Teveli Mihály (1867-1934): Régi mesék…

Régi mesék zsongnak bennem,
Vissza-visszatérnek;
Nincs hatalma azok fölött
Az időnek, térnek.

Meg-megindit most is olykor
A halásznak sorsa:
Ki tó partján kunyhót épit,
S azt a viz elmossa.

Vagy annak a királyfinak
Szerencsétlensége,
A ki kővé meredt, mikor
Vágyát már elérte.

Régi mesék… nagyon sokszor
Gondolok reájok;
Szinte félek, hogy majd én is
Olyan formán járok.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 45. szám, 1896. nov. 8.

Nagyjaink a Kerepesi temetőben

    Mikor a müncheni temető kapujának küszöbét átléptem, a meglepetéstől pillanatra megállottam. Azt hittem, hogy rossz helyen járok s a „Droschke” a temető helyett valamely szobrászati kiállításba vitt. Amit  a művészetek hazája, München szépet, remeket márványban produkálni képes, amit talentum a pénz segélyével létrehozhat, az mind feltalálható ott. A vagyonos osztály külön temetőjéről szólok, hol nincs fakereszt, hanem csupa obeliszk, csupa márvány, mégpedig a termelésnek legnemesebb fajtája, melyet a világ márványprodukációja előállít.
    A meglepetés, csodálkozás és elismerés egyszerre támadnak fel az ember lelkében, mert ami szépet, művészit és értékeset más temetőben is láthat, azt itt százszoros dimenziókban találja meg, mert az a temető nem is temető többé, hanem valóságos kiállítás.
    S mikor a fényes, gránit és márványemlékes temetőt végigjártam, eszembe jutott a mi legértékesebb és legérdekesebb temetőnk, a Kerepesi úti temető, amely olyan viszonyban lehet a münchenivel, int egy három-négyszer forint jövedelemmel bíró ember a százötven-kétszázezer forint jövedelem fölött rendelkezővel. Az előbbi sem szegény, mert hiszen vannak olyan intelligens emberek is, akiknek csak ezer forint a jövedelmük, mégis az utóbbi mellett eltörpül.
    De amint Hirsch báró, vagy Rotschild bankházai mellett kedvesebb nekünk, ami apánkról maradt kapu nélküli kopott falas kúriánk, úgy kedvesebb nekünk a Kerepesi temető nagyjaink ott porló csontjaival még akkor is, ha ezek közül a legértékesebb márványemlék is messze mögötte marad a müncheni gazdag temető legolcsóbb sírkövének értékétől.
    A Kerepesi temető mintegy kétszáz hold területet foglal el, s benne ez idő szerint körülbelül 400 ezer halott pihen, pedig csak 1849. ápr. 1-től fogva van használatban s újabban a sírhelyek nagy ára miatt (200 frt; a legolcsóbb 100 frt) keveset temetnek bele.
    A temetőbe három kapun lehet bemenni, melyek mindegyikétől lombos fákkal szegélyzett széles utak vezetnek a sírok között. Az egész temető 58 táblára oszlik, melyek újból külön megvannak számozva síronként, hogy az eltemetett halottat ebben a nagy sír-erdőben könnyen meg lehessen találni.
    Az egyes táblák között keresztutak is vezetnek, úgy, hogy az egész temető egy jól rendezett s szeretettel gondozott parknak tűnik fel, ami annál könnyebben lehetséges, mert a legtöbb síron állandóan friss élő virág vagy koszorú illatozik; a lombos fák pedig s a gondozott, tisztára söpört utak csak fokozzák az illúziót.
    Ez a temető igazi sírkert, mert a sírokon kívül alig emlékezteti valami az embert, a mulandóságra, a megsemmisülésre.
    Főútnak az első és második kapu között levő utat tarthatjuk, azt, amelyik a Batthyányi mauzóleumhoz s azon túl vezet, már csak azért is, mert annak közepén van felállítva a minden temetőt temetővé avató nagy kereszt.
    Ha ezen az úton végigmegyünk, ott találjuk mindjárt Szabóky Adolf, a matematikus piarista tanár sírját a 7-ik táblában. Körülötte van Tóth Kálmán, Jókainé – Laborfalvy Róza, Greguss Ágost, s Volkmann Róbert zeneszerző sírja. A 8-ik táblában a főút mentén fekszik Obernyik Károly színműíró (megh. 1855.) és Komócsi József  († 1894.). A Batthyány mauzóleum előtt balról a 11-ik táblában vannak: Beöthy László († 1857.) Vachot Sándor († 1851.), Czakó Zsigmond († 1847.), Szerdahelyi József színész és író († 1887.), Szentpéteri Zs. († 1868.), akit Petőfi a „Tintásüveg”-ben megörökített; A B. mauzóleumtól jobbra a 20-ik táblában feküsznek Irányi Dániel, Garay János († 1853.), Nagy Ignác († 1854.) a „Hölgyfutár” szerkesztője és Kossuth Lajos († 1894.); balra a 13-ik táblában Csiky Gergely († 1891.), Kisfaludy Károly († 1830.) , Lisznyai Kálmán († 1835.), Sárossy († 1861.). A kereszten túl a 23-ik táblában Patikárus Ferkó, a híres cigányprímás († 1870.)
    A második kaputól jobbra a kerítés melletti kriptában (82. sz.) Vörösmarty Mihály († 1855.), vele szemben az út balfelén Frankenburg az „Életképek” szerkesztője († 1884.) Röck Szilárd, a nagylelkű adakozó († 1888.), mellettük Arany János († 1882.)
    A második kapuról a Deák mauzóleumig vezető úton nyugosznak jobbról a 13-ik táblában: Egressy Béni († 1851.), Rácz Pali († 1885.), Halmi J. a híres színész († 1883.), Győry Vilmos († 1885.), Bajza József († 1858.), a 21-ik táblában Csukási József († 1891.), Balázs Sándor († 1887.). Sírfelirata: „Fáradt volt, pihenni akart.” A 29-ik táblában a Deák-mauzóleum előtt jobbról Klapka († 1892.), Trefort Ágoston († 1888.), Erkel Ferenc († 1893.), Salamon Ferenc († 1892.)
    A harmadik kapunál a fal melletti kriptában feküsznek: Szalay László (13. sz. alatt; † 1864.), Bugát Pál († 1865.) (169. sz. a.), Pákh Albert († 1767. 239. sz. a.)
    Az első kaputól vezető főúttól balra az 5-ik táblában feküsznek Petőfi Sándor szülői, kiknek sírkövén ez a felírás olvasható:
    A legszeretettebb atya, a legszeretettebb anya.
Vas Gereben († 1868., Bécsből 1885-ben hozták haza), Tóth Ede († 1870.), Csepregi Ferenc († 1880.), Lendvay Márton híres színész († 1875.). A 26-ik táblában nyugosznak: Bernáth Gáspár († 1873.), Szerdahelyi Kálmán († 1872.), Czuczor Gergely († 1866.) és Petőfiné Szendrey Júlia († 1868; a 10-ik sorban a 22-ik sírban.)
    Az első kaputól balra a második úton balról a 4-ik táblában feküsznek: Vahot Imre († 1879. IX-sor, 7-ik sír.), Szigligeti Ede († 1878. I. sor, 3-ik sír), a 9-ik táblában Zilahy Károly († 1864.). A 17-ik táblában: Egressy Gábor († 1866, 48-ik sor, 5-ik sír), a 25-ik táblában: Petőfi Zoltán, Petőfi Sándor fia († 1870, 22 éves korában első sor 116-ik sírban.) A 41-ik táblában Nagy Imre, a kiváló színész († 1893.). A 49-ik táblában Reviczky Gyula († 1889.). A 22. sor első sírjában Paulay Ede († 1894.) Tőlük nem messze a kerítésnél levő kriptában a 266. szám alatt Toldy Ferenc (†1875.) A 290. sz. alatt Horváth Mihály történetíró († 1878.)    
    Íme egy séta mennyi emléket újít fel lelkünkben, mennyi veszteségről beszél! A kegyelet majdnem minden jelesünk sírja fölé állított egy-egy méltó emléket, soknak talán művészit és igazán remeket, - de legyen bár egy kődarab, vagy művészi alkotás a sír jele, szeretetünk és kegyeletünk tárgya marad épp úgy, mint a müncheni temető nagy gonddal őrzött bármely, százezreket érő síremléke.

R. K.

Forrás: Tanulók Lapja 3.évf. 45. szám, 1896. nov. 8.

Rácz Géza (19. sz.): A nagyanyó

Ül, messze merengve az éji homályba,
Görnyedő nagyanyánk a hárs lombja alatt
Nézi az árnyékot, mely az erdő fölött
Sötéten vonul el, mint a hollócsapat.

Vén a hárs is immár, mindkettő megvénült,
Hej, pedig egykor ők szép s ifju valának!
Elvonult fölöttük sok vihar s kikelet -
S ők is örvendének madárka dalának.

Most is zeng édes dal a hárs korhadt ágán
S lombja között suttog bolyongó fuvalom…
Nagyanyó szívét átjárja a mult álma,
Köny ragyog szemében, mosolygó fájdalom.

Csak a hű szeretet a végső kapocs, mely
Hozzánk fűzi őket, életük határán:
Mert hátha már holnap a jó atya keze
Ledöntené őket, idejük lejárván.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 44. szám, 1896. nov. 1.

Pekry Károly (Pekár Károly 1869-1911): Még zöld a lomb...

 

Még zöld a lomb, a lég is enyhe,
Terem a réten még virág,
S érezni már az őszi csendbe,
Az elmulás fuvalatát.

Elhervad a rét vadvirága,
A levelek lehullanak,
Meggyöngül majd a napsugára,
Minden mulandó, hervatag.

De a lenyugvó esztendőre
Jön uj tavasz, uj kikelet,
Örök mulást, itt mindörökre
Örökös uj élet követ.

Képzeljetek el, hogyha tudtok,
Ezer ily őszt s ezer ily tavaszt,
Ezerszer hajtott és lehullott
Az elhervadt lomb és haraszt.

Képzeljetek el – s megtudjátok:
Mily végtelen az ezredév,
Hogy nemzetünk eddig fennállott,
Megértitek történetét.

Hogy mily mulandó minden itten,
Beszélhet róla im e vár,
Csak néhány század tovaröppen
És romban áll a sziklavár.

Megdől Hellász s a régi Róma,
De ez a nemzet fennmaradt,
S hol forrt a népviharnak sodra,
Megállt, mint egy gránit darab.

Pedig sok volt az ellensége;
Feldúlta a török, tatár,
Ott tépte,marta a szivébe,
Hogy csüggedett reménye már.

És mindig volt, ki szembe szállott,
Kész vivni a végső tusát,
Megvédeni a szabadságot,
A nemzetet, e szép hazát.

Azért jövénk óh szent Szabadság,
Azért hozánk most is ide,
Azoknak, kik e hont megvédték,
Koszorut sirjuk fölibe!

Friss zöld koszorut ez Emlékre!
Felejtve most a gyász, a vér,
Büszkén fonunk ez Ezredévbe
Babért a meghalt hősökért.

Nem halt meg az, miért ők haltak,
A szabadság el nem veszett,
Mit életükkel oltalmaztak,
A haza el nem veszhetett.

És áll a hon ez Ezredévbe,
S az Emlék áll sirjuk felett,
S babért hoz a Honvédemlékre
Az ünneplő honszeretet.

Friss zöld koszorut ez Emlékre!
Felejtve most a gyász, a vér,
Büszkén fonunk ez Ezredévbe
Babért a meghalt Hősökért!

Forrás: Tanulók Lapja 3. év. 43. szám, 1896. okt. 25.

Leopold Lajos (1879-1948): Byron

 
Ránk borul az éjjel, megnyulnak az árnyak.
Suhogtasd meg Byron, sötét szellemszárnyad!
Im’ ezt a bús nótát rovogatom néked…
Szivembe nyilalik siró nevetésed.

… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sánta,
Biczegett, megbotlott, mint a versem lába;
Hanem az eszméi sasszárnyon repültek:
Meghóditják ma is, eltöltik szivünket.

Megnyulnak az árnyak, ránk borul az éjjel.
Megöregszik szivünk sok-sok, nehéz évvel!
De a ki olvasta, meg sohase bánta - - -
… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sánta.

Ráfogták, hogy hütlen, hogy megtagad mindent,
Embert, hitet, eszmét, szent szerelmet, istent,
Sárral megdobálták, keseriték éltét:
A biczegő sántát utól még se érték!

Gúnyra, fájó gúnyra nyilt meg lázas ajka,
Szive nagy keservét kaczagva, kaczagva…
És elnémult a bú… Mert csend van ott alant,
Ott nem zokog a lélek és nem sir a lant!

Ködös Albionból szép csillagos este
Velenczébe száll a Byron csodás lelke…
Láttam, miként pihent a sóhajok hidján,
S hallottam, álmodtam, hogyan kaczag sirván…

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 42. szám, 1896. okt. 18.

Fejes Béla (19. sz.): Ősz

Magam leszek már egyedül,
A kis fecském is elrepül;
Még friss pihe az ereszen…
Bohó vagyok: mért könnyezem?

Dudol, zokog az ősz szele,
Hullong a fának levele;
Hűs zúz fedi, ha tar leszen…
Bohó vagyok: mért könnyezem?

… Avar helyén füves berek,
A virágon harmat rezeg -
Reszketve nyult felé kezem…
Bohó vagyok: mért könnyezem?

Aranyos felhő oda van;
Letünt korán forró nyaram.
A képe néha megjelen…
Bohó vagyok: mért könnyezem?


Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 45. szám, 1896. nov. 8.