Ha vén leszek majd, vén költő: Isten hagyja megérnem.
asztalomon mindig lesz egy cserép virág... s házamban két ifjú lány:
az egyik talpig fekete s tizenhét tavaszt számlál kereken,
a másik egy tavasszal még zsengébb s merő szőke sugárzás...
A kandalló mellett ülünk majd... ők felolvasnak nekem
kedvenc könyveimből, alt s szoprán hangjukon,
én viszonzásul verseim nékik dörmögöm el,
hadd tanulják meg mi a bölcsesség s a fájdalom.
Gyermek leszek már akkor, ősz gyermek és ártatlan csókomat
lehelem hajuk tükrére, orcáik gödröcskéibe... s ők visszaadják:
a szőke gyöngyvirágillatú ajka egy kicsit megremeg,
szepegve csókol a másik, mint sírásból imént ocsúdott kisgyerek...
Így élünk majd hármacskán... Vendéget nem fogadunk,
csak erkélyünkön egy-egy eltévedt madarat
és a cicázó napsugárt... Játék s merengés közt múlnak el napjaink...
az éj álomban, a nappal csendes örömek közt talál -
míg eljön értük az Ifjú... s értem az ifjú halál...
(Forrás: csicsada.freeblog.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése