E földi életben mi a művészileg szép és fölemelő? A KEZDET. Az élet kezdete az ifjúság. A napé a hajnalhasadás. Az esztendőé a tavasz. Az élvezeté a vágy. A cselekvésé a tervezgetés, az ábránd.
S mi a lesújtó és elszomorító? A VÉG. Az aggkor betegsége, a sötétség, a levélhullás, a kiábrándulás s a realitás.
A költészet eredetileg nem lehetett más, mint az emberiség visszavágyódása a kezdet után. Az ifjúság, a tavasz, a hajnal örökkévalósága után. E vágy kiábrándulása önmagából adja meg a költészetben a tragikus elemet.
Az ősköltészet fölemelő motívumának szimbóluma a napfölkelte. Örökké visszatérő szomorú szimbóluma a naplemente. A napfény a győzelem. A sötétség a verség. A nyár a boldogság. A tél köde gyász.
Az ősköltészet két leghatalmasabb alkotása, Achilles és Szigfrid mondaköre, melyek egy-egy nemzet születésének hajnalán nőttek ki a fantázia szűzies humuszából, ugyanazt a témát változtatják. Itt is, ott is egy-egy hős áll a mondakor középpontjában, kinek arcán a szent ifjúság fény ragyog. Achilles is, Szigfrid is földöntúli erők birtokában vannak és valami homályosan formulázott, de érvényesülésre törekvő magasabb elv képviselőiként viselkednek. Mind a ketten ifjan fölérnek a dicsőség vakító zenitjére. Azután hirtelen elbuknak. Árulás okozza halálát mindkettőnek, de azért a bukásuk nem véletlen, hanem végzetszerű. Az életenergiájuk azért is vetett oly tündöklő lángot, mert kevés idő adatott nekik élniök. Rettenetes gyász zokog a ravataluk mellett. Mintha az egész emberiség ifjúkori reménységei derékben törtek volna meg. A görög-pogány Achillesért való titáni gyászban részt vesznek az elemek is. A germán ég alja pedig évtizedek múltán is vérvörös a bosszú tüzétől.
Sokan gondolhattak már arra, hogy e két mondakör nem egyéb, mint a természet tavaszi megújhodásának és őszi sírbaszállásának költői szimbóluma. Pogány naplegendákról volna hát itt szó, melyek évszázadok folyamán kivetkőztek eredeti jelentőségükből és hősi költeményekké csiszolódtak. Achilles, Szigfrid épp úgy, mint Adonisz – kinek kultuszában a szimbolikus szándékosság már világosabban szembe öltő – nem volna egyéb, mint az ifjúság, a hajnal, a tavasz, szóval: a napfölkeltének megtestesülése. Bukásuk pedig az öregség, a sötétség, a tél gyászos győzelme. A trójaiak, nemkülönben Hagen és az Adoniszt megölő vadkan a fantasztikusan gomolygó őszi köd szimbólumai. – Ha nem hiszünk is az allegóriák tervszerű és szándékos voltában – s én magam nem hiszek benne – föltehetjük, hogy az Achilles- és Szigfrid-mondák állandó hatásának éppen az a titka, hogy kész és mély emberi érzéseket érintettek. A témájuk örök emberi, miként a vágyakozás és a csalódás is örök emberi. És hogy a kezdetleges viszonyok közt élő ősember vágyakozásának örök tárgya a tavasz, rettegésének állandó forrása a tél volt, az természetes.
És most térjünk át Petőfi Sándorra. Képzeljük el, hogy az élete nem folyt volna le apáink szeme előtt és mi nem ismernők egyéniségéből mindazt, ami nagyon is emberi, hétköznapi, egyszersmind véletlen és nem jellegzetes. Képzeljük el, hogy évezredet előtt élt volna és életéből az maradt volna csak ránk, ami fontos és jellemző. Ha ezt el tudjuk képzelni, akkor egy Homerosz, vagy az északi bárdok lantjára méltó hős áll előttünk.
Amit a ködös múlt költői talán csak megálmodtak, a fantasztikus és szimbolikusan mély hősi époszt, a gondviselés megvalósította egy ember életében. Oly korban jut szóhoz, mely kor szinte reszket a fiatalos tettvágytól és önfeláldozó mámortól. E kornak ő maga a legtipikusabb képviselője. Csodálatos adománnyal vannak, melyek fölérnek a Nibelungok Tarnkappejával, vagy a Hefaisztosz kovácsolta fegyverzettel és egy magasabb elvért küzd ő is: a szabadság elvéért. Prófétai ihlettel, tisztábban, mint bármely époszhős, előre sejtette, sőt meg is jövendölte halálát. A vége tökéletesebb, méltóbb és megrendítőbb, mint valaha költő – rajta kívül – megálmodhatta volna.
Ha Petőfi Sándor a történelem előtti időkben, vagy a népvándorlás kaotikus korában él, akkor ma minden bizonnyal találkoznak tudósok, akik kétségbe vonnák, hogy egyéb lett volna, mint a naplegenda fantasztikus hőse. A költemények, melyeket Petőfinek tulajdonítanak, összegyűjtött népdalok is lehetnek. Hiszen egyébként is olyan a hangjuk, mintha bennök maga a nagy magyar alföld szólalna meg. Ez nem egy ember, hanem az egész magyar nemzet szava. Korának lobogó tüzű láza nem történelmi esemény, hanem a tavasz zsendülésének az emberek érzelmi világába átvitt képe. Maga Petőfi talán a naplemente, az emberiség felszabadításának és boldogításának tündöklő principiuma. A zsarnokság, mely ellen lantjával és kardjával küzd, a sötét és dermesztő tél allegóriája. Hogy előre megjósolja korai halálát, az is alakjának realitása ellen bizonyít. És a vége! A messzi északról jött ellenséges légiók, melyeknek rohamában nyoma vész a hősnek, vajon nem a napot eltakaró őszi köd fantasztikus képe ez?
Íme, Petőfi földi sorsa az ősemberi költészet legmegragadóbb motívumának megvalósulása. E körülménynek tulajdonítom, hogy alakja a távolságban egyre nő és meggyőződésem szerint egyre nőni fog az idők folyamán. Ő nem tartozik a halottak közé, kik a ballada szavai szerint gyorsan lovagolnak, míg elnyeli őket a feledés homálya. Emléke, mint a tűzoszlop, nyomon követi vándorútján bolyongó nemzetét és nem hogy halványodnék és fogyna, de mind tündöklőbb lesz és titánivá nő. Tegnap még csak nagy költő volt. Ma már a költők költője. Holnap már legendák hőse. Nemzetünk, melynek oly csodálatosan egészséges ösztönei vannak, ma már sejti, hogy minő nagy ERKÖLCSI KINCSET BÍR PETŐFI EMLÉKÉBEN.
Gyönyörűnek találom a gondolatot, hogy ennek az életnek emléke a tavaszi zsendülés ünnepén, március idusán lép legközelebb hozzánk. Legyen is március tizenötödike Petőfi ünnepe! A gondolat- és érzelem-körnek, mely a magyar tavaszi misztérium tartalmát alkotja, Petőfi Sándor a legtökéletesebb megtestesülése. Ő a nemzeti hajnalhasadásnak, a szabadság napfölkeltének, a hazaszeretet tavaszának leventéje. A remény, az ifjúság, a tettvágy, a szabadságszeretet bajnoka. PETŐFI NEVE HADÜZENET A TÉLNEK, A SÖTÉTSÉGNEK, AZ ÖREGES CSÜGGEDÉSNEK. Az ő élete a gondolat s az érzés győzelme az anyag fölött. Ő a gondolat gyorsan járó Achillese, az érzés sárkányölő Szigfridje.
Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése