Herczeg Ferenc (2863-1954): Március tizenötödike

 

E földi életben mi a művészileg szép és fölemelő? A KEZDET. Az élet kezdete az ifjúság. A napé a hajnalhasadás. Az esztendőé a tavasz. Az élvezeté a vágy. A cselekvésé a tervezgetés, az ábránd.

S mi a lesújtó és elszomorító? A VÉG. Az aggkor betegsége, a sötétség, a levélhullás, a kiábrándulás s a realitás.

A költészet eredetileg nem lehetett más, mint az emberiség visszavágyódása a kezdet után. Az ifjúság, a tavasz, a hajnal örökkévalósága után. E vágy kiábrándulása önmagából adja meg a költészetben a tragikus elemet.

Az ősköltészet fölemelő motívumának szimbóluma a napfölkelte. Örökké visszatérő szomorú szimbóluma a naplemente. A napfény a győzelem. A sötétség a verség. A nyár a boldogság. A tél köde  gyász.

Az ősköltészet két leghatalmasabb alkotása, Achilles és Szigfrid mondaköre, melyek egy-egy nemzet születésének hajnalán nőttek ki a fantázia szűzies humuszából, ugyanazt a témát változtatják. Itt is, ott is egy-egy hős áll a mondakor középpontjában, kinek arcán a szent ifjúság fény ragyog. Achilles is, Szigfrid is földöntúli erők birtokában vannak és valami homályosan formulázott, de érvényesülésre törekvő magasabb elv képviselőiként viselkednek. Mind a ketten ifjan fölérnek a dicsőség vakító zenitjére. Azután hirtelen elbuknak. Árulás okozza halálát mindkettőnek, de azért a bukásuk nem véletlen, hanem végzetszerű. Az életenergiájuk azért is vetett oly tündöklő lángot, mert kevés idő adatott nekik élniök. Rettenetes gyász zokog a ravataluk mellett. Mintha az egész emberiség ifjúkori reménységei derékben törtek volna meg. A görög-pogány Achillesért való titáni gyászban részt vesznek az elemek is. A germán ég alja pedig évtizedek múltán is vérvörös a bosszú tüzétől.

Sokan gondolhattak már arra, hogy e két mondakör nem egyéb, mint a természet tavaszi megújhodásának és őszi sírbaszállásának költői szimbóluma. Pogány naplegendákról volna hát itt szó, melyek évszázadok folyamán kivetkőztek eredeti jelentőségükből és hősi költeményekké csiszolódtak. Achilles, Szigfrid épp úgy, mint Adonisz – kinek kultuszában a szimbolikus szándékosság már világosabban szembe öltő – nem volna egyéb, mint az ifjúság, a hajnal, a tavasz, szóval: a napfölkeltének megtestesülése. Bukásuk pedig az öregség, a sötétség, a tél gyászos győzelme. A trójaiak, nemkülönben Hagen és az Adoniszt megölő vadkan a fantasztikusan gomolygó őszi köd szimbólumai. – Ha nem hiszünk is az allegóriák tervszerű és szándékos voltában – s én magam nem hiszek benne – föltehetjük, hogy az Achilles- és Szigfrid-mondák állandó hatásának éppen az a titka, hogy kész és mély emberi érzéseket érintettek. A témájuk örök emberi, miként a vágyakozás és a csalódás is örök emberi. És hogy a kezdetleges viszonyok közt élő ősember vágyakozásának  örök tárgya a tavasz, rettegésének állandó forrása a tél volt, az természetes.

És most térjünk át Petőfi Sándorra. Képzeljük el, hogy az élete nem folyt volna le apáink szeme előtt és mi nem ismernők egyéniségéből mindazt, ami nagyon is emberi, hétköznapi, egyszersmind véletlen és nem jellegzetes. Képzeljük el, hogy évezredet előtt élt volna és életéből az maradt volna csak ránk, ami fontos és jellemző. Ha ezt el tudjuk képzelni, akkor egy Homerosz, vagy az északi bárdok lantjára méltó hős áll előttünk.

Amit a ködös múlt költői talán csak megálmodtak, a fantasztikus és szimbolikusan mély hősi époszt, a gondviselés megvalósította egy ember életében. Oly korban jut szóhoz, mely kor szinte reszket a fiatalos tettvágytól és önfeláldozó mámortól. E kornak ő maga a legtipikusabb képviselője. Csodálatos adománnyal vannak, melyek fölérnek a Nibelungok Tarnkappejával, vagy a Hefaisztosz kovácsolta fegyverzettel és egy magasabb elvért küzd ő is: a szabadság elvéért. Prófétai ihlettel, tisztábban, mint bármely époszhős, előre sejtette, sőt meg is jövendölte halálát. A vége tökéletesebb, méltóbb és megrendítőbb, mint valaha költő – rajta kívül – megálmodhatta volna.

Ha Petőfi Sándor a történelem előtti időkben, vagy a népvándorlás kaotikus korában él, akkor ma minden bizonnyal találkoznak tudósok, akik kétségbe vonnák, hogy egyéb lett volna, mint a naplegenda fantasztikus hőse. A költemények, melyeket Petőfinek tulajdonítanak, összegyűjtött népdalok is lehetnek. Hiszen egyébként is olyan a hangjuk, mintha bennök maga a nagy magyar alföld szólalna meg. Ez nem egy ember, hanem az egész magyar nemzet szava. Korának lobogó tüzű láza nem történelmi esemény, hanem a tavasz zsendülésének az emberek érzelmi világába átvitt képe. Maga Petőfi talán a naplemente, az emberiség felszabadításának és boldogításának tündöklő principiuma. A zsarnokság, mely ellen lantjával és kardjával küzd, a sötét és dermesztő tél allegóriája. Hogy előre megjósolja korai halálát, az is alakjának realitása ellen bizonyít. És a vége! A messzi északról jött ellenséges légiók, melyeknek rohamában nyoma vész a hősnek, vajon nem a napot eltakaró őszi köd fantasztikus képe ez?

Íme, Petőfi földi sorsa az ősemberi költészet legmegragadóbb motívumának megvalósulása. E körülménynek tulajdonítom, hogy alakja a távolságban egyre nő és meggyőződésem szerint egyre nőni fog az idők folyamán. Ő nem tartozik a halottak közé, kik a ballada szavai szerint gyorsan lovagolnak, míg elnyeli őket a feledés homálya. Emléke, mint a tűzoszlop, nyomon követi vándorútján bolyongó nemzetét és nem hogy halványodnék és fogyna, de mind tündöklőbb lesz és titánivá nő. Tegnap még csak nagy költő volt. Ma már a költők költője. Holnap már legendák hőse. Nemzetünk, melynek oly csodálatosan egészséges ösztönei vannak, ma már sejti, hogy minő nagy ERKÖLCSI KINCSET BÍR PETŐFI EMLÉKÉBEN.

Gyönyörűnek találom a gondolatot, hogy ennek az életnek emléke a tavaszi zsendülés ünnepén, március idusán lép legközelebb hozzánk. Legyen is március tizenötödike Petőfi ünnepe! A gondolat- és érzelem-körnek, mely a magyar tavaszi misztérium tartalmát alkotja, Petőfi Sándor a legtökéletesebb megtestesülése. Ő a nemzeti hajnalhasadásnak, a szabadság napfölkeltének, a hazaszeretet tavaszának leventéje. A remény, az ifjúság, a tettvágy, a szabadságszeretet bajnoka. PETŐFI NEVE HADÜZENET A TÉLNEK, A SÖTÉTSÉGNEK, AZ ÖREGES CSÜGGEDÉSNEK. Az ő élete a gondolat s az érzés győzelme az anyag fölött. Ő a gondolat gyorsan járó Achillese, az érzés sárkányölő Szigfridje.

Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.

Herczeg Ferenc (1863-1954): A küszöbön

 

Délután, alig hogy elállt az eső, feketére ázott ekhós szekér döcögött Kisfaludy Mihály háza elé. A bőrfedél alól kimászott a tékozló fiú: Kisfaludy Károly. Sok esztendő után hazajött, hogy megkérlelje haragos édesapját.

Magasra nőtt legény volt; az Eszterházy-bakák, akiknél egykor mint főhadnagy vitézkedett, azt mondták: olyan hosszú a lába, mint a délutáni árnyéké. A Kisfaludyak rőt hajzata az ő fején lángvörösre gyulladt. Fejét különben előre lógatta, erről katonáék sem tudták leszoktatni. Már harmincéves volt, korra nézve meglett ember, de most olyan sután és félénken lépett be az apai ház kapuján, mint a szekundába esett diák, aki virgácsról álmodott.

Trézsi, a kedves Trézsi vastag kendővel a vállán várta a mosókonyha ajtajában. Amint meglátta öccsének kopott felleghajtóját és fakó arcát, egyszerre könny szökött a szemébe és fájdalom nyilallt a szívébe: jaj, te szegény Karcsi, mi lett belőled?

Hát bizony a rátartós úriház legkisebbik fiából tekergő piktor lett. Két esztendeje már abból él (ha ugyan életnek számít az ilyen tengődés!), hogy tájképeket gyárt a pesti németeknek. Többnyire nagyszerű kastélyromokat, amelyeknek emlékét Itáliából hozta magával; a háttérbe sötét viharfelhőket szeret iktatni, sápadtan cikázó villámkígyókkal. Napjában két képet is tud festeni; hetenként egy tucatot. Szállásadója, a Magyar utcai vargamester, az impresszáriója. Két-három pengőért kínálgatja az égiháborúk darabját. Így eltengődnek ketten, mert amióta a varga beleszagolt a művészetbe, megutálta a csirizszagot és az Istennek se dolgozik többet.

A tékozló fiú hazatérését Trézsi kívánta. Édesapjuk három héttel ezelőtt, egy köhögős éjszakája után végrendeletet csinált és abban ünnepélyes és keserű szavak kíséretében kitagadta Károly fiát. Nemcsak mindennemű ingó és ingatlan vagyonának, hanem apai szeretetének élvezetéből is. Trézsi akkor nyolcoldalas leveleket írogatott testvéreinek és nem is nyugodott addig, míg Kisfaludy Sándor, Bódi, Miska, Dani és Jancsi meg nem ígérték, hogy édesapjuk születése napján valamennyien Győrbe gyülekeznek és közös erővel megbékítik az öreg urat a tékozló fiúval.

Fölvirradt a nagy nap, de Trézsin kívül csak az egy Sándor jött el, Himfy szerelmeinek ünnepelt énekese; a többi testvér nem ért rá. Kifaludy Miskának, a Győr-megyei főjegyzőnek állítólag a püspök bérmaútjával volt dolga. Ő maga helyett elküldte a feleségét, Francit, mondván: ahol beszélni kell, ott Franci helytáll három férfinak.

De eljött valaki, aki külső családtagnak számított: Feltinger plébános. Valaha tanítója volt Károlynak és bár máig sem felejtette még el, hogy féktelen discipulusa, mikor egyszer apailag nyakon legyintette, bőszülten hozzávágta a tintás üveget, azért ő a Kisfaludy-úrfiak közül mégis ezt a megtévedt juhocskát szerette legjobban.

Mikor Károly a nővérével belépett a házba, a téglakockával kirakott ámbituson Himfy sétált fel-alá – a családban csak így hívták Kisfaludy Sándort -, vele volt Franci sógornője. Franci nevetett, mikor meglátta Károly felhőkergetőjét; nagyon szeretett és tudott is nevetni. Himfy kezet fogott a fiatalúrral.

- Na, hogy’ vagyunk, öcskös?

De nem ölelte meg. Ők ketten csak nem tudtak összemelegedni. Igaz, nagy is volt köztük a korkülönbség: Himfy tizenhat esztendővel előzte meg Károlyt és mikor ez még a téthi parasztgyerekkel csatázott, Sándor már a francia dragonyosokkal kergetőzött a lombárdiai síkságon. Olajzöld finom posztóruhát viselt, kárneól gombokkal; a kezében meggyszínűre szívott tajtékpipát tartott. Amióta a haza érző szívű lányainak örömére feleségül vette a Himfy-dalok hősnőjét, a gazdag Szegedy Rózát, azóta nagytekintélyű földesúrként élt sümegi jószágán és somlyói szőlőhegyén. Poéta voltát külsőleg csak finom vászoningének szélesen kihajló gallérja jelezte.

- Várj meg itt, előkészítem apáénkat. Meglássuk, mire tudunk vele menni.

Bement az öregúr szobájába. Károlyt azonban felbőszítette bátyjának politúros előkelősége. Nem, ő nem akar az ámbituson ácsorogni; ott akart lenni a játéknál, ahol ő maga a tét. Elszántan bekopogtatott az ajtón, de ebben a pillanatban megcsattant a kulcs a zárban, az apa bezárkózott előle. Ez érthető beszéd volt.

Férfihangok hallatszottak ki a szobából, Himfy és a pap már gyúrták odabent az öregurat. Az nagyot hallott, azért fennszóval kellett beszélniök.

- Édesapám, megjött ám Károly öcsém!

- Semmi közöm hozzá! Nem én hívtam!

Most megzendült a főtisztelendő úr mély orgonahangja:

- No de tekintetes úr, gratulálni jött… mégiscsak a fia!

- Fiam? Sohasem viselkedett fiamként. Már a születésénél sem, amikor megölte az édesanyját.

Hát igaz, mikor világra jött Károly, a szegény anya belehalt. Az öregúr ezt túl sokat emlegette. Ha ökölnyi kisgyerek korában Karcsi kilyukasztotta a nadrágját, a tekintetes úr rámordult: Mit is várjon az ember egy anyaölőtől?!

De a plébános nem hagyta annyiban.

- Mit akar az úr attól a fiútól? Az emberi élet Isten kezében van.

Most egyszerre kirobbant a keserűség a tekintetes úr szívéből. Hangja érdekes és sötét volt, miközben végigment a Károly bűnlajstromán. Semmit sem felejtett ki. Minden betört ablakot, minden kifeslett gyerekcsizmát számon tartott. Álmatlan éjszakáin haragos gyönyörűséggel rendezgeti ezeket a szörnyű dolgokat az emlékezetében.

Hogy már kisdiák korában is pazarló volt. Ami pénzt küldtek hazulról, azt szétosztotta pajtásainak, hogy megsüvegeljék az utcán. Nem tanult, azért katonának kellett adni. Ott szép előmenetele lehetett volna, de megint csak adósságba verte magát, még az ezredkommandánsától sem restelt kérni. És jött a Heppler Katica! Egy csődbejutott pesti kalmár leánya – azt főhadnagy korában feleségül kérte. És mikor az édesapa azt mondta: nem! – akkor Károly kilépett a hadseregből, lemondott tiszti rangjáról. Azt mondta: restel osztrák uniformisban járni, mert Napóleon császár kihámozta az osztrák katonaságot a becsületéből. „Szklávok ők!” Szerencse, hogy Heppler Katica megunta a változó széljárást és máshoz ment feleségül. Azóta Károly mint tekergő éli világát. Itáliában, Bécsben, Pozsonyban, Isten tudná, hol mindenütt. Egyszer spanyol katonának is felcsapott, máskor meg Muszkaországba kívánkozott.

- Végeztem vele, nem fiam többé!

Az öregúr elhallgatott, de azután indulatosan az asztalra csapott, mert pótlóan eszébe jutott Károly legnagyobb bűne és attól megint felkavarodott az epéje… Egy levélbeli összetűzésük után ugyanis a fiú két forintot küldött apjaurának, „keresztelésem költségei fejében –írta -, hogy ne legyen egymáson semmi keresnivalónk…”

Károlynak ez az egykori arcátlan ötlete fölmérgesítette még a főtisztelendő urat is. Az olyan dolog, mint a tintásüveg! Ezért pálcát érdemelt volna az úrfi! De azután eszébe jutott, tulajdonképpen miért jött ő ide és megint visszakanyarodott a fiú pártjára.

- Kitől örökölte ezt Karcsi? – kérdezte ártatlan arccal. – A hirtelen haragját és csökönyösségét? Mert a boldogult anyjától nem. az szelíd, jó asszony volt…

Ezt a nyilat azonban kár volt kilőnie; a következő pillanatban már úgy harsogott az öregúr hangja, mint a megsebzett oroszláné az erdőben. Vele nem fogják elhitetni, hogy ami fekete, az fehér is lehet. Az ember vagy jó, agy rossz, miként az állatok között is van szelíd és ragadozó. Károlynak dúvad-lelke van.

Csak Trézsi sejtette, ő is inkább a szívével, mint az eszével, hogy Károly lázadó kedve és az öregúr zsarnoksága ugyanegy tőből fakadt. Ha összetalálkozik két Nero császár, akkor a gyengébbik zsarnok forradalmár és szabadsághős lesz. A kevély apa apró lealázásokkal fokonkint kiugratta nem kevésbé kevély fiát a családi közösségből. Mikor a többi Kisfaludy-úrfi ezüst sarkantyút veretett a csizmája sarkára, Károlynak félretaposott csizmában kellett csoszognia. Ábel legyen az a fiatalember, aki ettől nem változik Kiinná!

Odabent, túl a szürke ajtón, még mindig bömböltek az oroszlánok. Valamit mondhatott Kisfaludy Mihály, amivel megbántotta vendégeit, mert azok bosszúsan jöttek ki az ebédlő ajtaján. Hogy ma egyáltalán nem lehet beszélni az öregúrral. Meglátják holnap, akkor talán már jobb kedve lesz…

A kalapjukat keresték és csakugyan kimentek a városba, Károly a gondolataival elkísérte őket, amint végigmennek a sáros főutcán, a pap megemelt reverendával, Himfy pedig kényesen válogatva a kövek közt. A plébánosnak kezet csókolnak a kisgyerekek, de Kisfaludy Sándor láttára felragyog az asszonynép szeme. Ha már kőnek születtem, gondolja a költő, legalább mágneskő legyek.

Trézsi ott állott Károly mellett, egész idő alatt biztatóan fogta a kezét.

- Minden rendbe jön, Karcsi, meglásd, minden rendbe jön!

De most mérges lett az urakra, azok ugyan furcsán segítik a szegény fiút: felbőszítik az öreget, azután elmennek a kaszinóba.

Hirtelen valami hősies amazon-mámor vett erőt Trézsin.

- Majd én megyek be hozzá! Majd én beszélek vele! Nem bánom, akármi lesz is belőle.

- Megállj! – szólt Károly. – Idenézz és mondd meg odabent, mit láttál.

Letérdepelt az ajtó küszöbére.

- Mondd neki: nem akarom a pénzét, én csak azért jöttem, hogy megkövessem ifjúkori botlásaimért. Azóta keservesen megfizettem mindenért. Ti nem tudjátok, miken mentem én keresztül. Nem a pénzét akarom, hanem hogy szeressen engem is, mint a többi gyermekét. Mondd neki, itt térdepelek a küszöbén. Arra kérem, fogadjon vissza fiának. Itt térdepelek és nem kelek föl előbb, míg ő maga nem szól hozzám…

Trézsi bement az ebédlőn keresztül, miközben harciasan riszálta magát. Francit is vitte. A tékozló fiú pedig ott térdepelt a küszöbön. Hallotta, a nővére motyog valamit odabent, de hirtelen elhallgat, mert az öregúr haragja úgy csap rá, mint a tüzes mennykő.

- Egy szót se többet! Csend legyen! Elég volt!

Trézsi nem mert tovább beszélni, de azért nem tágított. Francival egymás mellé ültek a bőrdíványra és néma, szemrehányó pillantásokkal folytatták az ostromot. hátha mégis felébred a rettenetes vén emberben a lelkiismeret?

A nagy csendben papírsuhogás hallatszott. Az öregúr latin fóliánst tartott a kezében és mímelte az olvasást. Pedig dehogy is olvasott! Az ő szíve is megszakadásig tele volt keserűséggel.

- Miért is gyűlöl engem annyira? – kérdezte magában Károly. – Összes fiai közül éppen engem?

És ebben a kérdésben ezúttal több volt a kíváncsiság, mint a fájdalom. – Az anyaölés? Ürügy! Az adósság? Még Himfynek, a csodagyereknek is volt, bécsi gárdista korában. Az öregúr akkor morgott és fizetett. De őneki, Károlynak egy-egy ifjonti sületlensége elég volt arra, hogy vulkánikus erővel kirobbanjon szívéből a tüzes harag. Pedig egyik fiának természete sem volt olyan rokon az öregúréval, mint éppen a legkisebbiké. Vagy talán ez a nagy hasonlatosság volt a baj oka? Olykor úgy visszaijedtek egymástól, úgy felháborodtak egymáson, mintha torzító tükörben látnák a saját képüket.

Odabent most Franci sógornő vette át a szót.

- Drága jó apámuram, ne kergesse kétségbeesésbe azt a szegény fiút… Kint térdepel a küszöbön…

Az öregúr rákiáltott, de Franci nem hagyta magát; őt keményebb fából faragták, mint Trézsit. Tovább beszélt, csak az volt a baj, hogy mellékösvényre tévedt, megfeledkezett Károlyról és fájdalmas hangon egy svájci borjúról kezdett emlékezni, amelyet drága jó apámuram tavaly Jancsinak ígért, de azután Himfyéknek adta oda. Hiszen nem is a borjúért, de fáj az embernek, ha látja, hogy az apai szív különbséget teszen gyermek és gyermek között, az egyiknek mindent, a másiknak semmit, pedig Jancsi mindig volt olyan szerető fia, mint Kisfaludy Sándor… Fölszakadtak a Kisfaludy Jánosék régi sebei, de Károlyról már nem volt szó.

Az öregúr nem szólt semmit, csak sunyian lapozgatott a könyvében.

Nem, mondta magában Károly, ő nem fog engedni, mert nem tud! A saját makacsságának rabja. Úgy beleásta magát az odújába, hogy élve nem lehet onnan kihúzni. Ha Károly egy esztendeig térdepel is a küszöbön, ha meghal és mint csontváz, kihűlt pipával a kezében, ül a sárga karosszékben.

Károly elmosolyodott… Vajon mi történt vele, hogy egyszerre magas toronytetőről tudta nézni magát és édesapját? Két kaján kis emberféreg, elbújik a napfény és a szeretet elől, és lassú tűzön pörköli meg a tulajdon szívét… A gondolat siralmas, de nevetnivaló is. Ha színpadon eljátszhatná, a karzat alkalmasint kacagna. Mert még a Zrínyi Mikós hősies makacssága is komikummá torzul, ha az ellenfél nem Szolimán szultán, hanem egy rojtos nadrágú gyorspiktor…

Károly hirtelen lendülettel felbukkan a keserű árvízből, amely elöntötte a Kisfaludy-házat a padlásablakig. Nem volt már a szívében egy csepp gyűlölet sem. Mert minden harc: egymás meg nem értés4e. Ő már megértette édesapját és szögre akasztotta fegyverét. Sajnálta, fájó szívvel sajnálta a vén embert. Ők ketten ugyanegy Kisfaludy-fajta, de más-más helyet foglalnak el az égen járó nap alatt. Az ifjú arccal a világosságnak, az öreg arccal az árnyéknak fordul. Többi fiának homlokán Mihály úr elbírja az ifjúság fényét, de Károlyén nem, mert Károlyban önmagát érzi. Károly ifjúságában merényletet lát a saját öregsége ellen.

Az ifjú egyszerre egy kész és keményre érett elhatározást talált magában: nem szabad többé bántania az öreget. Nagyon erőtlen lehet szegény, hogy olyan kétségbeesetten védekezik a gyöngeség látszata ellen. Kettőjük közül Károly az erősebb fél, tehát kímélettel tartozik a másiknak.

Úgy érezte, világosság gyulladt ki életének homályában. Most már mindent másképp lát, mint eddig. Szinte félt, hogy Trézsi ki találna jönni a szobából, mielőtt még nem tudná fogni a gondolatokat, amelyek elvillantak előtte, mint hölgymenyét a vadász előtt.

Neki most csak egy kötelessége van, igen, egy kötelessége: hogy megtalálja önmagát. De hol keresse meg az igazi Kisfaludy Károlyt? Nem a pikturában. Két nap óta ő különben is kiábrándult már ráfáeli hivatottságából. Két nappal ezelőtt kint barangolt a budai Zugligetben, vázlatkönyvével a hóna alatt. Torkig volt az itáliai cukrász-romokkal és valami ismeretlen italra szomjazott. Egy fiatal facsemetét rajzolt a könyvébe. A fa magában állott a gyepes hegylejtőn. Ostornyélnyi törzs, rajta két kopár ágacska, egyéb semmi. Három ü de és tavasziasan fanyar, fekete vonal az egész. Lerajzolta és mélységesen elszomorodott. A valóság karcsún, könnyed lendülettel emeli bájos vonalait égnek, - a másolat pedig súlyos, darabos, halott. Pedig három vonal az egész! Azóta tudja, hogy ecsettel a kezében ő csak iparos.

Pedig arany van a lelkében, érzi, tudja. De hogyan bányássza ki, ha nem ecsettel? Írótollal? Írt ő már egyet-mást, amire most nem szívesen gondol vissza. Eleinte Himfy nyomdokán haladt, de a szerelmek lantosa, ha éneket mond a magyar közönségnek, szükségét érzi, hogy előbb klasszikus tógába öltözzék.

Lélek, aki Croesust tenne

A nyomorult Irusból,

Ki által tán Caesar lenne

Catóból és Brutusból…

Ha Himfy szerelmet vall a zalai vicispán lányának, miért kell ahhoz Irus, Cato és Brutus segítsége?

Színjátékot is szerzett Károly a székesfejérvári truppnak, de a nemes pátosz, amely hőseinek ajkán mennydörög, a német Schiller és Körner szavának bágyadt visszhangja volt…

A közönség azonban tapsol és ujjong. Várnak valakit és addig is, míg az elérkezik, boldog izgalommal kémlelik a kapukat. Kinek kell eljönnie? Az ember mindig önmagát várja és ha megtalálja magát, akkor azt hiszi, beteljesedett az Idő. Mit szólnának a magyarok, ha könyveikben és játékszínükben magyarokkal találkoznának? Nem hősökkel, akik szappanbuborékvárakban születtek, hanem emberekkel, kicsi, éhes és hiú emberekkel, akik pesti bérházakban, vagy vidéki kúriákban laknak, és akiknek borostás a pofájuk, ha két napig nem borotválkoztak. Ez a gondolat is sokszor villant már előtte, mint a hermelin a vadász előtt, de most elfogta és a tarisznyájába gyűrte.

Még mindig ott térdepelt a küszöbön, de nem tudott róla, mert valami nagyszerű mámor takarta körül királyi bíborpalástjával… Most mindjárt meg fogja érteni a távoli csillagképek vonzási törvényét – csak ki ne jöjjön addig Trézsi!

Íme, itt van a közönség, amely magyar igazságokra és magyar emberekre éhes… és van Pesten egy tucat fiatal költő, aki már megunta a klasszikus tógát, de még nem meri magára venni a polgári kaputot, mert nem tudja biztosan, költő viselhet-e egyáltalában ilyet. Ha ajtót nyitnának nekik, ajtót a dohos mythológiai lomtárból a hétköznapok verőfényes kertjébe, milyen tüzes örömmel rohannának a vezérük nyomában!

És itt van az új magyar nyelv. Kazinczy, a nagy hegedűcsináló remekbe készítette. A nagy öreg most bámulja művét, másokkal is bámultatja, pengeti – milyen remek hangja van! -, de játszani nem tud a hegedűjén. Senki sem játszott még az új csodahangszeren!

Most már lázasan érezte Károly, miért született a világra, már sejtette, mit kell tennie. Lehunyta a szemét és világító felhőt látott, gomolygó felhőt, ragyogó, mosolygó emberarcokból. Bólintanak feléje a rokonarcok, integetnek neki, hívják, várják. Pestre kell mennie! Az egész ország poshad, de Pesten erjed az élet, forr a harc, gyulladnak a győzelmi tüzek!

Haragosan kopogó cipősarkok az ámbitus tégláin: Trézsi szalad ki az ebédlőből. Az elkeseredett oroszlán-anya, aki hiába harcol, nem tudja megmenteni imádott kölykét.

- Hát borzasztó az a makacs vén ember! Igazán szégyen… egy apa így bánik a fiával!

Károly mosolyogva fölkelt a küszöbről, merev lábait nyújtogatta.

- Ne bántsd szegény öreget! Olyan, amilyen.

- De mi lesz most már veled, Karcsi?

- Visszamegyek Pestre.

- Újból kezdeni a koplalást? Megint nyúzatni magadat,

Károly nem válaszolt mindjárt. Mit is mondjon? Hogyan magyarázza meg a megmagyarázhatatlant? Hogy ő ezentúl gazdag ember szándékozik lenni, - mindenkinek ajándékozni fog?

Később így szólt:

- Fontos dolgom van odafent.

Trézsi bágyadtan legyintett.

- No hiszen a te dolgod, a te fontos dolgod! És mikor indulnál?

- Most mindjárt. Elmegyek a Zöld hordóba, ott mindig vannak pesti fuvarosok.

- Már alkonyodik! És te még nem is ettél!

- Majd a hordóban, vagy útközben – mindegy!

- De hiszen ez borzasztó! És mit mondjak édesapánknak?

- Mondd neki: nem fog többet látni. Nem mintha haragudnám, igazán nem, de nem akarom felizgatni az öregurat… Pedig az én látásom mindig fel fogja izgatni…Mondd neki: bárhol leszek is, szeretettel fogok rá gondolni…

- És mit szól majd Himfy? A te kedvedért jött el Sümegről.

- Ő majd még hallani fog rólam.

- hátha mégis itt maradnál, Károly? Holnapig megpuhul édesapánk.

Károly azonban nem válaszolt, megcsókolta Trézsit és nyakába kanyarította foszlós szél felhőkergetőjét. És a költő  szörnyű és szent önzésével, amely elhágy rokont és szeretőt, hogy kövesse a titokzatos szózatot, kisietett a sötét utcára. Künn az éj láthatatlan szárnyas alakjai lestek rá és szegődtek a kíséretébe.

Trézsi könnyes szemmel nézett utána a kapuból. Ösztönszerűen megérezte, hogy a fiú most szakadt ki csak igazán a szülei  házból, most, mikor egy új család ölelő karjaiba siet.

 

Forrás: A Kisfaludy-Társaság Évlapjai Új folyam 58. kötet 1929-1932. Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1932.

Herczeg Ferenc: Élet, halál, szerelem

Az „Állatok apja” ágyban feküdt, nefelejcskék steppelt paplan alatt, és egy vastag német könyvből olvasott. A Buddenbrook-család tanulságos és terjedelmes története volt.

A haja hófehér, az arca sötétbarna volt, mint a kiszívott tajtékpipa. Valami vén vadásznak vagy tengerésznek nézhette volna az ember, pedig pap volt.

Az Állatok apja nevét a Báhr el gházai négerektől kapta, akik közt harminc évig élt, mint hittérítő. Eben a névben benne volt a feketék elismerése, amiért a felebaráti szeretetét nagyszívűen kiterjesztette a kutyákra és a csacsikra is.

A hittérítő harminc évig nem látta már Európát. Úgy tudta, hogy nem veszített vele sokat. Nemrégiben azonban a katolikus és az anglikán missziók közt fölmerült súrlódások dolgában Rómába citálták. Mielőtt megint hazament volna Afrikába, egypár napra ellátogatott Budapestre, a fivéréhez. Az Állatok apja ugyanis magyar ember volt, Tureczky atyának hívták.

Tehát a Buddenbrook-család históriáját olvasta, fogyatékos német tudással, de vas kitartással. Pont tíz óra volt, midőn megint az történt vele, ami két nap óta minden este; a betűk elvesztették külön egyéniségüket, egymásba folytak, úgy, hogy fekete kígyó lett belőlük. A kígyó szelíden hullámzott a papíron, balról jobb felé. Tureczky atya már tudta, mit jelent ez: most sürgősen el kell oltani a lámpát, mert ha ő egyszer elalszik, tőle ugyan reggelig éghet.

De ekkor váratlan dolog történt. A betűkígyó abbahagyta a hullámtáncot, hirtelen gombolyaggá csavarodott és eszeveszetten forogni kezdett önmaga körül.

Tureczky atya felriadt félálmából, - mi ez,! Odakünn bőszülten visított a villamoscsengő. Egy pillanatig azt hitte, a dinka-négerek megtámadták a telepet, hogy elhajtsák a teheneket, de azután észbekapott: ő most Budapesten van, egy Múzeum körúti ház harmadik emeletén, Tureczky tábornok lakásán.

Megismerte a házmester hangját, az künn recsegett az előszobában.

- A főtisztelendő úr legyen szíves és siessen le a második emeletre, mert egy nő megmérgezte magát.

A házmester úgy tudta, hogy a főtisztelendő úr orvosdoktor is.

Az Állatok napja magára kapta a ruháját és ment. Ha hívták, akkor mindig ment. Az orvosi praxisa ugyan inkább csak állatorvosi volt, de a mérgekhez értett, kiváltképpen a kígyó- és nyílmérgekhez.

A második emeleten dúlt arcú, éltesebb úriasszony várta. Kövér hölgy volt – Tureczky atya a gazda gyakorlott szemével úgy száztíz kilóra becsülte, az orra vörös volt a sírástól -, és hegyes, ha fiatalabb lett volna, fitosnak mondták volna.

- Hol a beteg? – kérdezte a páter.

- Benn van a szobájában. Még nem vette be a mérget, de nála van.

Még nem vette be? Lám, ezek okos emberek, akkor hívják a doktort, mikor a beteg még egészséges. Ilyenkor könnyebb is segíteni.

Selyemernyős lámpa fénye mellett jószagú, puha  női fészekben találta magát. A kerevetről fiatal nő nézett vele farkasszemet.

- Iduska leányom! – mutatta be szipogva a kövér hölgy.

Iduska kurtára vágott, kondor hajával és a hosszú selyempilláival olyan volt, mint egy görög pásztorfiú  Ida hegyéről. A pátert nem lepte meg sem a fiús hajviselete, sem a fiús pongyolája; aki harminc esztendeig élt vadak közt, azt nem lehet női negligékkel meglepni. Valami azonban mégis megdöbbentette: a pásztorfiú orra. Ez a merész, finom és szeszélyes orr valamire, vagy inkább valakire emlékeztette, valakire, akire Tureczky atya harminc esztendő óta nem gondolt.

- Kicsoda ön, kérem? – kérdezte Idus.

- Egy vén doktor, akit a házmester húzott ki az ágyból.

- És mit akar itt, kérem?

- Segíteni szeretnék önön, ha lehetne.

- Én nem vagyok beteg.

- Elmúlt éjjel nem aludt és most is ideges, - ha nem volna jónevelésű fiatal hölgy, mindjárt a fejemhez vágná azt a csészét.

A pásztorfiú a tíz rózsás körmével hirtelen belekapott a kondor hajába, - a következő pillanatban már megbánta ezt a fegyelmezetlen mozdulatát.

- Szeretnék öntől valamit kérdezni – szólt a páter és a mély orgonahangja csuda szelíden zengett.

Hosszú szünet. Azután:

- Hát tessék kérdezni.

Valami nagyszerű adománya volt Tureczky atyának, hogy az emberek, de főleg a nők, első látásra megbíztak benne. De nemcsak az emberek. Egyszer egy kis makit hoztak neki az erdőből, az két napig mindig sírt, de mikor aztán szabad választást engedtek neki az őserdő és a páter cellája között,a páterre szavazott.

- Tehát tessék kérdezni!

S ő kérdezett:

- Megéri az az úr, hogy maga meghaljon érte?

- Az az úr!? – Idus arca vérvörös lett. – Hát honnan tudja?

- Mért gondolna különben a halálra? Nem hinném, hogy kártyaadósságai volnának.

Iduska ekkor minden bevezetés és átmenet nélkül elkezdett keservesen sírni.

- Nem baj! – gondolta magában a páter. – Első nap a kis maki is sírt!

- Nem baj! – bánom is én, gondoljon, amit akar -, de én nem tudok így élni!

- A vőlegénye az illető? – kérdezte az Állatok apja.

- Nem, nem. Gyermekkori barátom. Mi szomszédok voltunk Gömörben. Szerelemről nem volt szó közöttünk, de én kislánykorom óta magától értetődőnek találtam, hogy egyszer majd a felesége leszek.

- De közbejött valaki! Ki jött közbe?

- Maglódi Magda. Biztosan hallott róla, hiszen nagyon híres színésznő.

- Nem hallottam még a nevét, de az nem bizonyít ellene. Kissé elmaradtam a kortól. Két hónappal ezelőtt még szentül hittem, hogy Angolországban még mindig Viktória királynő uralkodik. De folytassa kérem! Hogy hívják azt az urat?

- Malata Árpád!

- S ő beleszeretett a művésznőbe?

- Nem. – A rosszabbik eset következett be: a művésznő szeretett bele Árpádba. Tudnia kell, hogy Maglódi Magda nagyon szép, nagyon eszes és nagyon gonosz nő. Árpád pedig hiú, hiszen férfi.

- Szép ember?

- Nagyon tetszik a nőknek. Azt hiszem, ahány híres asszony és leány van Budapesten, az mind Malatával álmodik.

- És mikor tört ki a krízis?

- Ma délben. Azt akartam, hogy maradjon nálunk ebéden, de ő Maglódi Magdához ígérkezett. Megmondtam neki, hogy meghalok, ha elmegy – ő nevetett és elment. Mert szíve, az nincs.

- És ezt persze nem lehet túlélni?

- Ne higgye, főtisztelendő úr, hogy engem a sértett hiúság bolondított meg. Én azért akarok meghalni, mert nem lehet élnem. Mindent meggondoltam. Én az egész életemet úgy rendeztem, hogy Árpádnak juttatom benne a főszerepet. Hű és alázatos felesége akartam lenni. Ő nem vállalja, tehát megbuktam, végre a komédiának.

Tureczky atya az óráját nézte.

- Én most aludni megyek. Magának pedig ajánlom, halassza el a továbbiakat huszonnégy órával.

- Huszonnégy órával?

- Addig rendbe fog jönni minden és maga nevetni fog a mostani kétségbeesésén.

- Mi az, hogy rendbe fog jönni?

- Árpád úr visszatér magához.

- Visszatér? Komolyan hiszi?

- Van egy tervem. Olyan egyszerű, hogy nem is merem elmondani.

Idus kissé gondolkozott. A szeme megint nedves lett.

- Várni fogok huszonnégy órát – mondta szelíden.

Odakünn az előszobában lesben feküdt a mama. Nem kérdezett azonban semmit és ebből arra lehetne következtetni, hogy az ajtón hallgatódzott.

A páter most úgy találta, hogy az idahegyi pásztorfiú határozottan hasonlít a száztíz kilós hölgyhöz és ez a fölfedezés kissé elkedvetlenítette.

Másnap Maglódi Magdánál tisztelgett. Mért ne ment volna oda, mikor beszéde volt vele? Ő egyszer egy kis néger poronty kedvéért bemászott a gorói kígyóbarlangba is. Miután előzetesen bejelentette a látogatását, a művésznő megtehette előkészületeit. Sejtelme sem volt arról, mit akar tőle az idegen pap, de „a lelkész látogatása a színésznő lakásán” olyan művészi motívum volt, amely fölkeltette egész ambícióját. Természetesen apáca szabású, sötét ruhát és szelíd, kisleányosan tiszta modort öltött magára. „Atyámnak” szólította Tureczkyt.

Józan nappali világítás mellett Maglódi Magda nem festett olyan jól, mint esti lámpafény mellett. Gyér haja, túl erélyes orra és rücskös arcbőre volt. A budapestiek fantáziájában azonban úgy élt, mint a szépség démona és ezer pesti leány odaadta volna az üdvösségét, ha Maglódi Magda lehetett volna. Tureczky páter ezt meg tudta érteni. Ő már mindent meg tudott érteni. A vádai nők hegyesre reszelik és feketére festik a fogukat, hogy  szépek legyenek, a darfuriak pedig facöveket húznak át az orrukon. Mindez csak divat. Az emberevés is divat.

A páter ezúttal is szarván  fogta a bikát. Elmondta a művésznőnek mindazt, amit az Idus contra Árpád-esetről tudott. A módszere nem is volt olyan együgyű, mint hinné az ember; sokan vannak, akiket az őszinteség lefegyverez és megveszteget. Különösen olyanok, akik em szokták meg az őszinteséget. Magda paprikavörös lett, nem a szégyenkezéstől, hanem a méregtől. Hogy ő szerelmes Malata Árpádba?!

Azt mondta:

- Köszönöm atyám az őszinteségét. Én is őszinte leszek – ugye? -, és kijelentem, hogy azt az urat, ha még egyszer ide mer jönni, ki fogom röpíteni -, ugye? -, hogy a lába sem éri a földet.

Beszéd közben gyakran mondta, hogy ugye? – és lehetően olyan helyen, ahol legkevesebb értelme volt.

- Hát nagyságod nem szereti Malata Árpádot? – kérdezte a páter nagystílű, de tudatos naivitással.

- Én azt a vidéki gavallért? Az utolsó kóristaleány is kinevetne érte. Malata Árpádnak hívják, de ő gömöriesen „Málátá Arpadnak” mondja a nevét. De lássa – folytatta a művésznő -, ez nekem megérdemelt büntetésem! Gyáva vagyok – ugye? -, nem bízom magamban és mindig azt hiszem, kell valamit tennem a népszerűségért. És eltűröm, hogy efféle emberek blokád alá tartsák a házamat. Elszívják a cigarettáimat, megisszák a likőrömet, elijesztik mellőlem a komoly embereket, halálra untatnak engem – ugye? -, és végül még kompromittálnak is. De most már vége! Rendet fogok csinálni!

Nem bizonyos, hogy a művésznő mindig így gondolkozott volna Árpád úrról, - de hogy ebben a pillanatban így gondolkozott róla, az már egészen bizonyos.

A páter eleget hallott és búcsúzni akart. Maglódi Magda azonban, aki egész életében mindig eltúlozta a jót is, a kevésbé jót is, úgy érezte, hogy most még valami nagyot, valami gyönyörűt kell alkotnia ennek az artisztikus fejű öreg papnak a kedvéért.

- Azt mondtam, Árpád úr nem fog többet ide jönni? Rosszul mondtam: egyszer még ide fog jönni mégpedig ma este, vacsorára. Egyetlen egyszer, ugye? A vacsoráért drága árat fog fizetni, mert feleségül fogom vele vétetni Iduskát.

- Hogy-hogy? – kíváncsiskodott Tureczky atya.

- Nem lesz nehéz, meglássa. Malata nagyon hiú legény, ugye? A hiúságánál fogva odavezetem, ahova akarom, mint a medvét az orrába húzott karikánál fogva. Vacsoránál beszélni fogok Idusról, - persze csak véletlenül. A színházban láttam és el vagyok tőle ragadtatva… A legszebb nő Budapesten, senki sem öltözik annyi ízléssel, mint ő, amellett – ugye? – ragyogóan szellemes. Úgy tudom, hogy Mikefalvy herceg feleségül akarja venni. De valami grófról is beszéltek.

- De hiszen ezek a dolgok nem felelnek meg a valóságnak? – mondta a páter, most már öntudatlan naivitással.

- Tudja, mit mondok? – heveskedett a művésznő. – Én egész életemben mindig hazudtam, ugye? Ha most kivételesen jótékony célra akarok hazudni, akkor ne szidjon, hanem inkább dicsérjen meg.

Az Állatok apja hazament a Múzeum körútra, útközben azonban becsöngetett a második emeleten.

- Minden rendben van, ugye? – mondta Idusnak. – A művésznő becsületszavát adta, hogy nem fogadja többet Árpád úr látogatását.

- És a főtisztelendő úr elhitte neki?

- A dolog komoly -, erősködött a páter. – Maglódi Magda ki nem állhatja azt az urat.

- Hát azt honnan tetszik tudni?

- Ha szeretné, vagy akár csak becsülné, nem mondana róla olyan szörnyű dolgokat.

- Mit mondott róla?

- Hogy vidéki gavallér, az utolsó kóristaleány is kineveti. Még rendesen beszélni sem tud, a saját nevét „Málátá Arpadnak” ejti.

- Hát ez igaz – hagyta rá Iduska -, gömöriesen beszél. Maglódi Magdának tehát nem kell?

- Azt mondta, ha még egyszer beteszi hozzá a lábát, hát – ugye -, kiröpíti.

- neki nem kell és azért nagylelkűen átengedi nekem, Köszönöm!

- Nemcsak átengedi, de többet is tesz – magyarázta diadalmasan a főtisztelendő úr. – Minden erejével azon lesz, hogy Árpád úr feleségül vegye magát.

Az Állatok apja ezzel elment és egy furcsán savanyú leányarc képét vitte magával a harmadik emeletre.

Tureczky atya elvégezte magában, hogy még három napig marad Budapesten. Mint olyan férfiú, aki nem engedi magát az események által meglepetni, másnap reggel már nekilátott a csomagolásnak. A pakkja nem volt sok, egy kis kézitáskával utazott Báhr el Gházából Rómába, Budapesten azonban megszaporodott a poggyásza egy új szerkezetű köpülőgéppel és egy veteményes magvakkal telt zsákkal.

A köpülő masina igen tetszett neki, de azért mégsem az, hanem egy gépfegyver lett volna álmainak tárgya. Volna csak gépfegyvere, jöhetnének aztán a dinkák! Ő ugyanis biztosra vette, hogy a dinka-négerek előbb-utóbb meg fogják támadni a misszió telepét. Sajnos Rómában, ahol óvatosan tapogatódzott ilyen irányban, a leghevesebben tiltakoztak az ő militarista tervei ellen.

Még a kezében volt a köpülő, midőn megnyílt az ajtó és belépett Idus. Egészen fesztelenül, ahogyan csak egy budapesti leányzó tud belépni az ajtón. Tureczky atya első pillanatban azt hitte, hogy papagájtoll ruha van rajta, olyan tarka volt, - de mégis szövött holmi volt. A karjára és a lábára már nemigen jutott belőle.

Belépett és azt mondta:

- Hát kérem: nem!

- Az a „Málátá Arpad” nem kell nekem.

Egy kis időt engedett a páternek, hogy kifejezést adhasson a meglepetésének, mivel azonban a főtisztelendő úr nem élt az alkalommal, őnagysága tovább beszélt.

- Annyira még nem vagyok, hogy fölszedjem Maglódi Magda kimustrált gavallérjait. Ha én most elfogadnám Árpád házassági ajánlatát – mert ma reggel levelet írt, abban megkérte a kezemet! -, ha elfogadnám, akkor kinevetni az egész világ. Én most már csak egyet tehetek: nem eresztem magam elé azt az urat, menjen vissza az ő Maglói Magdájához, vagy menjen, ahová akar, csak engem hagyjon békében.

A főtisztelendő úr erre csak annyit mondott, hogy: hja, hja!

Idus egy ideig még nézte a köpülőgépet, azt várta, hogy Tureczky atya ellentmondjon neki, amire ő azután egyszerűen tudott volna válaszolni; mivel azonban hiába várt, végül is sötéten, mint a nyári zivatar, kivonult a szobából.

A főtisztelendő úrnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy összevesszen Iduskával. Miközben az imént elnézte, vakító fénnyel föllobbant a lelkében a megismerés, hogy ez a leány csodálatosan hasonlít egy másik leányhoz, aki vagy harmincöt esztendővel ezelőtt könnyedén és bájosan, mint a tündér és kegyetlenül, mint a vadmacska, keresztül surrant az ő életén.

Az Állatok apja este az ágyban megint a Buddenbrook-családot olvasta. A kilátásai nem voltak nagyon biztatóak, mert eddig nyolc napon összesen 39 oldalt olvasott, most még két napig akart itt maradni és 500 olvasnivaló oldala volt hátra. Már a hullámzó kígyónál tartott, midőn valami goromba csattanás hallatszott be a lépcsőházból… Lövés. Most igazán itt vannak a dinkák! Nem, - hiszen ez a Múzeum körúti lakás… De azért lövés volt! Neki jó füle van az ilyenekhez, a winchester hangját épp oly kevéssé tévesztené össze a mauzeréval, miként a zeneértő nem téveszti össze a pikula hangját a fagottéval. Lövés volt, pisztolylövés, hét milliméteres browningból adták le!

Most becsöngetett a házmester. – Hogy a főtisztelendő úr siessen a második emeletre, mert öngyilkosság történt!

A főtisztelendő úr egy párducugrással az ajtónál termett:

- Iduska?

(A kis haszontalan valahogyan mégis befészkelte magát a szívébe.)

- Nem, nem Iduska őnagysága, hanem egy fiatal úr, aki szokott idejárni. Az Iduska ajtaja előtt lőtt magába, mert nem akarták beereszteni.

Az öngyilkosjelöltet az előszobában találta, a legkényelmetlenebb bambusz-kanapék egyikén elnyúlva. A mama volt mellette és a szobaleány. Iduka azonban tüntetve távol tartotta magát. Jól nevelt ifjonc lehetett az öngyilkos, mert amint megpillantotta a pátert, tüstént bemutatkozott:

- Málátá Arpad. – A gömöries beszédjétől eltekintve tökéletes angol gentleman benyomását tette. Egy nagyon megijedt angolét, mert szemmel látható volt, hogy a pisztoly lövése senkire sem tett olyan lesújtó hatást, mint őreá. Szíven akarta magát lőni, szerencsére hiányosak voltak az anatómiai ismeretei és a szívét a hóna alatt kereste. A lövés némileg megpörkölte a karját, de mély sebet ejtett a kabátja ujján. Nem doktor, hanem szabó kell ide.

Tureczky atya, miután megcsinálta a megnyugtató diagnózisát, visszavonult. A lépcsőházban Iduska várt reá.

- Mit szól ehhez az ízetlenséghez? Öngyilkossági komédiát rendez az ajtóm előtt. Mert komédia volt, az kétségtelen. Azt mondja: megöli magát, ha nem megyek hozzá feleségül. Egyszerre a nagy szerelem! Most már igazán nem tudom, mit csináljak… Hozzá menjek? Ne menjek?Attól félek: ha hozzámegyek, ő bánja meg, ha meg nem megyek hozzá, akkor én. Hát szóljon már, főtisztelendő úr, adjon valami tanácsot. Elhatároztam, hogy azt teszem, amit maga tanácsol.

- Majd gondolkozom! – mormogta az Állatok apja.

Azzal fölment a szállására. Úgy érezte magát, mintha a dinkák rágyújtották volna a házát. Itt csak egyet lehet tenni: menekülni! Megnézte az órát, még tíz se volt. Azt mondta a fivérének:

- Meggondoltam a dolgot, inkább ma utazom, az éjféli vonattal. Egyelőre Genuába, onnan hajón tovább.

A tábornok kocsiért küldött. Az inas levitte az útitáskát meg a zsákot, a köpülőgépet azonban Tureczky atya nem adta ki a kezéből.

Midőn a második emeletre ért, a nyitott ajtón keresztül megpillantotta a mamát.

- Jó, hogy látom, főtisztelendő úr. Nagyon fontos dologban kell önnel beszélnem. Nem jönne be egy pillanatra?

Tureczky atya megszeppent.

- Bocsánat, most Báh el Gházába kell mennem, de majd ha visszajövök…

Őnagysága talán azt hitte, hogy Báhr el Gháza az első emeleten van, mert nem ellenkezett, csak nyájasan mosolygott.

Ez a mosoly! –

Mikor odalenn kocsiba ült, már tudta az Állatok apja, hogy ki a száztíz kilós hölgy. Ő az a bájos, könnyed és szilajdémon, aki harmincöt esztendővel ezelőtt keresztül libbent az ő életén és aki oka volt annak, hogy ő szerzetes lett és Afrikába ment.

- Siessünk, siessünk! – mondta a kocsisnak.

Pedig volt még két órája vonatindulásig.

Forrás: Képes hét 1. évf. 1. sz. (1928. október 7.)