjás megállott, bitang kőkutyával szembe vert s tudta, hogy megvan babonázva, ő neki nem árthat s föllépett a második grádicsra.
Kapu megtárva, királyi vár nagy vasas kapuja, de ő előtte sárkánykígyó megvonaglott, bronzból verve s sziszegő nyelvét messze kivetette, kettős szúró nyelvét, tajtékozva villant eléje s ő magasra emelte előtte kezét: kövek, ércek meredt alakja nem engedett, semmi kísértés rajta nem fogott, hiába őrizték szörnyeteg állatok, az emberi szív akarata áthaladt a hármas varázskörön.
Most a nap kisütött s ezer szemmel nézett utána, amint tornácra belépett. Anderjás eddig békén viselt el támadásokat, melyek mindenfelől megrohanták, de most rettenetesen összeijedt. Mintha szemrebbenés alatt elmult volna minden, vége volt ködnek, csöndnek, kisütött a nap és meghalt a mese.
De már előre dülledt nagy homloka bent volt, sötétben, süvege, zsírosra kikent hosszú gyér hajával belevágódott a sorsba s már iszonyodott megfordulni, csak tovább, csak tovább, bé, palotába.
Bent jó volt, setét volt, itt még köd tartott, lélekzet nyirkos volt, álom dohos, immár nem bírt gondolkodni, csak hagyta, vigyék lovak, kantárjavesztett nehéz lábain csak baktatott megkezdett úton s oda se ügyelt jobbról-balról kardos, fegyveres hősökre, akik azt hitték, közéjek tartozik, hogy oly magabiztán halad. Folyosókon süvöltött a szél s csattogtak a boltok alatt a felaggatott pajzsok a fekete falon.
Anderjás előre nyujtotta nyakát s ment, mint itatóra bivaly, serényesen, mint bölény, zordonan apró szemekkel, nekidülledt feszült inakkal, belőlről fűtötte a gondolat s már cipelte hátán a vedlett, rézpitykés iszákot, teli arannyal és ezüsttel...
Mintha valaki vezette volna, csak belőlre, legbelőlre, cellákon át, üreseken, zsufoltakon, magyarok, lengyelek, cifra idegenek, lomha itthoniak között. Akár magyar, akár lengyel, egyforma idegen.
Csak mikor a legbelső házban volt, akkor érte utól tétova, félsz, tudatlanság, megállt s már mindjárt rácsapott egy üstökös nagygombos úrmagyar.
- Hej, kit kereső.
- A kiráát.
- Várr.
A bozontos bement, még beljebb, be szőnyegtakarta titkos ajtón s ő ott maradt egyedül.
Ahogy megállt, úgy maradt.
Most jó volna kobzot elővenni s rákezdeni az új udvari úrfiaknak énekit:
Első fok garádics bineknek esméretyi,
megesmérem binemet mer az magát kelletyi...
De nem volt kobzza, csak kurta kés, oldalán, előr, dülledt nyakán részeg fejét, mint lopótököt himbálva vizes kék szemekkel gyáván már látta, ahogy csákányokkal szétverik s darabokra szaggatják asztalt ott sarokba, magasra repült forgács, ahogy dühösek verték fejszével s derék öreglábú asztal percek alatt romokba hullt... Lehúnyta szemét és enyhén, szelíden meredt el: nini, hogy ő itt vagyon s kés az oldalán és tökkolop kobozza nélkül: megölni a királyt...
Izzadt a homloka s pukk, pukk, döngetés mindenfelé, mintha pokol felszabadult vón, mennyütőkő csattogásai előtte utána, de ő csak összeszorította gyér fogait s furfangosan állta, kiizzadt homlokán a gondolat: megölni a királyt.
Keze hosszan lelógott térdéig, nagy lomha, bágyadott csontökle, nagy dagadt erekkel, mezitelen lába térdit érte; lassan letisztult szeme előtt a fúrteszű gondolat: jobb lenne megtenni... mint cifrázni... s meghalt meselelke csapott még visszafelé, mintha visszajár, romlott kicsiny ország nagyot játszik, lenyesve erre-arra a szabad határ, éhkoppal oly szomorán, utolsó zsír a konyháról, mit felesége kéricsélt, hajára kente, itt csepeg izzadtan a homlokán végig... elérhetetlen bús nagy gondolat... szegény kicsi lelke: sok lesz az akarat... megölni: megölni a királyt, s... igen: de jutalmát venni: soha...
Már fordulna, futna, álom, ólomnehéz lábak, menni nem lehet, moccanni nem, hogy tudja ember e palota csontjait elvetni, kibújni zordon szörnyeteg vad bunkók alól, egy ina nem moccan, áll, elvetett lábbal, mintha feje fellegekbe, lába tengerekbe; karján végig mókusok futnak, bocskora bozótján medvék mormitolnak.
Szét a függöny, pokróc s kilépett rajta egyedül előre a szőke úrifia lengyelfi, suttyóka legény, cifra lebernyegben: megölni... s meg se ölni... elárulni s el se árulni... árát fölvenni és bűnt se cselekedni... meglóbálódott a teste, most mindjárt elvágódik, egyet kalimpált a lelke, de még állva maradt s csak hápogott üres szemmel, üveghal szárazon...
- Ez az.
Anderjás csak nézte, csak nézte: derék vállas gyerek, szélespofájú, nagy szőke, fiatal, haja sárga, nyakába lóg, szeplős pofája éle s szája, mint a fiatal farkasé...
- Mit akarsz?
Szemét lassan nehéz tengelyeken arra fordította, a goromba kérdőre, aki magyarul szólt, az előbbi gombos nagyúr, üstökös borette rohadt ragyás.
- A királyt.
- Ez az.
- Johom.
- No és mit akarsz véle?
- Megölni.
Csönd. A nagyúr meredt, megáll, csak néz, s mered, s nyitott szájjal.
Kardot ránt s elébe az úri fiúnak, aki nem ért s figyel.
Akkor hörög, krákog s üvölt:
- Térgyepüjj!
Anderjás az emelt kardnak fejet bókol s térdre esik, mintha felhők tetejéből hullana le földig.
- Héj, legények, elééé.
Katonák be, kettő, három, sok, sok, tele egyók a ház.
- Kössétek meg az ebet.
Anderjást megkötik.
És erre pof, ütés, vágás, taglalás. Fejét lehajtja s felfelvillant fényekben tűri az ütést, újra megrázza s jólesik.
Vér omlik agyából, részegen nevet: ha most látná az asszony és nevet...
Csak mikor a nagyúr dühén könnyebbített, józanul:
- Megölni a kirájt?
Anderjás int, igen.
És újra a botcsattogás fején.
- Megölni a királyt?... Minek!
Anderjás szótalan, nyelve nem fordul, angyali csendességgel mosolyog, nyelvével küszködik:
- Möghatta... Özsébet... Mü asszonyunk...
Bólint.
Idegen a beszéd, vérrel köpött a szó, hörgő dadogás. Anderjás szót sem ért, mint a penitenciás áldozat maga térdén előbukó aggyal...
Akkor felnéz és látja a királyt. Már érti, a szeméből szánalom és megértés sugárzik s mosoly, a győző mosolya.
- Özsébet asszony... a királyné, aki vót... az özvegy?
Bólint.
És a király nem nevet, a szeme mosolyos, de az arca vágásába nem tud bebúni a nevetés, hideg kemény vonalak, elhaltak, megmeredtek a mélyben, odafenn tűz ég a homlokon belül...
Legyint, elfordul, elmegy.
Az üstökös nagyúr, tán Újlaki, ki tudná, böffenve szól:
- Vigyétek ki s aprítsátok fel... meg akarta gyilkónni a kirát...
Anderjás elejti fejét, halálverejtékben: elvégeztetett: a mese meghalt, meghalt a mese...
Kisütött napon, mese tört szárnyakkal feküdt, hóban és csizmák tapodtak rá. Idegenek viszik, magyarok, magyar beszédűek, oly idegenek, mint ráduszított kutyák, szavadat nem értik, faldosnak, harapnak, s magyar nyelven idegen akaratokat, ivöltenek... Már látja, fel fogják aprítani idegen fattyért, aki egy szót se szólt: mért oly dühödöttek, hogy tépik, rúgják és verik, orcájuk olykor felvillan és lila és kék s a torkokból bugyborékolva düh s boldog belerúghat...
Le a lépcsőn, ki az utcán, csak azért nem gurul, mert félti koncát elereszteni, aki fogja, markolja, bírja, már gúnyája cafatokban szét, élesre faragták a követ, hogy fájjon, lépcsőn fel könnyű, le... fáj... Sárkány, kígyó sziszeg most, oroszlán ugat, kakas kukorít... S csak egyet mind: későn, most visítja a gyerek is: ölik a kirájt...
Álom, láz, betegség, pokolvarrühesség, sátán pokolban: s fel-fel egy gondolat: ezért kente haját reggel disznózsírba: az asszony, az asszony...
Most kard fényét látja, villan, aztán puha meleget, ez jól esik, szörnyű fájdalom, éles nagy fájások, tündérálom, halk kacagás...
Még egy elernyedett mosoly s halk hörgés, gurguláz, mint a leszúrt disznó...
Anderjás hulláját végigvonszolják kötélen Buda uccáin, aztán tüzes fogókkal tépik szét, darabokba vágják, hogy a kapukra szegezzék...
Akkor egy szegény asszony, kíváncsi mint a többi, a közelbe fér s visít:
- Ez az én Anderjásom iszákja!
Fogják, verik, tapossák, királygyilkos párja, sír, átkoz, esküszik: soha, soha ő Anderjása színét se látta Özsébetnek, átkozott volt, a királyné ha mondja...
- Maga mondta, tulajdon szájábul.
- Ó buta, buta vad baromállat, ő látta vón, koszos, vele állott szóba királyné, vad barom, királyok gyilkosa: ó buta mesélő ember.
Szörnyű, napsütésen kibogozódik: mesét csinált magábul: már régen meséli, hogy Veres Királyt megölte Fehér királyné kedviért, az új Fehér királyt vót Fekete Királyné kedviért... Titkát pénzért megmutogatta... bolond, bolond, ne higyjetek neki halálba se: mese... Azt hitte a bolond, hahó, hah, haha: ki lehet a mesét cipelni a napra, hahó...
Haját tépte, marta az asszony, az asszony, tépte, marta véres haját a bolond, a bolond:
- Reggel vette az iszákot, minek? nyakába vetette: aranyat akart abban, ezüstöt akar abban, jaj szégyellem magam, hogy ien bolond uram vala...
Nézték, hallgatták, nevették, urak elé vitték.
Hitték, nem hitték: a polyákok püspöke szólt:
- Ha hazudott, tulajdonítsa magának, amit nyert: nem kellett volna hazudnia...
Az emberek nevettek, boldogan, hahotával, nagyon, hemperegve, vastagon, buffogva, hóban hemperegve a szegről letépett tagokat kacajjal s akkor meghalt, meghalt, meghalt a mese...
(Forrás: Móricz Zsigmond: Arany szoknyák – Történelmi melódiák)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése